A feltámadás, az örökélet és az üdvözülés egyéni, unitárius megközelítése az Újszövetségben[1]
Előszó
Három, olyan sarkalatos kérdés követel választ, melyeket a címben megemlítettem. Azért jelöltem meg egyéninek a bejárandó uatat, mert saját vallásos élményeimet sorolom fel, melyek helyenként összeférhetően ötvöződnek az általános szemlélettel. Azért nevezem unitáriusnak, mert a látszatát sem szeretném kelteni annak, hogy más utakat keresnék. A tárgyalásra kerülő témákat vallásos életünk követelményeiként kezelem, s igyekszem olyan megvilágításba helyezni azokat, hogy se hagyományt, se unitárius önérzetet ne sértsenek. Ha mégis valakit megbántanának vallásos hitben gyökerező meglátásaim, akkor előre is elnézést kérek tőle azzal a kiegészítéssel, hogy útkeresésemben az egyszerű ember hitének természetes összetevői késztettek az írásra.
Isten útjai kifürkészhetetlenek.
Közismert vallásos fogalmak
Ítélet
| Bibliai vers | Hely |
| Bosszút ne álljatok szeretteim, hanem hagyjátok sz. ítélet haragjára. | Róma 12, 19 |
| Miért ítéled hát el testvéredet? Miért veted meg felebarátodat? Hiszen mindnyájan megjelenünk Isten ítélőszéke előtt. | Róma 14, 10 |
| Így mindazoknak, akik nem hajlottak az igazságra, hanem a gonoszságban telt kedvük, ítéletben lesz részük. | 2 Tess 2, 12. |
Magam is elfogadom, hogy furcsa kezdése ez vallásos bizonygatásaimnak. Ennek ellenére azonban mégis úgy találom, hogy először azokat a fogalmaket kell megemlítenem, melyek akarva-akaratlan dúsítják, amúgy szerény, unitárius vallásos képzeteink tárházát. Nemcsak a Szentírás forgatása, hanem mindennapi életünk társalgásai rendjén is találkozunk az “ítélet” kifejezéssel. Ennek természstesen kettős megnyilvánulásával szembesülünk: 1. Az első akkor jelentkezik, amikor magunk marasztaljuk el embertársainkat, s bizonyos fajta előítéletben, illetve ítélkezésben juttatjuk kifejezésre álláspontunkat. Az erőszak és a bosszú ideje jellemzi a legtöbb ember jelenét. Igaziból nem is tudja, hogy miért támad, és miért védekezik ítélő támadással. Régi harcos ösztöne, vagy magyar testvérgyűlölete szólal meg benne? Tény, hogy megannyi tennivaló lenne ahelyett, hogy állandó védekezésben, vagy támadásban állunk egymással szemben. 2. A második jelenséggel éppen a vallásos fogalmak rendjén találkozunk, nem ritkán az újkeresztények türelmetlen hitterjesztésekor, miszerint Isten végső ítéletére kell mindenkinek számítani, aki nem fogadja el az illető felfogást. A nehézségről azonban külön-külön ezek a hittérítők nem szólnak, pedig nem szabadna elhallgatniuk, hogy rengeteg “újfajta” felfogással találkozunk, melyek mind-mind kisajátítják az egyedüli és üdvösség szerző utat.
Azt el kell mondanunk – éppen az igazságszolgáltatás követelőzése miatt -, hogy előbb-utóbb meg kell állnunk Isten ítélőszéke előtt. Azonban ezt én inkább számadásnak nevezem.
Számadás
| Tehát mindegyikünk magáról ad számot Istennek. | Róma 14, 12 |
| Neki tartozunk számadással. | Zsid 4,13 |
Lényeges kérdésnek számít a “számadás”. Nemcsak anyagi évünk, hanem anyagi, és lelki életünk végén is szemben állunk egy íratlannak is nevezhető kötelességgel. Ahogy évente visszanézünk megvalósításainkra, úgy képzelhető el az életünk végén esedékes számadás megtétele is. Persze elég sokan vannak, akik nem csupán önszántukból, mulasztás miatt kénytelenek “más időre” halasztani, hanem ebben akár felfogásuk is meggátolja őket. Nehezen tudom elképzelni azonban, hogy valaki ilyen alapvető kötelességének ne tegyen eleget. Még akkor is fontosnak találom, ha egyedül, nincsetelenül, földhöz ragadt szegényen, kitaszítottan él valaki. Ha anyagi számadása lehetetlenné válik, mert nincs erre vonatkozóan egyetlen feljegyzése sem, akkor is lehetségesnek tartom egy egyszerű megjegyzés erejéig a számadást: Lám életben van, s ez azt jelenti, hogy bevételei fedezték kiadásait.
Akkor azonban, ha az elmúlt esztendő, vagy akár élet lelki számadására kerül sor, minden anyagi vonatkozás mellékvágányra sodródik. Ettől kezdve a fontossági szerepet az veszi át, hogy mit kezdtünk életünkkel. Mit tehettünk volna másként, s a felkínálkozott lehetőségek közül melyeket használtuk ki, vagy esetleg feledtük a megpróbálás szintjén? A lelki élet számadása óriási követelményeket támaszt a társas életet élő egyén számára. Kettős felelőssége van ugyanis. 1. Tartozik első sorban, hogy önmagáról adjon számot. A további kérdés, hogy kinek, vagy kiknek? Ezeket azonban most még ne feszegessük. 2. Másodsorban számadással tartozik, ha úgy tetszik akár még a közvélemény felé is azokról, akikkel “egy födél alatt” lakik. Házastársáról, gyermekeiről, esetleg még azokról, akiket az ő gondozásába adott az élet. A számadás, tehát akkor válik bővültté, ha ezekre teljes komolysággal tudunk reagálni.
Jövendő – jövendölés
| Hiszen itt nincs maradandó hazánk, inkább az eljövendő után vágyódunk. | Zsid 13,14 |
| A világ mindenséget összetartó erők megrendülnek. | Lk 21, 27 |
| A gyötrelem után következő időkben a nap elhomályosul és a hold sem áraszt világosságot, a csillagok lehullnak az égről és a világmindenséget összetartó erők megrendülnek. | Mk 13, 24-25 |
| A városnak nincs szüksége sem napvilágra, sem holdsugárra: Isten dicsősége világítja meg, fénye pedig a Bárány. | Jel 21,23 |
| Az ég színéből tehát tudtok következtetni, az idők jeleit azonban nem ismeritek. | Mt 16, 3 |
| De elmúlik a világ és annak bűnös kívánsága. Csak aki megteszi Isten akaratát, az él örökké. | 1 Jn 2,17 |
| Halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajgatás, sem fájdalom. Ami eddig volt, elmúlt. | Jel 21,4 |
| Különösen pedig az ne kerülje el figyelmeteket, szeretteim, hogy egy nap az Úr előtt olyan, mint ezer esztendő, s ezer esztendő is, akárcsak egyetlen nap. | 2 Pt 3,8 |
| Kapuit nem zárják be soha, hiszen nincs is ott éjszaka. | Jel 21,25 |
| Ezen kívül birtokában vagyunk a megbízható prófétai jövendöléseknek is. Jól teszitek, ha figyeltek rájuk, mint sötétben világító mécsesre, amíg föl nem virrad a nappal és a hajnalcsillag föl nem kél szívetekben. | 2 Pt 1,19 |
| Emberi elhatározásból ugyanis sohasem született jövendölés, hanem a Szentlélektől sugallva, Isten megbízásából beszéltek a szent férfiak. | 2 Pt 1, 21. |
| Nézd, ez Isten hajléka az emberek között! Ő velük fog lakni, azok pedig az ő népe lesznek, és maga Isten lesz velük. | Jel 21,3 |
| S ha megjelenik majd a legfőbb Pásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját. | 1 Pt 5, 4. |
| Jelek lesznek a napban, holdban és a csillagokban, a földön pedig kétségbeesett rettegés a népek között a tenger zúgása és háborgása miatt. | Lk 21, 25 |
| Letörül szemükről minden könnyet. | Jel 21,4 |
| Az Atya saját tetszése szerint határozta meg a megfelelő időpontot, nem rátok tartozik ennek ismerete. | ApCsel 1, 7 |
| Vigyázzatok magatokra, hogy el ne nehezedjen szívetek tobzódásban, részegségben, és az e világi gondok között, hogy ne váratlanul lepjen meg titeket a nap. | Lk 21, 34 |
| Bárcsak fölismernéd te is legalább ezen a napon, ami békességedre szolgál! De sajnos el van rejtve szemed elől! Jönnek majd napok, amikor sáncokkal vesz körül ellenséged, bekerít és minden felöl ostromol. Elpusztítanak tégedet és gyermekeidet, akik benned laknak. | Lk 19, 42-44[2] |
| Megmondták nektek: az utolsó időben gúnyolódók jönnek, akik istentelen szenvedélyeiknek élnek. Ezek azok, akik szakadást okoznak, érzékies, Lélek nélkül való emberek. | Jud 19 |
A két kifejezést egymáshoz kapcsoltam, hiszen nem csak gyökerükben, hanem kifejezéseikben is azonos töltetet hordoznak. A “jövendő” bizonyos távlatot nyit meg számunkra, ahová nagy sietséggel igyekszünk, s ritkán, de inkább soha nem gondolunk arra, hogy bizonyos mértékig saját vesztünkbe, halálunkba szaladunk. Amennyiben mégis másképp viszonyulunk a jövendőhöz, akkor lépnek be a jövendőlések bizonyos ígéretei, vagy éppen elrettentő fenyegetései. Nézzük, hogy a jövendölések milyen fajtáival találkozunk az újszövetségben!
Nem tartom fontosnak külön számozás alatt feltűntetni a jövendölések tág skáláját, hiszen ennek a gondolatsornak nem az a célja. Csupán egy felsorolást és néhány hozzáfűzött gondolatot közlök, melyek hűen érzékeltetik azt a csodálatos gazdagságot, mely a jövő nyilvánvaló jövendöléseit illeti. A felsorolás nem tartalmaz bizonyos fontossági sorrendet. Végtelen szabadsága van a jövendölések között kutatónak arra, hogy saját maga állítson fel újraértékelhető felsorolásokat. Én úgy találom, hogy a jövendöléseket az őserők megrendülésével kell kezdenem. Ha már előre vetített a világmindenség rendjének megbomlása, akkor szinte ez lenne az első, hogy megmutassa jeleit. Ezután égitestek megsemmisülnek, arra történő hivatkozással, hogy fényükre nem lesz szükség, mert az elkövetkező életben egészen más törvények uralkodnak. Fontos szerepet kap a jövendölésekben, hogy milyen következtetésre jutnak emberek az időjárás megfigyelése rendjén. Szerepet kap az elmúlás gondolata is. Itt talán nem is kellene időzni, hiszen szinte természetesnek mondható ez a fajta gondolkodás, mert az élet mindenképpen mulandó. Amennyiben a jövőt várjuk, akkor korlátoltságra utalna, ha nem vennük észre a felettünk eljáró idő komoly munkáját. Szinte mintegy ezt siet kiegészíteni az a meglátás, miszerint az új állapotban eltöltendő időszak egy napja, -ebben a világban mért idő szerint – ezer évnek fog megfelelni. Úgy vigyáz Isten ránk ezer évig, mint egy őrálló szolgálatának idején. Annak függvényében, hogy mennyire veszélyes a helyzet, rövidebb, vagy hosszabb időre terjed az őrálló vigyázása. Így tehát, annak összefüggésében, hogy milyen nehéz egyik, vagy másik ezer év, úgy préseli bele egy, vagy több órába a vigyázás egy, vagy kétezer esztendejét. Érthető ez, ha csupán önmagunkra nézünk. Egy olyan szülőre, aki mindig vigyázza gyermeke életét. Még akkor is, mikor amaz erről elfeledkezett. Fokozott a gondoskodás Isten részéről, s mi, akik bízunk benne, úgy tekintünk rá, mint a gyermekének útját figyelő, vigyázó, legjobb szülőre. Aztán egyre fokozódni látjuk a jövendöléseket, amikor arra figyelünk, hogy a megjelölt állapotban csakis nappal lesz, ami sosem vált éjszakára. Egy váltás következik a szemléletben. Igazolja az újszövetségi jövendölések sora, hogy a jövőbe látás nem egyszerűen az emberektől származott, hanem arra Istentől kaptak felhatalmazást a próféták. Ők hangsúlyozzák, hogy nemcsak a világot összetartó erők rendülnek meg, hanem megcsorbulnak az emberi kapcsolatok, felbomlanak emberi életek is. Ezt azzal igyekszenek magyarázni az írók, hogy a jövendöléseket bizonyos titokzatosság fedi, s ennek kutatására nem kap engedélyt az ember. Bár az “utolsó napokban” keserves pillanatok várnak ránk, mégis megnyugtató lehet, hogy Isten megszánja az emberiséget, letörül minden könnyet, sőt a halált is eltörli, hogy ne okozzon annyi keserűséget nekünk. Ezzel, tehát egy olyan időszakba lépünk be, ahol Istennel közös életet fogunk élni.
Olyan sokszor feletettem magamnak a kérdést: Vajon nem igazságtalan-e az ember akkor, mikor ajándékba kapott élete „elhasználása” után még egy újabb, örök boldogságban eltöltendő létet követel magának?! Emberi igazságszolgáltatás részeként fogom fel a kérdést, s határozottan állítom, hogy nem a mi dolgunk eldönteni, meghatározni további boldogságunk lehetőségeit. Az viszont vigasztaló és egyben biztató, hogy létezik a hervadhatatlan élet.
Lesz-e világvége?
| Azt a napot és azt az órát azonban senki sem ismeri, még a mennybéli angyalok sem, csak az Atya egyedül. | Mt 24, 36 |
| Virrasszatok tehát, mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura, este-e vagy éjfélkor, kakasszóra-e vagy reggel. Ha váratlanul érkeznék, alva ne találjon titeket. Amit nektek mondok, mindenkinek mondom: Virrasszatok! | Mk 13, 35-37 |
Nem tudjuk! Nem a felelet előli elzárkózást jelenti a válasz, hanem azt a valóságot, amit tükröz a felelet: csak Isten a megmondhatója annak a napnak, hogy mikor jön el. Tévesnek tartom azokat a magyarázkodásokat, melyek egyénre szabják a világ végét. Ők azt hírdetik, hogy egyes ember számára a halál jelenti a világ végét. Sajnálom ezt a hitet. A halál átmeneti állapotot jelöl és nem véget. Legfennebb befejeződik egy életszakasz, miután kezdődik egy láthatatlan, ismeretlen másik.
A jövendőlések sorába utalható kérdés megválaszolását – minden újszövetségi megjegyzés ellenére is – elutasítom, mert nem egyezik Isten jóságával. Mindenhatóságába belefér ugyan, de az ártatlan emberek halála, illetve pokoli szenvedése kiesik Isten szándékából. A megbocsátás, a jóság, a szeretet, a gondoskodás Istenéről nagy tévedés ilyeneket feltételzni.
Mennyország
| Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van és árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. | Mt 19, 21 |
| Ha földiekről beszélek és nem hiszitek, hogyan fogjátok elhinni, ha majd mennyeiekről szólok. | Jn 3, 11-13 |
| Pillanatnyi könnyű szenvedésünk ugyanis a mennyei dicsőség túláradó, örök mértékét szerzi meg számunkra. | 2 Kor 4, 17 |
| Tudjuk ugyanis, hogyha földi sátorunk leomlik, Istentől kapunk lakóházat: örök hajlékot a mennyben, amit nem emberkéz rakott. | 2 Kor 5, 1 |
| Azt is tudjátok, hogy mint az atya gyermekét, úgy intettünk, buzdítottunk, sőt egyenkint rábeszéltünk titeket, hogy méltóan éljetek ahhoz az Istenhez, aki meghívott dicsőséges országába. | 1 Tess 2, 11-12. |
Tagadhatatlan, hogy egy olyan képzettel állunk szemben, melyet nem tudunk térben behatárolni. Ez még mondjuk hitéletünkben nem is jelent szakadékot, de gondolkodóba esünk, amikor angyalokkal, kerubokkal népesít be gyermekkorunk vallásos ismerete. Bár szinte minden felnőttnek meg van a maga negatív véleménye ezekkel a fogalmakkel szemben, mégsem bántjuk őket, hiszen esztendőnként egyszer szükségünk van rájuk. A karácsonyi hangulat angyalcsengetése, a nagy- és jószívű angyalka csomagosztása nem zavarja elménk más irányú követeléseit.
Van azonban egy olyan követelmény, melyet tisztáznunk kell azelött, hogy tovább haladnánk a vallásos fogalmak ismertetése rendjén. Két kifejezés közé kell helyeznünk a számunkra megfelelőt. Azaz a mennyország és Isten országa kifejezések egy-egy “zónát” jelölnek, melyeket mindenképpen be kell határolnunk ahhoz, hogy világosabban láthassunk a fogalmak, illetve a megfelelő vallásos gondolkodásunk között. Éppen ezért, e helyen úgy találom, hogy csak a mennyországról szólhatok (és Isten országáról itt nem!), melyet rögtön társítani is szoktunk a pokollal. Jézus a szegénység és az engedelmesség tökéletesebb útját ajánlja követőinek. Legfontosabb mondanivalóját abban a tanácsban fedezhetjük fel, amikor arra összpontosítunk, hogy a keresztény ember tökéletesedése előtt két lehetőség tárulkozik fel: Isten- és a felebarát szeretetének maradéktalan teljesítése által. Csakis ez a két feltétel teljes mértékű megélése jelentheti egy keresztény ember számára a megvalósított tökéletességet. Vigyázni kell a hasonló, de mégis más irányt feltételező magyarázkodásokra! Itt léphetünk át ugyanis ama másik területre, melynek meghatározása rendjén gondokba ütközünk. Túloldalon viszont nem egy ígéret kell sarkalljon valamely állapotra, hanem magának a jónak cselekvése ösztönözzön a jótettek végrehajtására.
A zsidó vallásos felfogás számára nem volt idegen a mennyország képzete. Azonban gondosan oda kell figyelni Jézus megállapítására, melynek köszönhetően a vallási értelemben vett újjászületésről emberi módon beszél, hogy minél érthetőbbé váljon meggyőződése. Jobban mondva lelki szükségletként gyakoroljuk a hálaadást, az imádkozást és bizony Isten dicsőítését is. Bevallom, hogy én ez utóbbi csoporttal vállalom a közösséget és annak gondolkodása, vallásos érzületének megfelelően irányítom életcselekedeteimet is. Ez az állapot jelenti az eszményi képzet beteljesülését.
Pokol
A pokol egy tűzfészket jelent a gonoszak számára, ahol állandó lesz a sírás, rívás és fogaknak csikorgatása (Mt 8, 12.). Itt a sötétség lesz állandó. (2 Pt 2, 17.), melyben szüntelen kínozni fogják az odakerült embereket (Jel 2, 10.), hogy minél több szenvedést okozzanak nekik. Végül pedig érvényes, hogy hiába fogják keresni az emberek a halált, mert nem lelik meg azt (Jel 9, 6.). Tehát, itt is tartani fog az örökélet. Ez utóbbi valóban több magyarázatot kíván, azonban merem hinni, hogy az örökélet tárgyalásával erre a kérdésre több világosság derül. Maga a képzet szerintem nem érdemel sokkal több kommentárt.
| Elapadt források ők, vihartól hajszolt fellegek, akikre a sötét alvilág vár. | 2 Pt 2,17 |
| Ne öljék meg őket, csak kínozzák öt hónapon keresztül. Kínzásuk olyan, mint mikor skorpiómarás éri az embert. | Jel 9,5 |
Feltámadás
| A föltámadás után ugyanis nem nősülnek, s férjhez sem mennek, hanem úgy élnek, mint Isten angyalai a mennyben. | Mt 22, 30 |
| A halottak föltámadásáról pedig nem olvastátok, amit Isten mondott nektek: Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene. Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké. | Mt 22, 32 |
| A föltámadás után ugyanis nem nősülnek, s férjhez sem mennek, hanem úgy élnek, mint Isten angyalai a mennyben. | Mt 22, 30 |
| A világ fiai nősülnek és férjhez mennek, de akik méltók lesznek arra, hogy eljussanak a jövendő világba és a halálból való föltámadásra, nem nősülnek és nem mennek férjhez. Hiszen meg sem halhatnak többé, mert hasonlók az angyalokhoz, és mivel a föltámadás fiai, az Isten fiai. | Lk 20, 34-36 |
| „Mit keresitek az élőt a holtak között? Nincs itt, feltámadt.” | Lk 24, 5. |
| Én vagyok a föltámadás és az élet: aki bennem hisz, még ha meg is halt, élni fog. Mindaz, aki belém vetett hittel él, nem hal meg sohasem. Hiszed ezt? | Jn 11, 25-27 |
| Uram, szólt Mária Jézushoz, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem, de tudom, hogy most is, bármit kérsz az istentől, megadja neked. | Jn 11, 21 |
| Én vagyok a feltámadás és az élet: aki bennem hisz, még ha meg is halt, élni fog. | Jn 11, 25 |
| Romlásra elvetett test és szellemi feltámadás. | 1 Kor 15, 42-44 |
| Az evangélium ugyanis azért hangzott el a holtak előtt is, hogyha testükben emberi módon ítélet sújtja is őket, Isten kegyéből éljenek a Lélek által. | 1 Pt 4,6 |
| Mi tudjuk, hogy a halálból átjutottunk az életre, mert szeretjük testvéreinket. aki nem szeret, a halálban marad. | 1 Jn 3,14 |
| Nem éheznek és nem szomjaznak többé, nap nem égeti őket, sem más fajta forróság. | Jel 7,16 |
| Mi is ezt az örvendetes hírt hirdetjük nektek: Isten atyáinknak tett ígéretét nekünk, az ő gyermekeiknek teljesítette azáltal, hogy föltámasztotta Jézust. | ApCsel 13, 33 |
Tulajdonképpen elérkeztem ahhoz a részhez, ami ennek a munkának indító rugója volt. Ugyanis három fontos kérdés kavargott bennem, melyek tisztázásra vártak: egyik a feltámadás, a másik azörökélet, a harmadik pedig az üdvösség-üdvözülés. Az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy lehet-e magyarázatokat találni olyan, állandóan nekünk feszülő kérdésre, mint pl.,: miért nem hiszünk a feltámadásban? Létezik-e egyáltalán olyan megközelítés, melyre unitárius gondolkodásunk megenged egyfajta betekintést? Fontosnak tartom ezeket a kérdéseket szem előtt tartani annál is inkább, mert nem csak találkozunk velük, amikor nekünk szegezik ezeket, hanem saját magunknak is van vallásos érzésvilágunk, ahol kérdésekkel vívódunk, feleleteket keresünk, vagy száműzünk életünkből. Még egy kérdés: Vajon megoldásnak szmámít-e egy unitárius ember számára, ha úgy kezeli a feltámadás kérdését, mint nem létező vallásos képzetet? Ki tudja-e kerülni azokat az újszövetségi helyeket, melyekkel nem csak húsvét tájékán, hanem a bibliamagyarázatok, illetve adott vasárnap rendjén is, híveinek köszönhetően, vagy lelkiismerete buzdítása folytán szembe találja magát? Jó kérdés! Bármit is mondunk ezzel kapcsolatosan, képtelenek vagyunk mellőzni az újszövetségi feltámadás-beállítottságát. Ennek ellenére azonban van egy lehetőség, melyet az unitáriusok megkereshetnek ahhoz, hogy minél kevesebbet beszéljenek a feltámadás és az ahhoz kapcsolódó dolgokról. Van azonban egy nagyon nehéz kérdés is, amit nekünk is fel kell tennünk: Vajon a feltámadás ügye kiragadható-e Isten mindenhatóságából? Ezt nem tehetjük meg. Tulajdonképpen ez a munka ezekre a kérdésekre akar feleleteket keresni.
Nekünk, unitáriusoknak ez egy nagyon kényes kérdésünk. Szerencséseknek minősítjük magunkat a mindennapok rendjén, hiszen elég ügyesen, a kígyó ravaszságával sikerül kisiklanunk az erre törekvő kérdések elől. Tény azonban, hogy a húsvét megérkeztével szembesülünk nemcsak a fogalommal és annak követelőző tisztázásával, hanem azzal az igénnyel is, hogy sokan tőlünk akarják hallani a kifejezést és a köré csoportosított gondolatokat, mert a közös egymás mellett élés rákényszeríti a maga másfelekezetű, húsvéti felfogását.
Bármennyire is igyekszünk elhatárolni magunkat a feltámadás kérdésétől, mégis szembesülnünk kell vele, hiszen maga Jézus is több helyen tesz említést erről. Sőt magunknak is meg kell kockáztatnunk azt a régi álláspontot, miszerint feleletet kell keresnünk rá, miként lehet Isten mindenható, ha nem volna hatalma a halottak feltámasztására? Nagy kérdés!
Hol lehet most a Mester? Csakis ismét valamelyik dombon állva prédikál, ha nem, akkor gyógyít, vagy éppen vigasztal. Hát persze, hiszen ő mindig cselekedetével támasztotta alá hitét. S most, amikor rá emlékezünk és azokra az eseményekre, melyeknek ő volt a főszereplője, akkor érezzük, hogy lelkünkön csakugyan átárad, e visszaemlékezésből kisugárzik hitünk fénye. Az életet szolgáló Mester éppen Istenbe, a mi édes Atyánkba vetett hit által fordította a halálról az életre a mi figyelmünket.
Annyi bizonyos, hogy az elveszett életet pl., a sírok között meg nem találhatjuk. Az nem lehet a temetőben, a sírok között, a föld alatt. Ez az elveszettnek vélt élet itt van bennünk. Itt van azért, mert velünk jön mindennapjainkba, és velünk van fektünkben-keltünkben. Akiket nagyon szerettünk, azok mindig velünk maradnak, hiszen tetteik, és szavuk elkísér mindenüvé. De nemcsak ez, hanem a halál képtelen megvigasztalni minket bármennyire is elkerülhetetlennek, szükségesnek látszódjon az. Az élet viszont képes megvigasztalni minket. Ezért első sorban saját életünk felé fordulunk a várt vigasztalásért.
Van-e esélyünk a tovább élésre? Amennyiben szigorúan bibliai irányt képviselünk, elmondhatjuk, hogy igen. Mindenek előtt az erényes ember él halála után azoknak szívében, akikkel jót tett. Csak egyetlen történetet emelek ki, a Tábitháét, akit halála után is sokan sírattak. De nekünk van ennél sokkal szilárdabb bizonyítékunk abban a kijelentésben, hogy ahol Jézus van, ott élnek a mi halottaink is. Szó szerint megismételhetjük, hogy aki hisz énbennem, ha meghal is él. Tehát ennek egyedüli feltétele az, hogy higgyünk Jézusban és az ő tanításában, s akkor mintegy előlegezve van számunkra a tovább élés lehetősége.
Amennyiben az adott szövegekre nézünk, akkor a „holtak” kifejezés mögött semmi esetre sem szabad a megholt emberekre gondolnunk. Itt azokról van ugyanis szó, akik hitetlenkedők. Hogyha összevetjük rögtön a hit kizárólagosságát Isten „kegyelmével”, akkor könnyen átcsúszhatunk a református eleve elrendelés tanára. Mi a lehetséges akkor a későbbi üdvözülést, szellemi feltámadást illetően? Az a lehetőség, ami éppen az evangélium elhangzása mögött van. Mindenki felé szól az örömüzenet. Lehetőségünk van annak meghallgatására és elfogadására. Isten Atyaságának köszönhetően mindenkivel „kesztyűs” kézzel bánik, azaz fenn áll a lehetősége annak, hogy esetleges meg nem hallás esetén is üdvözüljön. Ez a kérdés azonban nem tartozik ránk. A mi dolgunk annyi, hogy eleget tegyünk kötelességeinknek. Ha majd nem maradt egyetlen rendezésre váró feladatunk sem, akkor belenyúlhatunk Isten akaratába. De csak azután, miután megismertük a gonosz szőlőmunkásokról szóló példázatot, akik kifogásolták a gazda eljárását a munkások egyforma kifizetésével kapcsolatosan. Istennek jogában van mindenkinek annyit fizetni, amennyit ő akar. Ha mi üdvözülünk jóvoltából, akkor ezt megérdemeltük. Ha pedig sokkal könnyebben juttat valakit ehhez, akkor azt csak tudomásul vehetjük, mert nem lehetünk rosszak éppen üdvözülésünk, boldogságunk pillanataiban.
A látható világ megszűnése azt a halált jelenti, mely örökérvényűen befejezettnek minősíti földi életünket. Igen, de éppen a hitünk az, mely csodára képes ilyen helyzetben. Itt pedig a valóságban nem is a csoda végzi el munkáját, hanem a hitünk, mely szerint együtt élünk tovább Istennel.
Örökélet
| Senki sem hagyja el otthonát, testvéreit, nővéreit, anyját, atyját, gyermekeit, vagy földét értem és az evangéliumért, hogy százannyit ne kapna: már most ezen a világon – bár üldözések közt – otthont, testvért, nővért, anyát, gyermeket és földet, a másvilágon pedig az örök életet. | Mk 10, 30 |
| Senki sem hagyja el otthonát, feleségét, testvéreit, szüleit, gyermekeit Isten országáért, a nélkül, hogy sokkal többet ne kapna ezen a világon, a más világon pedig az örök életet. | Lk 18, 30 |
| Senki, aki kezét az ekeszarvára téve hátratekint, nem alkalmas Isten országára. | Lk 9, 62 |
| Hogy mindaz, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. | Jn 3, 15 |
| „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak énáltalam.” | Jn 14, 6. |
| Aki hisz bennem, annak örökélete van. | Jn 6, 47 |
| És én tudom, hogy az ő parancsa örök élet. | Jn 12, 50 |
| Aki hisz a Fiúban, az örökké él. De aki nem hisz a Fiúnak, nem látja meg az életet, hanem Isten haragja száll rá. | Jn 3, 35-36 |
| Vizsgáljátok az Írásokat, hiszen azt tartjátok, hogy bennük találtok örökéletet. Éppen azok tanúskodnak rólam. Ti azonban nem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen. | Jn 5, 39-40 |
| Én vagyok az út, az igazság és az élet. | Jn 14, 6 |
| Bizony, bizony mondom nektek, aki igémet hallgatja és hisz annak, aki engem küldött, örök élete van és nem kerül ítéletre, hanem már átment a halálból az életre. | Jn 5, 24 |
| Ne fáradozzatok veszendő eledelért, hanem azért, mely az örökéletre megmarad, melyet az Emberfia ad majd nektek. | Jn 6, 27 |
| Aki szereti életét, elveszíti azt; aki viszont gyűlöli életét e világon, megmenti azt az örök életre. | Jn 12, 25 |
| Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé, és aki bennem hisz, nem szomjazik soha. | Jn 6, 35 |
| Aki hisz bennem, annak örökélete van. | Jn 6, 47 |
| Az örökélet az, hogy ismerjenek téged, egyedül igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust. | Jn 17, 3 |
| Én vagyok az út, az igazság és az élet. | Jn 14, 6. |
| Biztos vagyok ugyanis abban, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől. | Róma 8, 38-39 |
| Gyümölcsötök a megszentelődés, célotok az örökélet. A bűn zsoldja ugyanis a halál, Isten kegyelmi ajándéka azonban az örök élet Krisztus Jézusban, ami Urunkban. | Róma 6, 23 |
| Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, szánalomra méltóbbak vagyunk minden embernél. | 1 Kor 15, 19 |
| Ezért nem az számít, aki ültet, sem az, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja. Az ültető meg az öntöző egyforma. El is veszi mindegyik jutalmát fáradtságához mérten. Istennek vagyunk ugyanis munkatársai, ti pedig Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok. | 1 Kor 3, 7-9 |
| Minden felöl szorongatnak, de össze nem szorítanak, kétségeskedünk, de kétségbe nem esünk. Üldözést szenvedünk, de elhagyottak nem vagyunk, földre terítenek, de el nem pusztulunk. | 2 Kor 4, 8-9 |
| A test gyakorlásának ugyanis kevés a haszna, de az istenfélő élet mindenre jó, mert a jelen és jövendő élet ígérete kíséri. | 1 Tim 4, 8. |
| Így biztos alapot gyűjthetnek a jövőre, és elnyerik az igaz életet. | 1 Tim 6, 19. |
| Igaz beszéd ez: ha vele halunk, vele is fogunk élni; | 2 Tim 2, 11. |
| Most készen vár az igaz élet koronája, melyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, de nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik örömmel várják eljövetelét. | 2 Tim 4, 8. |
| Pál, Isten szolgája és Jézus Krisztus apostola, Isten választottainak hite és az igazság ismerete végett, mely istenfélelemre vezet és az örökélet reményét adja. | Tit 1,1-2 |
| Mindaz, aki gyűlöli testvérét, gyilkos. És mi tudjuk, hogy a gyilkos nem hordja magában az örökéletet. | 1 Jn 3,15 |
| Az ígéret pedig, amelyet ehhez fűzött, az örökélet. | 1 Jn 2,25 |
| Aki vallja, hogy Jézus Isten fia, abban Isten él, és ő Istenben. | 1 Jn 4,15 |
| Azokban a napokban az emberek keresni fogják a halált, de nem találják; vágyódni fognak a halál után, de a halál futni fog előlük. | Jel 9,6 |
Tudnunk kell, hogy a keresztény életcél nem lehet más, mint állandóan felfele ívelő haladás. Ennek viszont egyetlen járható útja van, éspedig: Hinni Istenben, követni Jézus tanításait, illetve az ő példamutató élete segítségével egyre tökéletesebbé válni Isten- és emberszeretetünkben. Kinyújtom a kezem, magam felé fordítom, majd felétek irányítom a tenyerem: ekkora az életem. Ilyen rövid, kicsi, keskeny, ívelt, s ujjaimat egymástól eltávolítva: szakadékokkal teljes. Ha pedig ujjbegytől- ujjbegyig haladok, akkor le a völgybe, fel a csúcsra, ismétlődik a küzdés, míg elfogy az út.
A jó emberek már itt a földi létben egy különös, lelki kapcsolatba lépnek tanítójukkal, akik között kölcsönös szeretet-kisugárzás tölti be a viszonyt. Másik részen viszont elhangzik egy ígéret is, mely a halál utáni élet boldogságára igyekszik hangsúlyt fektetni. Azok az emberek járják Jézus útját, akik követik őt tanításaiban, szerényen viselik magukat mind a világi, mind pedig a hit dolgaiban és a kézzel fogható emberszeretet útját választják és járják. Elpusztult, nehezen járható utakat vállalunk, melyek elég gyakran erőnk felettinek bizonyulnak. Nem csak azért, mert sokszor hatalmába kerített a bizonytalankodás, vagy ránk nehezedett a sikertelenség és az azzal járó kudarcok sorozata, valamint az élettel járó csapások és azok terheinek keserű elhordozása, hanem bizony még az kötelesség is, miszerint ellenségeinkkel is egy úton kell mennünk. A sötétség jelenlétére utal, ha hiányzik ez a meglátás.
Nem a hajnalhasadáskor áll be a világosság, hanem akkor és úgy, amikor az illető ember észre veszi önmagában a sötétséget. Ekkor kérdez ránk is Jézus: Ha a benned levő világosság sötétség, akkor mekkora benned a sötétség? A ráeszmélés pillanatában felfedezhető, hogy lámpás nélküli, éjszakában botorkálókról van szó. Ezért adott Jézus a mindenkori Istenben bízó ember kezébe egy-egy fénynyalábot. Azért, hogy ne botorkáljon többé, hanem világítson magának. Fénynél maga és fénnyé válhasson, majd ezeket az apró fényeket adjuk össze, melynek következtében fényárban úszhat az egész világ. Így már nagyon könnyű rátalálni a helyes útra. Kinyitjuk szemünket és előttünk állt az Istenhez megnyílt út.
Az önző ember általában a mindennapi élet javaiért való szaladás és főleg nyereséges üzletelés után, ezt a fajta boldogságot tekinti a legfőbb jónak. Ez a látszat azonban csak addig áll, míg a csalódások sora el nem következik a látható világ kincseit illetően. Az önzetlen ember viszont, aki nemcsak kenyerét és fekvőhelyét kész megosztani embertársaival, hanem szívét és lelkét is. Lemondások árán is arra törekszik, hogy ezeket az élményeket szerezze meg magának és lelkében legyen gazdag.
A mindennapi élet elsőrendű táplálékáról, a kenyérről a lelki eledel felé fordítja a figyelmet. Ez biztosítja a benne bízó számára az örökéletet. Az Ószövetségben gyakran találkozunk azokkal a társításokkal, melyek a táplálékkal azonosítják, pl. az igazságot, a bölcsességet, a tanítást. Jézus tovább lépett és önmagát azonosította a lelki szükségletet jelentő táplálékkal és vízzel. Sarkalatos tanítást találtam az 1 Kor 15, 19-ben. Sőt azt is kérdezhetné az olvasó, hogy miként lehet ez a vers unitárius gondolkodású. Egyik részben az örökélet hangsúlyozása miatt, másodsorban viszont szembe kell nézzünk, sőt állandóan „harcolnunk” kell a keresztény felekezetek azon támadásávalk, ami éppen ebben az apostoli kijelentésben gyökerezik. Ha nem hiszzük Jézus feltámadását, akkor fölösleges keresztény hitünk is. Persze, mint ahogy sok más tanítás átértékelésre szorult és szorul a történelem folyamán, úgy ennek is megtalálható az unitárius magyarázata. Igenis szükséges a keresztény vallás, de abban a tisztaságában, ahogy Jézus tanította. Az unitárius ember, tehát Jézus követésében találja meg vallásos várakozásait és az örökélet reménységét.
Saját okulásunkra elmondom, hogy senki nem tudja kiszámítani, megmagyarázni távozásunk idejét, pillanatát. Nehéz rákészülni, és még nehezebb elfogadni ezt a végzetesnek tűnő változást. Szükséges megértenünk, és megmagyaráznunk, hogy a lét, számunkra, e földi téren véges, s nem az a fontos, hogy mennyit, hanem, hogy miként éltük meg azt és tekintünk az örökélet felé.
Nagy ajándék az örökélet. Unitárius vallásunk e hitigazságot nem nagyítja fel a gyakran emlegetett valóságok magaslatára, én mégis ezt egy nagyon szép és fontos lelki ajándéknak tartom. Pál apostol fogalmazásában a bűn, vagyis a rossz cselekedet zsoldja, azaz fizetése a halál. Ezzel szemben Isten szeretetteljes ajándéka pedig az örökélet. Istentől kaptunk egy földi életet, melyet megkamatoztatott, drága pénzeként szolgáltatunk majd vissza. Emellett azonban reménységünk van egy olyan lelki világban, melyet képtelenek vagyunk szóval leírni. Így nekünk nem egy újabb, földi életre van kilátásunk, hanem egy lelki, örökkévaló házba tartunk, mely Istennél van titkaival és ígéreteivel együtt.
De mikor lett tulajdonom az örökélet? Csak akkor, mikor a jót cselekszem. A jó határára lépni, majd bemenni abba, csak egyszer kell. Ott kell maradni örök ideig! Azaz többé nem szabad visszalépni onnan. Még az sem zavarhat már, hogy meddig tart majd ez az „örök időig” való cselekvés. A mi dolgunk csak annyi, hogy tegyük a jót. Hogy emberi időérzékelésünk, halálunk órájáig, életünk végéig határozza-e meg a jó cselekvését, mint magát a teljes életet, ez már nem ránk tartozik. Az örökélet magyarázata éppen abban van, amit nem tudunk megmagyarázni. Ez pedig egyszerűen csak ennyi:Tenni mindenütt és mindenkivel szemben a jót. A jó tehát így mindörökre megmarad, mint akár a szeretet.
Nekem egy társítás ütötte meg különös módon a fülemet: Nem hordja magában az örökéletet. Ez szinte azt is jelentheti, hogy nem örökségképpen kapjuk, hanem hordozói vagyunk az örökéletnek. Amennyiben ennek az igazságnak a pártján maradunk, akkor csakis az a szemlélet érvényesül, miszerint magunkban hordozunk Istenből egy részt, amivel saját képmására teremtett minket. Ez pedig nem más, mint a lélek. Ezt a jó lelket hordozzuk magunkban, ami halálunk pillanatával összeolvad Istennel. Az emberi igazságszolgáltatás alapján pedig egyetlen gonosz lélek sem örökölheti a jók ezen előbbi kiváltságát, az örökéletet. Tehát az ilyen léleknek a sötétségben a helye. Az aztán egy másik kérdés, hogy miként vélekedik Isten erről az emberi elképzelésről?! Sokkal könnyebb dolga volt Káinnak, mint testvérének, Ábelnek. Igen, mert sokkal könnyebb ráütni valakinek a fejére, mint elviselni a sorozatos fájdalmakat. Tovább menően pedig éppen a bibliai történet jogosít fel embereket ilyen és hasonló tettek elkövetésére, hiszen Isten volt, aki védelmébe fogadta a testvérgyilkost, s egyben egy olyan pecsétet tett a homlokára, melyről bárhol, bármikor, bárki felismerhette, s észrevehette azt is, hogy ő Isten oltalmában áll. Ilyenek a számunkra érthetetlen történések!
Végül pedig nem azt mondja az evangélista pl a Jn 3, 35-36-ban, hogy örökélet lesz, hanem márvan. Nagyon fontos, hogy már most tudatában legyünk annak, mire számíthatunk. Tudom, sokan elutasítják közülünk az örökélet gondolatát. Nem tudom azonban, hogy van-e ennek valami különösebb értelme? Gazdagabbá válik-e ezzel az elutasítással az egyén, amennyiben az élet folytonosságát, Isten örökéletét, az emberi lélek Istenben történő felolvadását megkérdőjelezi? Ez azt jelenti, hogy jöhet ránk bármilyen veszedelem, belesodródhatunk bármilyen katasztrófába, a Jézusba vetett hitünk segítségével Istenhez láncolhatjuk magunkat. Vagyis, még akár a halál is bekövetkezhet, lelkünk, ami az igazi értéket képviseli, bármilyen pusztító erőnek ellenáll.
Örökkévalóság
| Az örökkévalóság királyának, a halhatatlan és láthatatlan, egyedülvaló Istennek legyen tisztelet és dicsőség mindörökkön-örökké. Ámen. | 1 Tim 1, 17. |
Meggyőződésem, hogy ennél az alfejezetnél nem kell sok mindent elmondanom a fentiek után. Azt amit megfogalmazhattam az örökéletet tárgyalásánál, magába öleli a nagy “örökkévalóság”, melynek határairól senki ne faggasson engem. Nincsenek fogalmak, melyekkel térbe, vagy időbe kényszeríthetném azt a vélt dimenziót, melyet elég sokan igyekeznek korlátok közé gyömöszölni. A fenti idézet megmagyarázza felfogásomat, melyből szeretném, ha az olvasó is kiérezné a hit szabta lehetőségeket, de ugyanakkor szépségeit annak az állapotnak, melyet nem lehet a halál utáni élet állapotába sorolni. Nem azért, mert véleményem szerint, az idő koordináták hiánya miatt, érvényét veszíti a múlt, jelen és jövő. A “volt”, “van” és “lesz” annyira az örökkévalóság része, mint ahogyan hitem alapja az örökkévaló, halhatatlan, láthatatlan és egyedülvaló Isten.
Tények
Bizonygatásom második részét sem indítom másként, mint az elsőt. Merészség a vallás, a hit világában tényekről beszélni. Merészség egyben ilyen kijelentéseket is tenni, hogy vallásos ismereteink, ha úgy tetszik hitelveink nem “tények”-en alapszanak. Ennek ellenére mégis bátorkodom olyan kézzelfogható elemeket bemutatni, melyek a már említett csoportba utalhatók. Nem hanyagolom el azonban megjegyezni, hogy céltudatosan végzem ezt az ismertetést, hiszen a tényekkel újakat szeretnék előcsalni annak érdekében, hogy e munkám célját elérjem. Más szóval a tapintható, látható világ elemeit párhuzamba szeretném állítani a hit világában tapasztalhatókkal, hogy egésszé váljon a szemlélet. Legalábbis saját szempontomból.
Élet
| De milyen szűk a kapu és milyen keskeny az út, mely az életre visz, – bizony kevesen találják meg azt. | Mt 7, 14 |
| A test vágyódása halálra vezet, a lélek törekvése életre és békére. | Róma 8, 6. |
| A bűntől megszabadulva az igaz élet szolgái lettetek. | Róma 6, 18 |
| A jelenben ugyan minden fenyíték inkább szomorúságot okoz, mint örömet, később azonban az igaz élet és a béke gyümölcsét hozza annak, aki elviselte. | Zsid 12,11 |
| Az igaz élet magját békében vetik el a békeszeretők. | Jk 3,18 |
Az életre, annak egészére figyelünk. Ebben mindenképpen testiségünk jelenik meg először, s ennek keressük összefüggéseit, magyarázatait azokban a változásokban, melyek akarva-akaratlan elérnek minket. Soha nem szabad félreérteni a test ápolásának, gondozásának esetleges tagadását, szemben a test nem kívánt cselekedeteivel. Ezek közül csak egyet emelek ki, pl. a testnek szüksége van a vízre, de mellőzendő a házasságtörés. Nem arról van szó, hogy valaki elhanyagolja testét, vér szerinti egységének ápolását, hanem arról, hogy megtartóztassa magát a rossz, káros hatásoktól.
Testiségünkre való tekintettel nem mellőzhetünk olyan kérdéseket sem, melyek szenvedéseink rendjén törnek elő belölünk. Fontosnak tartom kihangsúlyozni itt azt a tényt is, hogy amennyiben jobban odafigyelünk magunkra, akkor tapasztaljuk, hogy “pillanatnyi, könnyű szenvedéseink” sokkal nagyobb fájdalmat okoznak, mint mások évtizedeken át tartó szenvedései. Amennyiben tovább keressük a szenvedésből származó szomorúságra a választ, meg kell kérdeznünk azt is, hogy Isten miért javítana bennünket a szenvedés és szomorúság által? Az állandóan elégedetlenkedő réteg azt hangoztatja, hogy Isten mindenhatóságából képes lenne rózsát tövis, örömet pedig bánat nélkül adni az embernek. Én viszont azt a felfogást vállalom és hirdetem, hogy az embernek meg kell tanulnia áldásaiban nagyra értékelni, és már imádságaiban megkeresni Istenét. Nem csak azért, mert nincs más választási lehetőség, hanem azért is, mert az ő kezéből vesszük el a jót és kellemest, s akkor meg kell tanulni, szembenézni a kellemetlennel is. Szabad-e továbbra is fenntartanunk olyan véleményeket, melyek Istent okolják szenvedéseink miatt? Gondolhatjuk-e Istenről, hogy ő egyszer édes, máskor keserű, majd savanyú, majd epés? Itt van a rejtély, mert ugyanaz a szó más és más érzést ad a szájba, más indulatot a szívbe. Kérdezem: vajon ezért Isten a hibás? Vagy mi emberek, akik mindig édesen, kedvesen, kitartóan kellene kiejtenünk Isten nevét?
Mi, akik igyekszünk tanításában és példájában is követni Jézust, megtapasztalhatjuk gondviselőAtyánk titokzatos útjait. Ennek azonban legszebb állomása az, mikor felfedezzük Istent, akinek állandóan érezzük ránk áradó szeretetét, de nemcsak, hanem munkatársai is lehetünk Annak, akire nyugodtan rábízhatjuk életünket. Miért is ne tehetnénk meg ezt, mikor Jézus így szólt a kereszten: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet”. Ebből nehogy azt értse valaki, hogy hiábavaló az életünk, vagy hogy az, magában véve semmit sem ér, hisz mindig másokra kell odafigyelni, nem fordítottan. Vannak kik kifejezésre juttatják, ha nem is szólnak hangosan, hogy hálásak a „gyertyának”, vagy azoknak, akik gondoskodó szeretetükkel veszik körül őket. Nem kell aggódni a miatt sem, ha ők esetleg még nem vették észre ezt. Ha kialszik majd a gyertyánk és sötét lesz, s maguk gyújtanak egy újabb gyertyát, mert nem szolgálja ki fénnyel őket senki, akkor majd belátják, hogy értük gyertyaként fogytak el. Ha nem élünk önmagunknak, mert csakugyan nem, akkor miként válhatunk környezetünk hasznos tagjaivá? De nem csupán, hanem szolgálatkész és szolgáló egyéneivé?
Az élet nagy kérdéseivel kapcsolatosan Pál apostol ad megfelelő útbaigazítást. A Fil 1, 21-24-ből kiérezhető a higgadt megfontolás, melynek köszönhetően sem az élet, sem a halál nagy kérdései fölött nem mélázhatunk el többé, hiszen akár életünk, akár halálunk Isten kezébe van lehelyezve. Ennek eredményeként születhet meg az a megfogalmazás bennünk, hogy az embernek két lehetősége van: – 1. elfogadni Isten akaratát és azonosulni vele, 2. minden nehéz pillanatban kérni Isten áldó erejének segítségét.
Menni, vagy maradni? Pál apostol megadja az irányt: Ne töprengjünk azon, hogy mi lenne jobb nekünk, sőt ne is számoljunk vele. Egy biztos lehetőség van: mindenkor csendesen fohászkodni. Itt nem kell a lélekre támaszkodni a felelet megadásában, hiszen az élet nem vívódásokra tárt ki kapukat előttünk és nem is arra, hogy latolgassuk az azokon történő áthaladásunk lehetőségeit. A biztonság csak egy irányból jöhet: Isten kezéből. Ott vagyunk tehát éltünkben és halálunkban, örökös oltalomban.
Itt még egyetlen kérdés feszegeti bensőmet: Sikerült-e letennünk életünket Isten kezébe? Nagyon fontos az “igen” válasz. Annál is inkább, mert Isten az élők Istene (Mk 12,27). Ez azt jelenti, hogy minden élő ember hozzácsatolhatja életét. Sőt alapos tévedésben van, aki másként gondolkodik. Még azt is hozzátehetem, hogy bizonyos mértékig megkérdőjeleződik bennem egy lehetőség, melyet a halál beálltakor szoktunk felemlíteni. Arról gondolkodom ugyanis, hogy a halál pillanatában, amikor elszáll belőlünk az élet, Istenhez kerül a lelkünk, akivel akkor újra egyesül. Közelebbről azt értem, hogy a lélek még az ember életében Isten tulajdonává válik, mert tévedés lenne arra gondolni, hogy halott testtel sokat törődne Isten. Így kétszeresen megerősödik a kezdeti felfogás, miszerint éppen a lelkünknek köszönhetően hasonlítunk Istenre, s emiatt rá is kell bíznunk magunkat, – nem csupán halálunk pillanatában, hanem már azt megelőzően.
Halál
| Jézus akkor hangosan fölkiáltott: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” Ezekkel a szavakkal kilehelte a lelkét. | Lk 23, 46. |
| Amint a test lélek nélkül holt, úgy a hit is holt tettek nélkül. | Jk 2,26 |
| Kövess engem és hagyd a holtakra, hadd temessék halottaikat. | Mt 8, 22 |
| Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy amikor meghaltok, befogadjanak titeket az örök hajlékba. | Lk 16, 9 |
| Ahol ugyanis végrendelet van, előbb meg kell halnia a végrendelkezőnek, mert a végrendelet csak halál esetén jogerős, és nem érvényes addig, amíg él a végrendelkező. | Zsid 9,16-17 |
| Hiszen semmit sem hoztunk e világra, s nem is vihetünk el semmit. | 1 Tim 6, 7. |
| Egyikünk sem él, s egyikünk sem hal meg önmagának. | Róma 14, 7. |
| Ha tehát új szövetségről beszél, az előzőt elévültnek jelentette ki. Ami pedig elévült és kivénült, közel jár az enyészethez. | Zsid 8,13 |
| Hiszen számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. | Fil 1, 21-24 |
| Ha tehát Krisztussal meghaltatok a világ elemeinek, miért vesztek magatokra olyan kötelezettségeket, mintha még a világban élnétek? | Kol 2, 20. |
Bármilyen keserves változás okozója is életünknek, nemcsak tudomásul kell vennünk létét, vagy lekezelően elhárítanunk ismeretlen oldalait, hanem szembesülnünk kell vele, mint egy szükséges valósággal, ténnyel. Nézzük most a halál újszövetségi megjelenéseinek magunkra értelmezhető vonásait, melyek továbbra is a tények sorába utalhatók. Azután pedig simítsuk végig azokat a vallásos jellemzőket, melyek szorosan összefonodnak nemcsak a halálról alkotott felfogásunkkal, hanem annak tényével is. Félreérthetetlen, hogy egy adott pillanatban megszűnünk élni. Az biztos, hogy a lelket palackba zárni senki sem képes, de tényként marad egy élettelen test, melyből tudjuk, hogy hiányzik valami: az élet. Az élet megjelenése tény s ugyanannak lehet felfogni távozását is egy ember esetében. Néhány ellentmondás tapasztalható a halál tényének megállapítása után. Annak ellenére, hogy mindenki az élet felé fordul inkább, mint a halálra nézzen, gondosan végig cselekszi azokat a szokásokat, melyek halott szerettével kapcsolatosan íratlan szabályokba rögzített kultuszként maradtak ránk. Ennek kihagyása elmarasztaló következményeket szül a rokonság, az ismerősi kör részéről.
Egy másik fontos tényezőnek minősül, mikor gondoskodunk arról az időszakról, mely kiesik ellenőrzésünk alól. Végrendeletbe rögzítjük végső akaratunkat, melynek tetemes vonatkozása éppen temetésünket, illetve sírunk gondozását célozza meg. Azok is szeretnének erről az időszakról gondoskodni, akiknek semmilyük sincs, amiért rokon hiányában valaki felvállalhatná ezt a kötelességet. Egy következő csoport azonban ellentétesen nyilatkozik, mert számára az emberi, halottkultusszal kapcsolatos ténykedések értelmetlenek.
Most szeretném saját álláspontomat kifejteni a halál tényével kapcsolatosan. Tudomásul veszem az újszövet ségi idézetek súlyát, azonban ezek közül azokat emelem ki, melyek irányadóak számomra és azoknak, akik ezt a felfogást képviselik. A halál tény. Ezt elkerülni, ez elől elbújni nem lehet. De nem is akar senki, aki tudja, hogy sem élete, sem halála nem saját tulajdona. Van itt egy újabb gondolat, ami mássá teszi a halálról tett megjegyzéseimet. Szinte egy szükséges átmenetként tárja elő a szomorú, de ugyanakkor keserves állapotot. Pál apostol arról értesít (Zsid 8,13), hogy Jézus egy új szövetségről beszél. Amennyiben ez új, akkor ezzel szemben van egy régebbi is. Sőt, az újjal szemben elévültnek számít a régi. Akár egy megrögződött, vallásos felfogás. Mondjuk, pl. az, hogy unitárius ember ne beszéljen arról a feltámadásról, mely a halál pillanatában következik be egy ember életében. Vagy miért nem mondhatjuk azt, hogy akár egy helyes belátás pillanatában máris részesei lettünk a feltámadásnak? Mondjuk, hogy ezt a belátást azonosítjuk sok újkeresztény megtérési folyamatával, amit mi még újjászületésnek sem nevezünk, hanem egyfajta belátásnak, ráhangolódásnak Jézus tanításaira. Így válik életté számunkra Jézus, a bármikor esedékes halál pedig nyugodtan lehet ebben az esetben nyereség.
Élünk, vagyunk, de már nem a régi, világi elemeknek hódolók. Lesepertük magunkról azokat a kötelezettségeket, melyeket régi hagyományok, emberi megszólásoktól való félelmek tapasztottak ránk. Nyitott szemmel, szívvel járunk a világban, de azért, hogy minden vonatkozásban megfeleljünk Jézus tanításainak, Isten elvárásainak.
Reménység
| Mindazt, amit valaha megírtak, okulásunkra írták, hogy az Írásból türelmet és vigasztalást merítsünk reményünk megőrzésére. | Róma 15, 4. |
| Meg vagyunk ugyan váltva, de még reménységben élünk. A remény, azonban, amit beteljesedni látunk, nem remény. Hiszen ki remélné azt, amit lát? Ha tehát reméljük, amit nem látunk, akkor várjunk csak türelemmel. | Róma 8, 24 |
| De bizony értünk meg van írva, hogy a szántó reménykedve szántson, s a cséplő abban a reményben, hogy része lesz a termésből. | 1 Kor 9, 10 |
Vitathatatlan valósága életünknek a remény. Addig van élet, amíg remény is van. Ez teszi teljessé azt az oldalt, melyet általában lelkiségnek szoktunk nevezni. Rossz elgondolás, ha valaki a testiség ellentéteként kezeli lelki rezdüléseinket. Ahogy elevenné teszi a lélek a testet, éppen olyan fontos az élet számára a lelki kiegészítő. Közelebbről a remény.
A reménység észrevehetően gazdagítja hitéletünket oly annyira, hogy szinte a mulandóság sem okoz különösebb gondot. Különben két alkalom van életünkben, mikor hangsúlyosan előtérbe kerül véges voltunk: Temetések alkalmával, mikor szembe kell néznünk a halál tényével és egy új nap, vagy év küszöbén, mikor elbúcsúzunk a múlttól és egy új időszakot, esztendőt – amennyiben sikerül, egy új életet igyekszünk megkezdeni. Az Újszövetség éppen ezt a reménységet sugározza belénk, hogy túlságosan ne foglalkozzunk a fenti két tényezővel, hanem inkább a folytatólagosság, azaz az örökélet felé fordítsuk figyelmünket.
A reménység arra is jó gyógyszernek bizonyul, ha munkánkban elfogyna az erőnk, ha zord idők kellemetlen frontátvonulásai szomorúvá teszik szívünket, akkor új reménnyel töltsön el a hit bennünket, melyből eddig is táplálkoztunk, és készek voltunk táplálni azokat is, akik bizalmukat belénk helyezték. Különben értelmetlennek bizonyulna minden emberi erőfeszítés, mert a jó, szép, boldog, szeretetteljes reménylése nélkül képtelenek lennénk úgy dolgozni, mintha örökké élnénk, de nem is tudnánk úgy imádkozni, mintha azonnal meghalnánk. Gondoljunk csak arra, hogy mennyi rendezetlen dolog maradna hátra abban az esetben, ha nem bíznánk Isten gondviselő szeretetében!
Megtérés
| Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. /…/ Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket. | Mt 9, 12-13 |
A látszatát sem akarom kelteni annak, hogy növeljem valamelyik unitárius ember bűntudatát. Egyszerűen csak arról van szó, hogy az unitárius embernek is el kell, ismernie Isten és ember előtt, hogy időközönként bizony megsérti Isten törvényeit, aminek következtében a jó helyett rosszat cselekszik. Ez a tény, ha úgy tetszik nem is bűntudatunk növelését jelenti lelki életünk szokásos folyamatában, hanem saját magunk jobb megismerésének egyik nagyon fontos lehetőségét. A megtérés, belátás fogalmait megelőzően említettem már. Itt csak arra szeretnék kitérni, hogy bármennyire is idegenkedünk az újprotestánsok megtérési folyamatától, vagy magunk mögé utasítjuk a hirtelen történő pálfordulásokat, az unitárius embernek is hangsúlyosabb kötelességévé kell váljon az önmagával történő szembenézés. Persze nem vitatom, hogy ne lennének nagyon sokan, akik rendszeresen megteszik ezt. De akkor hol és miért marad el a kellő eredmény?
Vajon csak annyit érünk, mint az, akinek válláról egy közbenjáró veszi le a bűnöket? Mert ebben az esetben magunk vagyunk a közbenjáró, akik saját magunkat szabadítjuk meg ezektől a terhelő nehezékektől, viszont magunk gondoskodunk arról is, hogy a következő alkalommal, vagy éppen következő vasárnap is ugyanezt megtehessük.
Én konkrétan értelmezem Jézus kijelentését: ő a bűnösökért jött. Eddig rendben van. Én bűnös vagyok. Tehát értem is jött. Tudomásomra hozza, hogy mikben mulasztottam. Felhívja figyelmemet azokra a tévedésekre, melyek nem illenek bele sem tanításaiba, sem Isten akaratába. Meg mondja, hogy mit kell tennem: Szertnem Istent és embertársamat. Érted ezt? – kérdezi újra és újra. Én mondom, hogy értem. Csakugyan értem. Azt is tudom, hogy milyen erőfeszítésbe kerül teljesítenem e kettős parancsot. De cselekszem. Tehát belátásra tértem. Megváltoztam. Holnap, holnapután, egy év múlva is tartom magam a tanultakhoz. A lecke tökéletes elsajátítása állandó ismétléssel történik. Egyszer azonban kesevesen átráznak, kibabrálnak velem. Türelmem határvonalán állok. A kérdés az: elkiálthatom-e magam? Igen, ha egyszer elvonultam és senki nem hall engem. Mondhatok-e valami rosszat? Semmi esetre sem, még elvonultan sem. S ha mégis megteszem? Akkor ismét várhatok Jézusra! Vagy nem? Nem, mert többé nem jön hozzám. Egyszer megtanított a cselekvésre, viszonyulásra, s ő hitte rólam, hogy megtartom szavam.
Hányszor születhetek újra? Vagy elegendőnek látszik valamilyen vallásos “álruhába” öltözni ahhoz, hogy a megtért, pálfordulatot vett embernek mutassak?
Még egyetlen gondolatba belefér a megtérésről vallott felfogásom. Van olyan ember, aki egész életében egészségesnek mondhatja magát. Nincs szüksége orvosra. Él és meghal. Nyugodjék békében! Van olyan ember, aki egész életében beteg. Állandóan nála lehet az orvos, minden pénzt odakölthetnek, mégis bizonytalan a felépülése, csak hálni jár bele a lélek. Hosszú évekig él mégis. Vannak olyan emberek, akiknek időközönként helyre kell állítsák “szívritmusát”, mások pedig önmaguk orvosai. Az a meggyőződésem, hogy mi unitáriusok ebbe az utóbbi csoportba tartozunk. Nekünk nem hirtelen történő megtérésre, pálfordulatokra van szükségünk, hanem arra, hogy időközönként felhívják figyelmünket a Jézus megjelölte, isteni akarat szerinti útra. Ha pedig önerőnkből képesek vagyunk erre, akkor szokjuk meg ezt a naponkénti ellenőrzést, mint akár a reggeli, vagy délutáni teázást! Különben elkésünk az orvos kezéből!
Megújulás
| Mi azonban új égre és új földre várunk, mely az igazság otthona. | 2 Pt 3,13 |
| Vessétek le a régi embert szokásaival együtt és öltsétek föl az újat, aki teremtőjének képmására állandóan megújul a teljes megismerésig. | Kol 3, 10. |
| Nem veszendő magból születtetek ugyanis újjá, hanem Isten élő és maradandó igéje által. | 1 Pt 1,23 |
| Mindaz, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi tovatűnt, lám valami új valósult meg | 2 Kor 5, 17 |
A megújulás ténye görcsösen belekapaszkodik abba a reménységbe, miszerint új eget és új földet várunk. Ha régebbi, húsvéti, vagy tavaszi prédikációkat forgatunk, akkor a megújulás gonolatát a természet felélledésével azonosíthatjuk. Ám nekem az a célom, hogy emberi életünk megújulási folyamatát nézzem olyan látószögből, mely nem a megszokottság, hanem a megvalósíthatóság jeleit hordozza magán. Ezért kizárok minden utopisztikus gondolatot, hogy ez által is az érthetőség és a realitás síkján maradjak.
Továbbra is fenntartom véleményemet: más lehetőségünk nincs arra, hogy várjuk környezetünk megújulását. Vagyis érdemes-e nekem azt várnom, hogy jobb legyen a szomszéd, másabb, kedvesebb, szeretőbb legyen a környezetem, ha én nem akarom ezt a változást? Tudom, hogy nehéz, és erre szinte mindannyian azt mondanátok, hogy jó, és igaz mindez, de nem változik meg semmi. Azonban mindennek, – ahogy emberi életünknek is, van egy kezdete és egy vége. Ha jót akarunk, akkor azt éppen úgy el kell kezdeni valahol, mint, mikor valamilyen rosszat teszünk valakivel szemben. Ha pedig éppen mi vagyunk azok, akiktől környezetünk elvárja a változást, akkor nem kell restellni tovább, hanem az első pillanatban, most kell lépni érdekében.
Ennek figyelmben tartásakor nem általában az ember áll előttem, hanem az, aki a legközelebb van hozzám: saját magam. Így kerültem, tehát a megújulás középpontjába most, s nem csak azért, mert nem akarok személyeskedni valakivel, hanem azért, mert szükségét érzem az állandó megújulásnak. A Dávid Ferenc eszméje bekopogtatott életembe. Állandóan újítani! Ez pedig nem az unitárius tanokra vonatkozik első sorban, hanem személyemre. Önvizsgálat eredményeként megállapítottam, hogy a régi ember állandóan tökéletlen. Megújulásra van szüksége. Elavulnak gondolatai, elsatnyulnak érvelései, kificamodik szájában az agyatekert, régi gondolat, melynek köszönhetően addig topog helyben, míg pocakot is ereszt. Új kérdést tettem fel magamnak: Megéri-e nekem magamon tartsam azokat a régi ruhadarabokat, melyek már nem érnek be, vagy elnyúzottan hullnak alá rajtam? Érdemes-e továbbra is ragaszkodnom hozzuk akkor, amikor van, amivel kicseréljem? Okos dolog-e részemről ilyen görcsösen ragaszkodnom, ahhoz, ami már elnyűtté tesz engem is? És ekkor megszületik bennem a megújulási készség. Sőt tudatosul, hogy Isten saját képmására teremtett engem, ami nemcsak feljogosít az állandó megújulásra, hanem egyszer, s mindenkorra kötelez is. Elárasztotta bensőmet egy különös érzés, melyet Jézus tanítása nemes fémmé ötvözött lelkemben. Megújultam. Isten új teremtményévé váltam. A régi ember eltűnt belőlem és minden megújult körülöttem is. Megújulás, vagy újjászületés? Mindegy! A fontos az, hogy időközönként szükséget érezzek erre. Ennyi!
Meggyőződés, avagy hit
Megmagyarázom, hogy miért utaltam a meggyőződést, avagy a hitet a tények mezejére. Azért, mert egy közbelső lehetőség. Egy összekötő kapocs a látható és láthatatlan világ között. Nem szívesen, de mégis megteszem az összehasonlítást: Feltételezzük, hogy olyan emberek közelségében élünk, akik nem hisznek a természet feletti Erőben, Istenben. Nagy tévedés lenne részünkről azt feltételezni, hogy éppen a hit hiánya miatt nincs bizonyos meggyőződésük a világról és annak minden vonatkozásáról. Sőt azt is hangsúlyozni szeretném, hogy míg a hit valóban a reménylett dolgokkal köt össze, addig a meggyőződés sokkal erősebben láncol az evilági és túlvilági élet adott lehetőségeihez. Ezért tetszik nekem jobban a meggyőződés kifejezés. Ezt a következőkben igyekszem is bebizonyítani, hiszen az eredeti cél még mindig elsődleges szempontot képvisel ebben az eszmefuttatásban, mellyel közelebb szeretnék kerülni a feltámadás, illetve az örökélet gondolatához, – mondjam ki: valóságához. A továbbiakban szeretném meghatározni a hitet, felhívni arra a figyelmet, hogy kézzel fogható, illetve emberi képességeinket meghaladó természetfölötti események, dolgok vannak, melyek elérhetőek azok számára, akik hisznek.
| Boldog, aki nem lát és mégis hisz. | Jn 20, 29 |
| Hiszen arra vagytok hivatva, hogy áldás legyen az örökrészetek. | 1 Pt 3, 9. |
| Állhatatossággal fogjátok megőrizni lelketeket. | Lk 21, 19 |
| Van, aki különbséget tesz a napok közt, a másik meg minden napot jónak tart. Kövesse mindenki a maga meggyőződését. | Róma 14, 5 |
| Saját meggyőződésedet tartsd meg Isten előtt. Boldog az, akinek nem kell visszavonnia, amit helyesnek tart. | Róma 14, 22 |
| Éljen mindenki úgy, ahogy az Úr megadta neki, s ahogy az Isten elhívta. | 1 Kor 7, 17 |
| Maradjon meg mindenki abban a hivatásban, amelyet kapott. Ha rabszolga hivatást kaptál, ne bánkódj miatta. | 1 Kor 7, 20 |
| Tudásunk csak töredékes. | 1 Kor 13, 9. |
| Nem tudjátok, hogy a pályán a versenyzők mind futnak ugyan, de a díjat csak egy nyeri el? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek! | 1 Kor 9, 24 |
| Én is futok, de nem céltalanul… | 1 Kor 9, 26 |
| Igaz ugyan, hogy testben élünk, de nem a test szerint harcolunk, mert harci fegyvereink nem földiek, hanem isteni erejűek és erődítmények lerontására képesek. | 2 Kor 10, 3-4 |
| Vívd meg a hit jó harcát! | 1 Tim 6, 12. |
| Őrizd meg a hitet és a jó lelkiismeretet, melyet néhányan elvetettek, s ezért hajótörést szenvedtek a hitben. | 1 Tim 1, 19. |
| A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. | 2 Tim 4, 7. |
| Te azonban megértetted tanításomat, életmódomat, életcélomat, hitemet, kitartásomat, szeretetemet, türelmemet, üldöztetésemet és szenvedéseimet. | 2 Tim 3, 10. |
| A versenyző is csak akkor nyer babérkoszorút, ha szabályszerűen küzd. | 2 Tim 2, 5. |
| Állhatatosoknak kell lennetek, hogy Isten akaratát teljesítve elnyerjétek az ígéretet. | Zsid 10,36 |
| A hit reményeink szilárd alapja és a nem látott dolgok igazolása. | Zsid 11,1 |
| Meg volt győződve, hogy Isten a halottat is föl tudja támasztani. Ezért is kapta vissza őt, mint előképet. Hittel áldotta meg Izsák Jákobot és Ézsaut, megjövendölve sorsukat. Hittel áldotta meg a haldokló Jákob József mindkét fiát és imádva borult botjának fejére. Hittel tett említést a haldokló József Izrael fiainak kivándorlásáról és rendelkezett csontjairól. Hittel rejtegették szülei az újszülött Mózest három hónapon keresztül, mert látták, hogy szép a gyermek, s nem féltek a király parancsától. | Zsid 10, 19-23. |
| Boldog az az ember, aki állja a megpróbáltatást, mert ha hűnek bizonyul elnyeri az élet koronáját, melyet Isten azoknak ígért meg, akik szeretik őt. | Jk 1,12 |
| A gonoszság elhatalmasodásával sok szívben kihűl a szeretet, de aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül. | Mt 24, 13 |
| Nagy örömnek tartsátok, testvéreim, ha különféle megpróbáltatás ér. Hiszen tudjátok, hogy hitetek erőpróbája állhatatosságot eredményez, az állhatatosság pedig tökéletessé teszi a cselekedetet. Így lesztek minden fogyatkozás nélkül tökéletesek és feddhetetlenek. | Jk 1,2-4 |
Az Istenbe vetett hit, bizalom örökösen reménykedőkké, de ugyanakkor mélyen feledőkké is tesz. Számunkra ebben az állapotban nem a továbbélés mindennapi gondjainak megoldása jelenti a fő feladatot, hanem arra összpontosítunk, hogy mielőbb osztályrészünkké váljon az isteni örökség. Ettől fogva tehát nem azon kesergünk, hogy milyen gyakran megaláztak embertársaink, hanem az tölt el boldogsággal, hogy ezekben a körülményekben megmaradtunk alázatosoknak. Nem az bosszant többé, hogy elvették tőlünk jogos örökségeinket, és az atyáinktól hátrahagyott földön bitorlók dúskálnak, hanem az boldogít, hogy „szegényekként” is „gazdagok” maradhattunk Istenben. Ezek után már többé nem az keserít el, hogy minden földi javunk odaveszett, – melyek lassan idegen kézre jutnak -, vagy mindenünket odahagytuk azért, hanem számunkra Jézus követése mindennél fontosabb. Az ígéret hozzánk is szól: Amit elveszítettünk Jézus követése miatt, többszörösét kapjuk meg az ígéret szerint. Sőt, úgy gondolom, hogy nem kell szégyenkeznie egyetlen unitárius embernek sem a miatt, ha az elmondottakhoz még hozzáteszi: Jézus követéséért az örökéletet is megszerzi magának. Ezt pedig egyedül Istentől kaphatjuk meg, aki a mi örökségünk.
A hit sosem veleszületett adomány, hanem az évek során megnyert lelki adomány Istentől. A hitért sosem kell árat fizetni, mert Isten ingyen adja az arra vágyakozóknak. A látszat ellenére sem kell testi és lelki szenvedést fizetni azért, mert pl., valaki unitárius. Kitartó hitünk nem a kellemetlen hatásokat, hanem Jézus tanításához és Isten akaratához való azonosulásunkat szemlélteti. Mi is ingyen kaptuk, és ingyen adjuk hitünk igazságait.
Mi emberek a látható valóságot jelképezzük. Hogy adott időben ledőlünk, mint a fa a viharban, tény. Ez nem csak előfordulhat, hanem életünk velejárója is. De lehetőség nyílik mindannyiunk számára, hogy Istent lássuk elbukásainkban és ne mindig a vihart. Pillanatnyi, vagy hosszas szenvedéseinkben, betegségünkben a gyógyulás lehetősége adja a hitet-bizalmat és nem az – úgymond – mindenre pontot tevő halál.
Meggyőződésem, hogy ragaszkodnunk kell minden körülményben az apostol megjegyzéséhez (1 Kor 7, 17), annál is inkább, mert mélyen magában hordozza egy adott vallásfelekezeten belüli megmaradás követelményét. Közelebbről azt kell értenünk, hogy a kereszténység felvételével senkinek nem változik meg faji, vagy akár társadalmi helyzete. A kereszténység magában véve, annak kötelékeiben találhatók számára egyforma mércét állít fel Isten akaratának teljesítése. Sőt egyes felekezetre is érthetjük ma már ezt: Ki amilyen felekezetben megnyerte a keresztséget, annak tanai szerint nem kell többet tegyen, mint betartania Jézus tanítását: Szeretni Istent és embertársát.
Végül, de nem utolsó sorban teljes meggyőződéssel vallom, hogy nem születhettem volna ennél jobb vallásban, mint az unitárius. Lassan érzem, hogy minden lehetőségem tágra nyílik arra, hogy olyan vonatkozásaiban is megismerjem, mely ugyan tárt kapukkal állt előttem, de nem küldött be oda a kíváncsíság. Ennek is meg van az oka. Tudom, hogy nem a kutató szellem hiánya, hanem valami más, vagy éppen valaki rejtőzik a fel nem tett kérdések mögött!
A feltámadás és az örökélet megközelítése
Bármi lehetséges
| Embernek ez lehetetlen, de nem az Istennek, mert Istennek minden lehetséges. | Mk 10, 27 |
Nemcsak a feltámadás és örökélet kérdésének megközelítésekor, hanem a hasonló kutatások rendjén is a tévedés síkjára kerültünk, amennyiben emberi mércéinkkel kezdjük kutatni Isten mélységét és magasságát. Amennyiben korlátozott lehetőségeinket össze merjük hasonlítani Isten mindenhatóságával, akkor vallásos felfogásunkban nagyra nőnek a hézagok. Először azt kell tennünk, hogy ezeket kipotóljuk, majd azután mások segítségét kérjük, hogy bepótolhassuk hiányosságainkat.
Maradjunk abban, hogy a hit világában mindenhatónak tartjuk Istent, aki bármit megtehet, viszont a valóság területére is szabhatjuk azt az elképzelést, miszerint törvényeivel ellenkezőt soha nem cselekedett és nem is fogja ilyenre elragadtatni magát. Amennyiben ebben megállapodtunk, akkor egy újabb, merész kijelentést megkockáztatok. Mert csakugyan Isten mindenható, és törvényeivel ellenkezőt nem tesz, akkor hatalmában áll, hogy egy olyan vallásos felfogásnak is sikeres kimenetelt biztosítson, mint pl., a feltámadás, vagy éppen az örökélet. A további gondolkodásunk megkönnyítése érdekében ajánlom, hogy mellőzzük lehetőség szerint a “feltámadás” kifejezést. Meg mondom, hogy miért gondolom ezt. Először is azért, mert csakugyan idegen e kifejezés unitárius vallásos felfogásunkban, másodszor ennek megelőzően már igyekeztem megfogalmazni azt a változatát, melyet elfogadhatónak találok a magam vallásos hitében is. Harmadsorban a feltámadás egy folyamatot jelent számomra, míg az örökélet egy állapotot. A folyamat jelenléte nem von le semmit a megfelelő kifejezés súlyából, de engem inkább az állapot köt le, mintsem az a rövid útszakasz, ahogyan oda elérkezem. Negyedszer pedig az is bizonyos, hogy már az utat is ismerem: Jézus tanításain át. Akkor, tehát abban maradunk, hogy ezután az örökéletetet hangsúlyozom és arra törekszem, hogy ezt az állapotot közelítsem meg, ha akár egy újabb, kevésbé használatos kifejezéssel is.
Ígéret
| Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul lefoglalt nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből csodálatos világosságra hívott titeket. | 1 Pt 2,9 |
| Az ígéret ugyanis nektek és gyermekeiteknek szól, valamint azoknak, akik távol vannak ugyan, de akiket meghív magához Urunk Istenünk. | ApCsel 2, 39 |
Megelőzően tettem egy olyan megjegyzést, hogy Isten bármit megtehet, s akkor ilyenképpen akár azt is megteheti velünk, hogy örökélettel jutalmazzon meg. Azzel kapcsolatosan azonban, hogy megérdemeljük-e, vagy csakugyan szükségünk van-e egy ilyen jutalomra, sok kérdés tátong bennem. Ezek közül majd igyekszem egyet-kettőt megválaszolni. Most azonban maradjunk Isten ígéreténél, melynek következtében eljuthatunk az örökéletre.
A „királyi papság” hallatán elakad kissé gondolatunk. Bár jól lehet a kifejezés mögött nem kell mást értenünk, mint a megalakult kereszténységet. A kereszténység bizonyos kiváltsága az örökélet, de nem csak. Most azonban ismételten nekem feszülnek a kérdések. Jutalomra jutalom, áldásra áldás kell nekünk? Ugyanis miért nem említjük, hogy már jutalom volt a keresztény eszme az emberiség számára. Ugyanis Jézus tanítása vitt ki bennünket a világosságra. (Arról most ne beszéljünk, hogy aztán mivé lett ez a világosság!). Tehát, kint vagyunk a fényben, s nekünk ez még mindig nem elég. Nem több világosság, hanem “örök világosság” kell. Megbékélhetünk a gondolattal, hiszen a felfele, a világosságra törő ember kötelességévé tette Jézus, hogy állandóan igyekezzen a tökéletességre. Ezért elfogadható, ha az áldásokból is többet akarunk. Áldássá maga ugyan nagyon nehezen válik az ember, de reményünk van arra, hogy felefelé való törekvésében az a fontos indíttatás lapul, melynek megszerzése után maga is hasonló áldást oszthat, amilyeneket kapott.
Végül helyezzük Joel próféta jövendölését figyelmünk középpontjába. Ez mindenkinek szól, zsidónak és nem zsidónak, aki kész elfogadni Isten szeretetét. Isten ígéreteket tesz és azokat csak akkor tudja beváltani, ha mi is hajlandóságot mutatunk elfogadásukra. Ilyen ígéretnek fogható fel, pl. a mi ittlétünk Erdélyben. Az más kérdés, hogy ma sokan hazátlannak neveznek, vagy annak is tartanak, de tény és való, hogy itt van a hazánk, ahol születtünk, nevelkedtünk, sírtunk és nevettünk, ahová vérségi és érzésbeli szálak kötnek. Igen ám, de az ilyen, – akár ígéret szerint is megkapott földet -, vagy akár örökségnek nevezhető hazát, szülőföldet, elvehetik tőlünk.
Nagy és kitartó ígéretnek látszik az örökélet.
Lélek
| Ami testből születik, az test, de ami lélekből születik, az lélek. | Jn 3, 6 |
| Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelke kárt szenved? Mit is adhatna az ember cserébe lelkéért? | Mt 16, 26 |
| Abból ismerjük föl, hogy benne élünk és ő mibennünk, hogy saját Lelkéből adott nekünk. | 1 Jn 4,13 |
| Semmiben sem szorul emberi kéz szolgálatára, hiszen ő ad mindenkinek életet, leheletet, mindent. | ApCsel 17, 25 |
| S mindezt azért, hogy keressék Istent, hátha rátalálnak, míg utána tapogatóznak, hiszen nincs messze egyikünktől sem. | ApCsel 17, 27 |
| Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen engem aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt. Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelke kárt szenved? Mit is adhatna az ember cserébe lelkéért? | Mt 16, 24-26 |
| Nekem azonban Isten tudomásomra hozta, hogy egy ember sem nevezhető közönségesnek, vagy tisztátalannak. | ApCsel 10, 28 |
| Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok és Isten Lelke lakik bennetek? | 1 Kor 3, 16 |
| Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok? Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi? | 1 Kor 6, 19 |
| Az Úr ugyanis lélek: ahol az Úr lelke, ott a szabadság! | 2 Kor 3, 17 |
| Ha Krisztus nevéért ócsárolnak, boldogok vagytok, mert az isteni Fölség Lelke pihen meg rajtatok. | 1 Pt 4,14 |
| Ez a bizalmunk Isten iránt Krisztusból ered. Nem mintha saját erőnkből képesek volnánk valamit is kigondolni magunkról, hiszen képességünk Istentől származik. Ő tett minket alkalmassá arra, hogy az Újszövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a léleké. Hiszen a betű öl, a lélek pedig éltet. | 2 Kor 3, 4-6 |
| Mostantól fogva boldogok a holtak, akik az Úrban halnak meg. Így van, mondja a Lélek: pihenjék ki fáradalmaikat, mert tetteik elkísérik őket. | Jel 14,13 |
| Én pedig kérni fogom az Atyát, és más Vigasztalót ad nektek: az igazság lelkét, aki mindörökké veletek marad. | Jn 14, 16[3] |
A legtöbben nem tudjuk megtagadni testiségünket. Szükséges nekünk a testi ölelés, a csók, a kézfogás. Ilyennek neveltek, azt szívtuk magunkba és így akarjuk érzékeltetni, hogy mi együvé tartozunk. Tulajdonképpen ez a gondolat fejezi ki igazán e beszéd központi mondanivalóját, mikor test és lélek együtt alkotják meg az eszményi egységet. A testnek, vagy a léleknek van szüksége a csókra?
Feltehetjük a kérdést, hogy mit nyerünk, vagy mekkora a veszteségünk, mikor hasonlóan viszonyulunk a mindennapok kihívásaira? Eltörpült hétköznapi cselekedeteinkkel meg tudjuk-e nyerni azt a világot, melyről jó lenne tudni, hogy a miénk. S amennyiben sikerült, akkor hogyan állunk lelki értelemben vett nyereségeinkkel? Az élettapasztalatok sok keserves élményről számolnak be, a lelkében kárvallott ember olyan kitükröződései, melyek nemcsak sajnálatra, együttérzésre, hanem szánalomra méltóak is.
Én is feltettem már magamnak a kérdést, hogy saját erőmből vajon mennyire lennék képes? Nem sok kérdés lelne megválaszolásra bennem akkor, ha saját tudásomra szorítkoznék. Isten azonban hitet és reménységet is adott, hogy ezeknek segítségével keressem mélységeit, kutassam magasságát. Ezért igyekeztem arra eddigi gondolataimmal, hogy az Újszövetség szolgája maradjak, aki egyetlen pillanatra sem feledem el Jézus tanítását: . Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelke kárt szenved? Mit is adhatna az ember cserébe lelkéért? Legfennebb az életemet. Éppen ezért keresem Isten Lelkét, hogy időben belekapaszkodhassam és ott maradjak vele mindörökké.
Összefoglalva az elmondottakat, megállapíthatom: Nyugodt lelkiismerettel hihetjük azt, hogy Isten a világ megteremtése előtt létezett, s Ő nem unalomból, nem kedvtelésből, hanem céllal vállalta e világ formálását. Világunkat szép renddel teremtette meg és olyan tökéletesítési akarattal, hogy mi jól érezhessük benne magunkat. Rajtunk áll, hogy milyenné tesszük továbbra ezt a világot. Jólét, vagy örökös szenvedés helyévé. Érdekes módon pedig nem a világ áll a teremtés középpontjában, hanem az ember. És nem a testi, hanem a test-lélek ember.
Istenfiúság
| Benne élünk, mozgunk és vagyunk, amint ezt már egyik-másik költőtök is megmondta: Az ő fiai vagyunk. | ApCsel 17, 28[4] |
| Ha pedig fiai, akkor örökösei is: örökösei Istennek, Krisztusnak pedig társörökösei. | Róma 8, 17 |
| Akiket Isten lelke vezérel, azok Isten fiai. | |
| Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság lelkét kaptátok, melyben azt kiáltjuk: Abba, Atya! Maga a Lélek tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten fiai vagyunk. ha pedig fiai, akkor örökösei is. Örökösei istennek, Krisztusnak pedig társörökösei. | Róma 1, 20. |
| Akiket Isten lelke vezérel, azok Isten fiai. | Róma 8, 14. |
| Isten fiai vagytok ugyanis mindnyájan a Krisztus Jézusba vetett hit által. | Gal 3, 26 |
| Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét szívünkbe, aki ezt kiáltja: Abba, Atya! | Gal 4, 6 |
| Tehát nem rabszolga többé, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten által örökös is. | Gal 4, 7 |
| Ne legyetek tehát hanyagok, hanem kövessétek azokat, akik a hit és béketűrés által az ígéretek örökösei. | Zsid 6,12 |
| Hiszen Krisztusnak lettünk sorstársai, de csak úgy, ha a kezdettől fogva táplált szilárd bizalmunkban mindvégig állhatatosan kitartunk. | Zsid 3,14 |
| Erről ismerhetők fel Isten fiai és az ördög fiai: aki nem cselekszik igazságot, nem Istentől való, de az sem, aki testvérét nem szereti. | 1 Jn 3,10 |
| Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten fiainak hívnak és azok is vagyunk. | 1 Jn 3,1 |
| Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de hogy mik leszünk, az még nem nyilvánvaló. | 1 Jn 3,2 |
Őszintén bevallom, hogy első pillanattól kezdve lenyűgözött a felismerés. Hát lehet az, hogy én Isten gyermeke vagyok? Igaz, hogy akkor Jézus testvére is? Nem álom, hogy Isten örökösévé léptem elő? Minden igaz! Ennek persze komoly feltételei, ha valaki úgy akarja, akkor előzményei vannak. Elfogadható az olyan álláspont is, miszerint már akár teremtetésünk miatt is testvérekké váltunk, de az istenfiúság többet feltételez, mint “egyszerű” születést.
Származásunkat illetően Isten fiaivá válunk, aminek köszönhetően egyenlő örökös részestársaivá válunk Jézusnak. Ezt hitben érthetjük meg, hiszen éppen ez a hit erősít meg abban, hogy Isten gyermekeiként és egymásnak testvéreiként Isten örökébe léphetünk (Gal 4, 7). Isten művei állandóan megtapasztalhatók a világ életében és az értelemmel felruházott ember észreveszi a jól működő rendet. Különbséget tud tenni az isteni és az emberi teremtés között, s a kettőt soha nem keveri össze. Érdekes, hogy, amikor az emberi alkotás, teremtés kiegészíti a már megszokott és valós isteni művet, akkor úgy megyünk el az események mellett, mint egy megszokott irányító tábla alatt. Nem nézünk fel rá, nem vesszük figyelembe azt. Viszont, ha a megszokástól eltérő jeleket fedezünk fel azon az úton, ahol megelőzően járni szoktunk, nyomban figyelmesebbek leszünk és hangoztatjuk, hogy valaki elrontott valamit.
Emlékeztetni szeretnék arra az általános követelőzésre, miszerint sokan arra kérnek minket, hogy valamiképpen mutassuk meg Istent, s akkor hisznek benne. Sőt nem csak látni, hanem megérinteni is akarják Őt. Kétségbeesett próbálkozásokat teszünk, mikor hitünk alapját Istent ilyenképpen igyekszünk megmutatni a kételkedő és hitetlen embertársainknak. Minden bizonygatás végére azonban odakívánkozik a megjegyzés: Hinni kell benne, különben hiábavalóvá válik minden magyarázkodás. A láthatatlant nehéz láthatóvá és megfoghatóvá tenni.
Még nagyon sok tisztázni való kérdés lenne ennél a fejezetnél is, de úgy is képtelenek lennénk mindent teljes mértékben kimeríteni. Van azonban egy olyan megjegyzés, mely szentségre buzdít. Tudom, hogy csakis Isten lehet szent, de magunk is hozzá méltó életet élhetünk. Viszont a felhívás első sorban a jeruzsálemi keresztényekre vonatkozott, de különösen az első pünkösdi csoportra, melyet aztán minden hívőre kiterjesztettek. A mi szentségünk további kérdéseket támaszthat, de ugyanakkor még sokszor és sokkal komolyabban elbeszélhetünk róla. Annyi tény, hogy, aki ezt az utat követi, annak szakítania kell a bűnös életmódjával, és Istennek tetsző módon kell megválasztania élete cselekedeteit. Ennek az életnek az alapvető követelménye, hogy ne a külső törvények által szabott követelmények, hanem a belső és Istenhez igazodó szabályok között éljük meg a Szent Istenhez igazított életünket.
Még egyszer hangsúlyozom, hogy boldogság töltött el, mert Isten fia vagyok. Viszont kérdés tátong itt is: Most Isten fiai vagyunk, de hogy mik leszünk, az még nem nyilvánvaló. Hogyan gondolhatom ezt? 1. Amennyiben nem tartom be Jézus szeretetparancsát, akkor elveszíthetem Istenfiúságomt? 2. Istenfiúságom elnyerése ellenére sem biztos, hogy részévé válok az örökéletnek?
Isten országa
| Keressétek (először) inkább az ő országát (és annak igazságát) és ezeket (mind) megkapjátok. | Lk 12, 31 |
| Erőt öntöttek a tanítványok lelkébe, buzdították őket, hogy tartsanak ki a hitben, mert sok viszontagságon át kell bemennünk Isten országába. | ApCsel 14, 22 |
| Fiaim, bizony nehéz a vagyonban bízóknak bejutni Isten országába. Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak az Isten országába jutni. | Mk 10, 24 |
| Bizony mondom nektek, aki az Isten országát nem úgy fogadja, mint a gyermek, nem megy be oda. | Mk 10, 15 |
| Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem lehet azt mondani: Nézd itt van, vagy amott. Isten országa köztetek van. | Lk 17, 21 |
| Hiszen Isten országa nem eszem-iszom, hanem igazság, béke és öröm a Szentlélekben. | Róma 14, 17 |
| Arról azonban biztosítlak testvérek, hogy test és vér nem örökölheti Isten országát, sem a romlandóság a romolhatatlanságot. | 1 Kor 15, 50 |
Jézus jövendöléseit figyelve, bizony komolyan meggondolkodhatunk. Az tény, hogy a zsidóság látható jeleit várta Isten országa megjelenésének, de a keresztény világ hitében is többnyire így él ez. Jézus hangsúlyozza, hogy közöttünk van a várt ország. Tehát máris jelen van, tapasztalható abban az esetben, ha megéltté, cselekvővé vált közöttünk az élő szeretet.
A mennyország tárgyalásánal említettem, hogy Isten országa más valóságot hordoz magában. Itt van az alkalom, hogy ezt még jobban rögzítsük. Természetesen ez is egy állapotot jelöl, mint maga az örökélet, de azzal a különbséggel, hogy bizonyos tekintetben, sőt többnyire a földi létre helyezi megvalósulását. Ez eddig rendben is lenne. Ám újabb gondok támadnak abban a vonatkozásban, melyről főként Pál apostol beszél. Szerintem nála a két állapot egybemosódik s ő már lelki szemein át megvetettnek tartja ezt a világot, ahol nem mindegy nekünk, hogy milyen körülményeket tapasztalunk, vagy éppen valósítunk meg magunknak és környezetünknek.
Mi akkor az elfogadható? Nem szükség hegyeket mozgató hitet latba vetni annak érdekében, hogy Pál apostol szellemében járjunk el. Feltételezhetjük, hogy Isten országa egy eszményi állapotot jelöl, amely csakugyan különbözik minden földi megszokottságtól. Mi baj van akkor, ha történetesen ez az állapot itt uralkodik, még életünkben? Semmi. Sőt nagyon könnyen képesek leszünk arra, hogy elfogadjuk és elviseljük áldásait. Az is említésre méltó, hogy tulajdonképpen a tökéletes szeretet megvalósulása eszményi állapot. A reménység azt súgja, hogy érdemes várni rá. Hogy ez a mi időnkben valósággá lesz-e, azt nem tudjuk megmondani. A fontos nem is az, hogy megtaláljuk a választ, hanem, hogy ez a megálmodott eszményi állapot a valóság szintjére emelkedjen.
Minden előbbi meglátást azonban romba dönt egy utolsó felfogás: test és vér nem örökölheti Isten országát. És ebben a kérdésben Pál apostol mély határozottsággal megnyugtat minket. Így akkor fölösleges továbbra is földi kötelélekben gondolkodnunk. Testünk, halálunk után semmivé válik. A test a vérrel és a lélekkel együtt ér valamit földi értékeink között. Ha Isten országában nincs helye vérünknek, akkor holtak vagyunk. Ilyenképpen nincs helye testünknek sem. Hogy földi maradványunk senkit ne bosszantson, hát elhantolják. És ennyi? Hát azért mégsem. Arról még szolnom kell, amit az apostol nem hangsúlyoz ki, de érződik a szavak mögött. Amennyiben nem örökli semmi, ami a testhez kapcsolódik, akkor Isten országának részévé a lélek válik, melyet teremtésünk pillanatában kaptunk Istentől, mely elevenné tette földi életünk folyamán testünket, és melyet halálunk pillanatában visszakért. Szerintem tökéletes unitárius felfogás tükröződik a feltámadásról ebben a megállapításban. Ugyanis hiányzik a test feltámadása, aminek elfogadása számunkra komoly erőfeszítések árán sem sikerül. Itt pedig a lélek tovább élését tapasztaljuk, amivel tulajdonképpen egyet is értünk és elfogadunk.
Megmentés
| Az emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett. | Mt 18, 11 |
Emlékeztetni szeretnék azokra az örömteljes pillanatokra, mikor megbántott gyermekekként, vagy csalódott szerelmesekként, tenyerünkbe temetett arccal, könnyben úszó szemmel vártuk a megmentő kedvest. Aztán egyszer csak ránk hajolt édesanyánk s szerető szívének boldog dobbanásába gyorsan beleolvadt a mi szívünk nyugtalan vergődése. Fülünkhöz hajolt a kedves is és belesúgta, hogy itt van mellettünk, és nagyon szeret. Ezekben és az ezekhez hasonló pillanatokban éreztük, hogy ránk hajolt Isten is, mert megért gyümölccsé vált a sok imádság, melyben őhozzá emeltünk nyugtalan szívünket (Józs 24, 23.).
Ezt a megmentést azonban, melyről itt szó van, és melyről elég kevés alkalommal beszélünk, másképp kell értelmeznünk. Bevallom, kissé szegényesnek találom a Káténkban található, Szabadítóról szóló tanítást. Szép, annál is inkább, mert unitárius, de mégis hiányzik belőle az a töltet, ami után nemcsak én, hanem bizonyára sok unitárius áhítozik. Ha ismerném ezt a szükségeset, akkor rögtön elő állnék vele. Viszont mivel nem vagyok a jövőnek jósa, s Isten dolgaiba is csak annyira látok bele, amennyire hitem engedi, így bizony gondjaim akadnak e probléma megoldásával kapcsolatosan is. Pedig érzem, hogy van megoldás. Két fontos gondolat azonban belecsendül a lelkembe. Az egyiket Pál apostoltól hallottam, aki hangsúlyozza: Az, ami már meg van, nem igényli, hogy reméljük. A másik gondolatot Máté evangélista keltette életre bennem: Szerinte azért jött Jézus, hogy megmentse, ami elveszett. Talán itt kell keresni valamilyen magyarázatot.
Jézus arról tanított egyik alkalommal, hogy valakinek száz juha van. Az egyik elveszett, de ő otthagyva a 99-et, elmegy, hogy megkeresse és visszaszerezze az elveszettet. Vajon, nem vagyok-e magam is Istennek ilyen eltévedt báránya? Juha? De rajtam kívül már milyen sokan voltak. És bizony még többen lesznek. Jelképesen mindannyian a 100 közé tartozunk. Isten azt akarja, hogy mind egy akolban maradjunk. Ezért akar megtartani Jézus. Attól szeretne megmenteni, hogy verembe essünk, vagy a farkas torkába kerüljünk. Akkor számíthatok Jézus megmentésére, amennyiben elveszettnek számítok Isten ügye számára. És akkor értem siet. Ez nyugtot adhat az unitárius hitnek is. Emberek lévén azonban vigyázzunk magunkra jobban, hogy megmaradjunk a megmentés nagy aklában.
Üdvözülés
| Nincsen üdvösség senki másban, mert nincs más senki az emberek közt az ég alatt, akiben üdvözülnünk lehetne. | ApCsel 3, 12 |
| Vegyétek tehát tudomásul, hogy Isten üdvözítő szándéka a pogányoknak szól majd, s azok hallgatni fognak rá. | ApCsel 28, 28 |
| Miattam mindenki gyűlölni fog titeket. De aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül. | Mk 13, 13 |
| Ma üdvösség köszöntött e házra, mert ő is Ábrahám fia. Hiszen az emberfia azért jött, hogy keresse és üdvözítse, ami elveszett. | Lk 19, 10 |
| Ne féljetek! Nagy örömet hirdetek nektek és az egész népnek: Ma született az Üdvözítő a Dávid városában. | Lk 2, 10-11 |
| Ezért, amennyiben rajtam áll, kész vagyok, hogy nektek, rómaiaknak is hirdessem az evangéliumot. Nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az minden hívőnek, elsősorban a zsidónak, aztán a pogánynak üdvösségére. | Róma 1, 15-16. |
| Nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az minden hívőnek, elsősorban a zsidónak, aztán a pogánynak üdvösségére. | Róma 1, 16 |
| A szívbeli hit ugyanis megigazulásra, a szóbeli megvallás az üdvösségre szolgál. | Róma 10, 10 |
| Most azonban az Istenben való megigazulás a törvénytől függetlenül lett nyilvánvalóvá | Róma 3, 21 |
| Az Istennek tetsző szomorúság ugyanis üdvösségre vezető megtérést hoz, amelyet senki sem bán meg; a világ szomorúsága viszont halálba visz. | 2 Kor 7, 10 |
| Mi a hit erejével várjuk a lélekben a megigazulásból fakadó reményt. | Gal 5, 5 |
| Hiszen kegyelemből üdvözültetek a hit által, s ez nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka. | Ef 2, 8 |
| Mi azonban, kik a nappalé vagyunk, legyünk józanok és öltsük föl a hit és a szeretet páncélját, sisakként pedig az üdvösség reményét. | 1 Tess 5, 8. |
| Hiszen ezért fáradunk és küszködünk, mert bízunk az élő Istenben, aki minden embernek, elsősorban a hívőknek üdvözítője. Ezt hirdesd, ezt tanítsd! | 1 Tim 4, 10-11. |
| Igaz beszéd ez és teljes hitelt érdemel: Krisztus Jézus azért jött a világra, hogy a bűnösöket üdvözítse, s ezek közt én vagyok az első. | 1 Tim 1, 15. |
| Ez jó és kedves üdvözítő Istenünk szemében, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. | 1 Tim 2, 3-4. |
| Ügyelj magadra és a tanításra. Légy állhatatos benne. Ha így teszel, magadat is, hallgatóidat is üdvösségre segíted. | 1 Tim 4, 16. |
| Gyermekkorod óta ismered a Szentírást: az képes arra, hogy a Krisztus Jézusba vetett hit által az üdvösségre oktasson téged. | 2 Tim 3, 15. |
| Az Úr továbbra is megszabadít minden gonosz cselvetéstől és mennyei országának üdvösségére vezet. | 2 Tim 4, 18. |
| Őt bár nem láttátok, szeretitek, s mivel most látatlanul hisztek benne, kimondhatatlan és megdicsőült örömmel örvendeztek majd, amikor eléritek hitetek célját: lelketek üdvösségét. | 1 Pt 1,8-9 |
Az üdvösség, vagy üdvözülés fogalmával is ritkán foglalkozunk. Pedig előbb-utóbb ki kell mondanunk, hogy ez az a pont, ahol kitérő embereink közül elveszítjük a legtöbbet. Azért merem állítani ezt, mert a megpróbáltatásokon átlépni képtelen embereket felkeresik az újkeresztények, akik éppen az üdvösség lehetőségére mutatnak rá. A jó, kellemes, boldog állapot pedig szinte mindenkit egyformán csábít. Az igaz, hogy emberek hiszékenységétől függnek a hittől való elpártolások, de amennyiben tudatában vagyunk annak, hogy ez valóság híveink között, akkor számonkérhető mulasztásnak bizonyul részünkről, ha megfelelően nem lépünk a kifele tekintő és igyekvő hittestvéreink megtartása érdekében.
Az üdvözülés – szerintem – a folyamat és az állapot ötvöződése. Ennek két fontos péllérét látom. Azegyik mindenképpen a hit, ami első sorban biztosítja minden ember számára azokat az ismereteket, melyek a reménylett dolgok valóságába tartoznak. Szemléletemben a hitnek üdvösségszerző hatása van, és tekintet nélkül minden féle-fajta embert üdvösségre tud juttatni. Szerintem Jézus evangéliumának isteni ereje van, ami megsegíti az ebben hívőt. Unitárius szemléletünk nem sokkal különbözik ennél, hiszen mi is azt hangsúlyozzuk, hogy önmegvalósításunk útját csakis úgy képzeljük el, hogy hiszünk Jézus történeti személyiségében és tanításainak örökérvényű igazságában. Amásodikpedig Jézus tanítása. Más szóval: Hiszem, hogy az ígéretekben foglaltak valósággá válnak életemben, amennyiben betartom, cselekszem Jézus tanítását, vagyis szívvel-lélekkel követem őt. Elragadtatom magam, s azt is kijelentem, hogy az isteni ígéret részese minden olyan ember, aki e fenti két feltételnek megfelel. Nyomban azonban hozzá teszem azt is, hogy még azok is részesülnek ebben, akik egyáltalán nem hiszik és igénylik az üdvösség állapotát. Azért tartom lehetségesnek ezt, mert az isteni végső döntéseket nem mi hozzuk meg és nem mi alakítjuk olyanokká, amilyeneknek szeretnük azokat.
Az üdvösség ígérete már Jézus születésekor a vallásos emberhez szólt. Ezért hangsúlyozom az öröm teljes állapotot. Minden szükséget látó, Istenben bizakodó ember számára akkor meggyulladt egy apró fénysugár. Változást láttak, tapasztaltak abban, hogy egy „megtartó” született Dávid városában, aki magával hozott valami új értékrendet. Egy tiszta Isten-imádást és egy mély reményt abban, hogy békessége lesz minden jóakaratú embernek. Azaz megjelenik az üdvösséges állapot.
Úgy vélem, hogy pillanatnyi szenvedéseink pl., időnk meghosszabbodását feltételezi, mert hisszük, hogy van egy Isten által meghatározott nyomorúságos idő, amit türelemmel kell elviselnünk, de azon túl, vár ránk a gyógyulás, egy olyan újabb időszak, melyben szenvedéseinkre úgy emlékezhetünk, mint mások boldogan eltöltött napjaikra. Ilyenképpen, tehát üdvösséges állapotba kerültünk. Olyan formában tudom elképzelni időnk meghosszabbítójaként a szenvedést, amikor megállunk ésmegemlékezünk az elmúlt idő boldog napjairól. Ilyenkor nemcsak azt állapíthatjuk meg, hogy milyen gyorsan elszaladtak napjaink (Jób 7, 6), hanem az is nyilvánvalóvá válik, hogy szenvedéseinkkel egy új, és lelassult időszakba kerültünk. Senki ne gondoljon arra, hogy én éppen ebben a lelassult folyamatban képzelem el időnk meghosszabbodását. Nem, hanem abban a hitben, ami egy-egy ilyen szenvedés teli időszakhoz kapcsolódik. A hit síkján meggyőződéssel vallom, hogy a gyümölcstermés gazdag állapotát, az üdvösséget, előbb-utóbb megnyeri a tűrő ember. A fák gyümölcsét pénzen meg lehet venni, de a gyümölcstermés adottságát, az üdvösséget nem.
Meggyőződésem, hogy teljesen mindegy, ha értelemmel gazdagon felruházott személyeknek, vagy a vallásos ismeretekben járatlan embereknek prédikálok az üdvösségről. Tapasztalatokban gazdag életre hivatkozhatom és egyben azt is bizonygathatom, hogy Isten elkötelezettsége megkülönböztetés nélkül való, de mindezt nem találom szükségesnek. Az örömüzenet nem elvont eszmék hirdetése, hanem Istennek rólunk gondoskodó ereje. Ez életünk nehéz kérdéseit megoldó valóság, melyre mindenkinek szüksége van. Mindebben rejlik benne, tehát az önmegvalósulás, de csak abban az esetben, amennyiben hiszünk Jézus személyében és tanításában. Az örömüzenetben találhatók meg a világ legjobb hírei, melyek azok a felismerések, hogy valakik hozzánk közel állnak. Általában sok alkalmat és okot szerzünk a szégyenkezésre magunknak, de az evangélium miatt még senkinek sem kellett piruljon az arca. Ilyennek tartom az üdvözülés lehetőségét is. Akár önmegvalósításunkon keresztül is részese vagyunk Isten gondviselő ígéretének. A biztos állapot ezek szerint az üdvösség.
A megigazulás fogalma is mellőzött téma vallásos gondolkodásunkban. A kérdés azonban feltevődik, hogy időnként, vagy legalább saját magunkkal szemben kell-e foglalkoznunk a kérdéssel? A magam részéről olyannak fogadom el ezt is, melyről gondolkodnom kell, s amelyről esetenként említést lehet tenni, ha máskor nem, akkor a bibliaórák alkalmával. Ha behelyettesítjük a szóban levő fogalmat az önmegvalósítással, akkor nem érjük el célunkat, mert ez által szinte teljes mértékben kizártuk a megigazulás újszövetségi használatát. Azonban ha arra összpontosítunk, hogy a megigazulás egy gondolatban és cselekedetben tiszta állapotot jelent, akkor megérintettük unitárius felfogásunkat. Ebben az esetben a megigazulás nem más, mint istenfiúságunk megvalósítása.
Azt hiszem, hogy amennyiben az üdvözülés valósága tágabb teret kap vallásos felfogásunkban, megtarthatjuk azt, ami veszendőben van, sőt, amit még ezután veszély fenyeget. Ez azt jelenti, hogy nem is őseink örökségét folytatjuk, hanem gazdagítjuk Istentől ajándékképpen kapott hitünket. Ez valóban így van, ha arra gondolunk, hogy pl., az ősöktől kapott hagyományt könnyen ott lehet feledni valahol, vagy, mint akár a földi örökséget, felelőtlenül is el lehet kótyavetyélni. A hittel és meggyőződéssel vallott felfogásunkat azonban kitartóan vállaljuk és követjük.
Mi tehát az üdvösségszerző lehetőség, melyet követnünk kell? Mi azonban, kik a nappalé vagyunk, legyünk józanok és öltsük föl a hit és a szeretet páncélját, sisakként pedig az üdvösség reményét (1 Tess 5, 8) – biztat Pál apostol. Ebben a biztatásban tulajdonképpen benne van mindaz, amit én hiszek az üdvösségről. Semmi mást nem kell tennem, csak világosságban járnom, cselekednem, de úgy, hogy a hit és szeretet jellemezze nemcsak külső megnyilvánulásaimat, hanem gondolataimat is. Mit ártok azzal unitárius hitemnek, ha többet merek remélni, mint amit hitelveink előírnak? Amennyiben üdvösségszerző cselekedetek és lelkület jellemzi életem, minden esélyem meg van arra, hogy elnyerjem Isten elésmerését. Ez nekem egy újabb ajándék, melyet nem kértem, hanem megkaptam Tőle. Csak annyi „hibám” lehet esetleg, hogy hamarabb hálás vagyok Isten ajándékáért, mint a többi hittestvérem.
Utószó
Látható és láthatatlan
| Hitből értjük meg, hogy a világot Isten igéje alkotta, vagyis láthatatlanból lett a látható. | Zsid 11, 3. |
| Csak ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra szegezzük tekintetünket. A látható ugyanis ideig tartó, a láthatatlan viszont örök. | 2 Kor 4, 18 |
Úgy érzem, nincs ennél bonyolultabb és összetettebb terület, mint a hit és annak összetevői. Bármennyire is igyekszünk arra, hogy összemossuk látható és láthatatlan világunkat, csak próbálkozások maradnak, melyek miatt először elmarasztalnak azok, akik tudományosan bizonygatnak, majd megrónak azok, akik hiszékeny módon kitágították a láthatatlan világba helyezett reménységüket. A fizikai tapasztaláson alapuló törvényszerűséggel itt valóban semmit sem használhatunk, mert csakis hittel vagyunk képesek felfogni a reménylett dolgok valóságát. A fizikai törvény értelmében a láthatatlan egyenlő a semmivel. Hitünk értékrendjében pedig Isten láthatatlan ugyan, de éppen ő a legértékesebb, Ő a minden. Érdekes módon, belőle, a láthatatlanból állt össze az a kép, mely a hittel látó ember szeme elé tárulkozik: A teremtett világ. Istennek köszönhetően tehát a semmiből látható valóság lett.Szem előtt kell tartanunk mindkét tábor véleményét, ha velük együtt akarunk élni. S ezt tesszük úgy, hogy nem adunk fel semmit meggyőződésünkből, de megtartjuk hitünk alappilléreit. A türelem és az állandó vizsgálódás olyan elemei láthatatlan világunknak, melyekre továbbra is építenünk kell és lehet. Próbálkozásaink eleve magukban hordozzák a tévedés lehetőségét. De a helyben maradás is magán hordozza a betokosodás bizonyosságát. A hitbeli meggyőződések tágítása visszalépés látszatát kelti a puritánná tett elevekhez viszonyítva, de a lélekről lenyesett hajtások nem minden esetben szolgálják a jó gyümölcstermés ígéretét.
Nekem nagyon sokat jelent a láthatatlan Isten látható jelenléte. “Teológus hitemnek” határt szabnak a Szentírással kapcsolatos tudományos vélemények, de amikor az egyes részletek villanak elő a láthatatlan világból, akkor képtelen vagyok a tudományos műveltségű ember eszével gondolkodni. Erről nem akarok elmélkedni e helyen, hogy helyes-e, vagy nem így cselekednem, de annyit tudok és érzek, hogy a hit szabadsága sok mindenre feljogosítja az Isten ígéreteiben bizakodót. Ha látható életemről lefejtem azokat a velejárókat, melyek a hit világágba tartoznak, akkor pusztává és terméketlenné válna lelkem talaja. Megkérdeztem magamtól, mielőtt a megelőző gondolatokkal foglalkozni kezdtem volna, hogy vajon nem lehet-e újabb növényt beültetni virágoskertünkbe, mely melegebb égővről származik? Sőt, nem lehet-e ezt a virágot évelővé tenni? Nemcsak az éghajlat melegedett fel – bizonyos mértékig -, hanem felforrósodott a hangulat is, mely a láthatatlan világról egyre jobban elfordítja az emberi tekinteteket. Ez a szándék vezetett, hogy leírjam vallásos gondolataimat és nem az, ami feltételezhető, hogy unitárius hitünknek egy újabb irányt szabjak. A hit tudományában jártasoknak nem is kell bizonygassam ezt, hiszen munkám nem a tudományosság igényével, hanem a hit követeléseivel íródott.
Nagyvárad, 2001 novemberében.
Pap Gy. László
unitárius lelkész
[1] „Újszövetségi Szentírás – Görög eredetiből fordította P Békés Gellért bencés és P. Dalos Patrik oratoriánus – Kilencedik kiadás: Róma: 1982.
[2] A jövendölés Jeruzsálem felé hangzott el, melynek minden szava beteljesült, amikor J.u. 70-ben Jeruzsálemet elpusztították.
[3] A „Vigasztaló” és az „igazság lelke” alatt Isten szentlelkének erejét kell érteni.
[4] Az idézet, melyre Pál apostol hivatkozik Arátosz és Kleantész (J.e.) 3. Századbeli költőknél olvasható.
Pap Gy. László 