Húsvét – 2014.

 

Remény és ígéret

– húsvéti beszéd –

„És az örök élet reményében, amelyet az igazmondó Isten ősidők előtt megígért.” Tit 1,2

Kedves Ünneplő Testvéreim, szeretett Atyámfiai! Régóta töprengek az örökélet igazságán. Nem a kételkedés lengi be gondolataimat, hanem a magyarázat, mellyel körülírom Isten ígéretét, melyet az igaz mondó tett az embernek, gyermekeinek, ma éppen nekünk. Mélyen rejtőzött bennem eddig a húsvétig, de esztendőről-esztendőre kikívánkozott egy különös megjegyzés: „Úgy érzem, hogy az örökélet ebben a földi létben elkezdődik és a túlvilági életben teljesedik be”. Két részből áll. Az elsőt azok örököljük, akik megszülettünk, a másodikról, a halálon túli életről nem sokat tudunk, hogy kié lesz. Unitáriusként nem sajátíthatjuk ki Isten ilyen irányú akaratát. Vagyis nem hangoztathatjuk, hogy miénk lesz az örökség. Igaz, hogy ezt az igaz mondó Isten megígérte, de ez még reménység marad mindaddig, amíg nem válik tapasztalattá.

„Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent és akit küldtél /…/” (Jn 17,3) – olvassuk az evangéliumban. Majd azt is elmondom, hogy kiről beszél az evangélista. Úgy tapasztaltam eddigi életem során, hogy az élet reménysége, s megannyi ígéret lengi körül mindennapjainkat. Nem tudom ecsetelni mély reményünket, és képtelen vagyok felsorolni a sok ígéretet, mely elhangzik felénk, melyet elmondunk szeretteinknek, embertársainknak. Ennek ellenére nemcsak a remény és a sok ígéret van jelen életünkben, hanem sajnos a rengeteg csalódás, s bizony még több beváltatlan ígéret is.

Figyeljünk életünk három jellemző időszakára, amikor megjelenik az élet reménysége, és vele együtt az isteni kép, és megjelenik egy végső ígéret, valamint kibontakozik előttünk Isten láthatatlan, szellemi képe.

Gyermekkorunkra emlékezzünk! Pappal fenyegettek, aki azonnal ott terem és kivágja a nyelvünket, ha csúnyákat beszélünk. Mumussal ijesztgettek, hogy zsákjába dug, és örökre elvisz bennünket. Ki volt, aki így dorgált minket? Édesanyánk. Ennek ellenére biztos oltalomként menekültünk karjai közé. Hiába mondták a felnőtt emberek, hogy ő az őrző angyalunk, mi többre becsültük őt. Azt hittük, hogy róla beszélnek, amikor a gondviselő Istent emlegetik. Ő volt az életünk menedéke.

Emlékezzünk gyönyörű ifjú korunkra! Ott volt életünk menedékének, édesanyánknak minden szava, viszont számunkra mindennél többet jelentett a kedves. Mindent elfeledtetett a reménység, mely ott csüngött ajkán, az élet, mely kibuggyant szívéből, s akkor, ott, örök időre szólóan Ő, a kedves vált életünk menedékévé, minden ígéret teljesítőjévé, beváltójává. Na és azóta, hogy elszálltak az évek?! Hová lett a menedék, hová lettek az ígéretek? Boldog ember, akinek máig meg van!

Sokan csodálkoznak rajtam, hogy sok mindenben megértem, kilenc-tíz évvel idősebb testvéreimet. Nem csoda! Ők azok, akik megláttatták velem az igazságot: A földi létbe nem hozhatjuk le a mennyországot, és a túlvilági életben sem kereshetjük azt, amit elhanyagoltunk e földi létben. A remény és az igazmondó Isten ígérete idős embertársainkban talál egybefonódásra. Ők túl vannak a könnyelmű ígéretek csalódásain, s olyan alapra helyezték reménységüket, melyet nem kezd ki emberi gyengeség.

Most már kimondom ezek után: Tisztán látó ember az, aki időben reménykedik az igazmondó Isten ígéretében. Ő soha nem keveri össze álmait a valósággal. Édesanyjában a teremtő kedvest látja, akinek nem akarta elengedni a kezét, s amikor megtette, akkor is a szeretet parancsa uralkodott felette és nem a megvetésé, vagy még kevésbé a tagadásé. Végül, de nem utolsó sorban tökéletesen látják idősebb embertársaink Isten igazmondó arcát. Színről-színre – ahogy Pál apostol említi. Azt mondják a rossz nyelvek, hogy teszik azért, mert ahogyan telik az idő, úgy közelebb érezzük magunkat Istenhez. Na és, vajon nincs mellettünk Isten akkor, amikor megóvja a csecsemőt, amikor haza segíti a házastársat, amikor ismét felgyógyul az édesanya? Bizony mellettünk áll egész életünkben, és minél hamarabb észre kell vennünk, akit Isten szüleink, társunk előtt elküldött, a Názáreti Jézust!

Lehet, hogy én kuszáltan látom életünket, s azt is, ami elkövetkezik, hogyha lehunytuk halálra a szemünket. Egyben azonban, az örökélet reményében bizonyos vagyok, melyet ősidők óta megígért nekünk az igazmondó Isten. Ámen.

A templom megtisztítása

– húsvéti ágenda –

„Jézus bement Isten templomába és kiűzte azokat, akik a templomban adtak-vettek, a pénzváltók asztalait és a galambárusok padjait pedig fölforgatta. Írva van: Az én házam az imádság háza, ti pedig rablóbarlanggá tettétek.” Mt 21,12-13.

Kedves Atyámfiai, ünneplő Testvéreim!

Köztudott, hogy minden úrvacsora vétel alkalmával Jézusra emlékezünk. Amikor felelevenítjük a Jézussal, életével kapcsolatos eseményeket, akkor máris eleget teszünk régi, vallásos gyakorlatunknak. Megtudjuk a templomtisztítási események előtt, hogy Jézus elé vittek egy paráznaság miatt vádolt nőt, akire megkövezés várt a bevett gyakorlat szerint. Jézus azonban nagyszerűen megoldotta a kérdést, amikor hangsúlyozta, hogy persze, megtehetik, csak az vesse rá az asszonyra az első követ, aki életében még nem vétkezett.

Péter kérdésével is szembesülünk, hogy hányszor kell megbocsátanunk felebarátunknak. Akár még hétszer is? Jézus itt is olyan feleletet ad, melyet bizonyára sem Péter, sem a többi tanítvány nem várt: Nemcsak hétszer, hanem hetvenszer hétszer is meg kell bocsátanunk egymásnak.

Egy harmadik példát is említek, amikor a gazdag ifjú a legfőbb parancsról kérdezi Jézust. Ebben a feleletben is az szerepel, amit már megszoktunk Jézustól: „Szeresd Istent és szeresd felebarátodat”.

A fenti történetek megelevenítik előttünk Jézus alakját. Ő az, aki egész életével bizonyságot tett a türelem, a megbocsátás, a szeretet mellett. Ezért nehezen értjük a tőle teljesen idegen viszonyulást, amikor megérkezik Jeruzsálembe és hozzáfog a templom megtisztításához.

A történeti leírás egy keményen fellépő prófétára utal. Bemegy Jézus a templomba, s nyomban azzal kezdi, hogy megtisztítsa azt. Ostort készít, és azzal űzi ki azokat, akik adtak-vettek. Utána felforgatta a pénzváltók asztalait. Persze indokolja tettét, hiszen hangsúlyozza, hogy Isten háza mindenkor az imádság háza kell maradjon.

Nézzünk körül saját életünkben! Szomorúan tapasztaljuk, hogy családokban, közösségekben, egyházközségekben is, sokan semmibe veszik a szeretetet, az áldozatvállalást, a gondoskodást. Képtelen vagyok arra, hogy behunyt szemmel elhaladjak mai életünk e valósága mellett, hiszen észrevesszük, vagy éppen életünkön tapasztaljuk, amikor megjegyezzük magunknak, vagy magunk között, hogy „Bizony láthatóan, érezhetően meghidegült közöttünk a szeretet”. Nemcsak a szeretet gyengült meg, hanem vége felé tart emberi türelmünk is. Nemcsak egymásra kiabálunk idegességünkben, hanem gyakran elcsattannak pofonok, melyek aztán nem maradnak viszonzás nélkül. S hogy beszélhetünk-e az egymás iránt gyakorolt megbocsátásról? Talán éppen itt és most az ideje, hogy szóljunk róla!

Kedves ünneplő Testvéreim! Távol áll tőlem, hogy erőszakosságra buzdítsalak benneteket. A mai szentleckének azonban van egy mondanivalója, mely arra késztet, hogy Jézushoz hasonlóan cselekedjünk. Egyszer, s mindenkorra figyeljünk jobban oda egymás megjegyzéseire, s ne keressük szavainkban állandóan a sértést, a bántást. Próbáljunk olyan válaszokat adni a felmerülő kérdésekre, mint ahogyan Jézus felelt, valahányszor próba elé állították. Tartsuk szem előtt a megbocsátást is, hiszen e nélkül lehetetlen békességesen élnünk. Ne arra tegyük mindig a hangsúlyt, hogy a másik ember nem bocsátott meg, hanem inkább azt kérdezzük, hogy mikor bocsátottunk meg mi utoljára valakinek?

Jézus felkínálja számunkra a megfelelő módszert. Kissé erőszakosnak tűnik, de tapasztaljuk, hogy ha másként nem lehet, akkor erőszak árán is ki kell űznünk életünkből, ami meggátol a jó cselekvésében. Űzzük el életünkből, ami még mindig közénk és embertársaink közé áll, s nem engedi, hogy kiejtsük szánkon a megbocsátás kérését. Távolítsuk el magunkból, ami örökösen holnapra halasztja az embertárs szeretetét, mert előfordulhat, hogy holnap már nem lesz mit kezdenünk a felebarát iránti szeretetünkkel.

Meggyőződésem Testvéreim, hogy így megemlékezésünk olyan, mint amilyent elvár évszázados, unitárius húsvéti hitünk, és teljes benne az Isten iránti, őszinte hálaadásunk. Ámen.