Bibliai olvasmány: JerSir 2,12-18
– általános beszéd – 2010. –
„S a szeretet nem szűnik meg soha. A prófétálás véget ér, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik.” 1Kor 13,8
Kedves Atyámfiai, testvéreim!
Azzal indítja meglátását az apostol, hogy a szeretet nem szűnik meg soha. Ez mindenképpen lényeges szempont, amikor ennek ellentétét állítja a prófétálásról, a nyelvekről és a tudományról. Kezdetben azt gondolták némelyek közülünk, hogy nincs komoly feladatunk, amikor részekre bontjuk a „szeretethimnuszt”. Meggyőződhettünk már az eddigiek során is ennek ellentétéről, hiszen sokkal bonyolultabb követelmények elé állított bennünket az apostol, mint azt gondoltuk. A mai beszédben is erre keresek néhány megoldást, amikor például, arról értekezem, hogy miként szűnnek meg a nyelvek, vagy válik enyészetté a tudomány. Azért kerülünk ellentétbe időnként Pál apostol meglátásával, mert értjük, ismerjük a történelmi összefüggéseket, melyek következtében világnyelvek kerültek a megsemmisülés útjára. Sokkal nehezebb gondunk támad, amikor arra a kérdésre keresünk választ, hogy miként fordulhat elő hasonló pl. a tudomány valamely ágával, esetleg miként bukik meg, egy korábbi, hosszú időn át korokat és gondolkodásokat meghatározó feltalálás.
1). A szeretet nem szűnik meg soha – halljuk Pál apostol örök időre szóló megjegyzését. Már ezzel a meglátással is gondjaink támadnak, hiszen úgy képzeljük, hogy ennek a magasztos tulajdonságnak a hordozói vagyunk, s mint ilyen, amíg létezünk addig élő és ható környezetünkben. Sőt hozzátesszük, hogy távozásunkkal, ugyan magunkkal viszünk belőle egy darabot, vagyis átmentünk az örökkévalóságba, míg szeretetünkből alig marad valami utánunk. Főként, ha nem is sikerült életünk során megfelelő módon éreztetnünk szeretteinkkel, embertársainkkal, hogy mennyire szerettük őket. Ezért viszont nem kell senkinek aggódnia, mert a szeretet „soha el nem fogy” utalása arra vonatkozik, hogy mindig van és lesz olyan hely, ahol ez megtalálható. Részben a hátra maradt emberek szíve egy biztos tárhely. Figyeljük csak meg, hogy milyen érdekesen közelíti meg Bert Hellinger a szeretet gyakorlását, illetve megmaradásának lehetőségét. Azt mondja, hogy a „szeretet egyfajta vívmány. A cselekvésből származik, valamint a saját határaink megtapasztalásából. Határaink vannak a jóban, csakúgy, mint a rosszban. A szeretet alapvetően csak annak a felismerése, hogy az emberek különbözőségeiben egy mélységes közösség rejlik. A legmélyebb szeretetként éli át mindenki, ha elfogadják őt olyannak, amilyen. Mindenki szükségszerűen olyan, amilyen, nem is tudna másmilyen lenni. Mindenki attól ő maga, hogy olyan, amilyen. Bár az illető másmilyen, mint én vagyok, és én másmilyen vagyok őhozzá képest, de mindketten elfogadjuk egymást. Ez a tulajdonképpeni szeretet. Nem az, hogy átölelek valakit, vagy ilyesmi. Az csak a felszínesség. A szeretet alapvetően nem más, mint összhangban lenni a legmélységesebb erőkkel, tehát van benne valami vallásos jellegű. Azt is mondhatjuk, hogy ez maga a vallás: összekapcsolódom valami mélységessel, anélkül, hogy fürkészném.”
Ez a megközelítés nemcsak számomra fontos és érdekes, hanem megfelelő helyre tárolja a megmaradásra érdemes lelki ajándékot, a szeretetet. Van egy biztos hely, Isten, akinél bármikor megtalálhatja az, akinek éppen hiányérzete támad, vagy ha szüksége van rá.
2). A prófétálás véget ér – jelzi Pál apostol. Ez a kérdés sem ilyen egyszerű! Több ok miatt is. Nem arról van szó ugyanis, hogy az újszövetségi kor megjelenésével véget ért a próféták sora, sőt lejárt az evangélisták és apostolok időszaka. De nem csak, hanem véget ért azok folyamatos beszéde is, akiket Isten szavának közlőiként tartunk nyilván. Vagyis lassan kiestek szerepükből a prófétai lelkesedéssel megáldott szónokok. Pál apostol arról a prófétálási végről beszél, melyet mai fogalmazással időszerűségnek nevezünk. Azt mondjuk, hogy Jézus példázatai, tanítása ma is magukban hordozzák a nekünk szóló időszerűséget. Amikor egy-egy szónoklat, vagy egyházi beszéd alkalmazását kérik a gyülekezeti tagok, vagy maga a lelkész mutat erre készséget, egy-egy próbálkozás történik annak igazolására, hogy a régiek elmúltak, érvényüket veszítették, ami miatt az új felé kell fordítanunk a figyelmünket. Abban kell felfedeznünk a változtatásra megérett szükségességet, abból kell kihalásznunk a jót, ami a holnap felé fordítja figyelmünket.
Mohamedről feljegyeztek egy történetet, mely nemcsak a próféta hozzáértését jelzi, hanem magán hordozza azt az időszerűséget is, melyet éppen azok szemlélete hordoz, akik szüntelen alakítják egy közösség felfogását, életét: „A próféta és kísérőtársa egy nagyvárosba érkezett, hogy hirdessék a tant. Hamarosan csatlakozott hozzá egy követője. «Uram! – mondta -, ebben a városban a balgaság rakott fészket valamennyi házban. Lakói csökönyösek, és nem vágynak arra, hogy valamit is tanuljanak. Egyet sem tudnál megtéríteni a kőszívűekből.» – «Igazad van!» – felelte jóságosan a próféta. Kis idő múlva egy másik hívő járult örömtől ragyogó arccal a próféta elé: «Uram! boldog városba érkeztél. Az emberek áhítják az igaz tant, és megnyitják szívüket szavaidnak.» A próféta jóságosan mosolygott, és ismét azt válaszolta: «Igazad van!» – «Ó, Uram – szólalt meg erre kísérője -, az elsőnek azt mondtad, hogy igaza van. A másodiknak, aki homlokegyenest az ellenkezőjét állította, megint csak azt mondod, hogy igaza van. Hogy lehetne a fehér ugyanaz, mint a fekete?» Mohamed erre azt felelte: «Mindenki olyannak látja a világot, amilyennek szeretné. Miért akarnám megcáfolni egyiket is, másikat is? Ez csak a rosszat látja, az meg csak a jót. Mondhatod-e, hogy valamelyikük is tévesen lát? Hisz az emberek itt is, akárcsak mindenütt, egyszerre rosszak és jók. Nem mondtak nekem semmi igaztalant, csak tökéletlent.»”/Nossrat Peseschkian/
3). A nyelvek elhallgatnak – folytatja az apostol. Úgy vagyok vele, hogy egyáltalán nem vigasztal a történeti ismeret, miszerint a világot egykor meghódító nyelvek a feledés süllyesztőjébe kerültek. Ennél sokkal nagyobb aggodalommal tölt el, hogy előfordulhat egy sokkal kisebb nyelv esetében. Megtörténhet, hogy egyszer késő bánattá válik édes anyanyelvünk féltése? Ennek szem előtt tartásával gondolok Bartók Bélára, aki kijelentette, többek között, hogy „Csak akkor beszélj idegen nyelven, ha erre föltétlenül szükség van!” Amikor pedig ezt megerősítem, akkor egyszerre figyelek a mai magyar nyelv internetes átalakulására, mely már régóta túllépett az egészséges féltés határán. Ebben már nem az ékezethiányos, helyesírási hibától hemzsegő, rövid párbeszédek teszik tönkre a lelkünket, hanem éppen magyar testvéreink helyezték a megsemmisülés lejtőjére azt a nyelvet, melyről Krudy Gyula sokkal korábban így nyilatkozott: „Éneklő pogány asszonyok dalolásából született a magyar nyelv. A csodaszarvas rázta le agancsával az erdő ékszereit, a piros bogyókat, hogy szép magyar szavak legyenek belőlük.”
Ma, amikor arra figyelmeztet Pál apostol, hogy elhallgatnak majd a nyelvek, amikor féltésem könnyedén kiterjeszthető saját gyermekemre, unokámra is, akkor határozott kötelességemmé válik, hogy a »mai próféta« kötelességével kimondjam: „A magyar nyelv: létem, jövőm és reményem.” /Juhász Ferenc/. Ez figyelmeztetés saját magam felé, de egyben több is, mint figyelemfelkeltés mai és holnapi hallgatóságom irányában. Így hát mondom nektek is testvéreim, hogy:
„Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás
Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked!” /Füst Milán/
4). A tudomány elenyészik – zárja mai gondolatát az apostol. Utaltam arra, hogy az új tudományos kutatások következtében felborulnak régi elméletek, melyek következtében nem csak új pályára állítják a társadalmi életet, hanem új dimenzióba helyezik az emberi gondolkodást is. Nincs nekem megfelelő képzettségem, de időbeni lehetőségem ennek tárgyalására, hiszen ez egy prédikáció és nem tudományos értekezés, ennek ellenére röviden mégis érintem gondolataim határát. Néhai Simén Domokos, ádámosi, majd csíkszeredai lelkész merész következetességgel kifogásolta, sőt egyszerűen kijelentette, hogy Darwin rosszul állította fel a fajok eredetéről szóló elméletét. A tudós ugyanis a fejlődés legmagasabb fokára, a gerincesek közé sorolta az embert. Pedig… Nyomban ebbe a gondolkodásba kapaszkodik az apostoli meglátás, aki a «tudomány elenyészése» alatt arra az ismeretre gondolt, mely csak egyes részeiben ismerte fel az ember és Isten lelkének mélységeit. Ezt a legjobban érzékelteti az igazság keresésének állapota: amikor tapasztaljuk, hogy még csak egyetlen töredék hiányzik a teljes igazságból. Ez pedig meg van valahol, létezik Istennél, de még mindig nem a tulajdonunk.
Kedves testvéreim! Mai beszédemet Carl Sagan mondataival összegezem és zárom. Meggyőződésem, hogy ő nem ismerte az unitáriusokat, amikor papírra vetette gondolatait: „Hogyan lehet, hogy alig akad olyan nagy vallás, amelyik a tudományra tekintve így szólt volna: «Hiszen ez jobb, mint gondoltuk! Az Univerzum sokkal nagyobb, mint ahogy a prófétáink mondták, nagyszerűbb, kifinomultabb, elegánsabb»? Ehelyett kijelentik: «Nem, nem, nem! Az én istenem egy kis istenke, és azt akarom, hogy az is maradjon.» Az a vallás, legyen akár régi, akár új, amelyik olyannak hangsúlyozza az Univerzum fenségességét, amilyennek a modern tudomány feltárja, a tisztelet és áhítat olyan tartalékait mozgatná meg, amilyenről a hagyományos vallások nem is álmodozhatnak.” Ámen. Debrecen, 2010-05-09
Pap Gy. László 