2014.05.18 – Segitség – 1.

 

„/…/ háttal és nem arccal nézek reájuk /…/” Jeremiás 18, 17.

Szeretett Testvéreim, Atyámfiai!

Amikor a „segítség”, vagy a „segítségadás” kérdésével foglalkozunk, akkor két gondolatkörben kell mozognunk. Az első olyan világba merít, mely visszasugározza bizonyos mértékig az emberi igazságszolgáltatás Istenre történő erőszakolását. Ez a gondolkodásmód abban jut kifejezésre, hogy a gonosztevők életében nem tapasztalható Isten segítsége. Ez a meglátás azonban sok ellentétes véleményt vált ki belőlünk, hiszen elég gyakran –környezetünkben is tapasztalhatjuk -, hogy a csalók, a gazemberek élete napról-napra előbbre megy, míg másoké szemmel láthatóan a szegénység, a fertő felé tart. Mindjárt az elején rögzítek egy dolgot: Az ilyen emberek nem Isten segítségével hajtják végre gaztetteiket. Isten ugyanis csak olyan cselekedetekre adja áldását, melyek megegyeznek akaratával, a gonosztevés pedig kívül esik ezen. A második kérdéskört újabb ellentmondásnak látszó tényező szolgálja. A Bibliában sok utalást találunk, melyek hangsúlyozzák az embertársba vetett bizalom megtagadását. Sőt ezek arra buzdítanak, hogy ne kérjük embertársaink segítségét, és ne is számítsunk rá. Ez rendben is lenne, ha arra gondolunk, hogy minden körülményben Istent kell segítségül hívnunk, de vannak olyan élethelyzetek, melyekben elmaradhatatlan az emberi segítségadás. Tehát, mint egy kötelességet fedezzük fel azt, hogy segítenünk kell egymáson.

Szeretett Testvéreim, Atyámfiai! Tulajdonképpen ezt a két, látszólagos ellentétet szeretném feloldani következő gondolataimmal. A szentleckében található (antropomorf) szemlélet csakugyan emberi vonást hordoz. Van egy vicces, és ugyanakkor valóságot sugalló mondásunk: „Egyet se búsulj, amíg engem látsz, mert addig nincs semmi baj. Amikor baj van, akkor engem nem látsz”. Ebből kendőzetlenül kicsendül a segítségadás elmaradása egy adott ember részéről. Amíg minden zökkenőmentesen halad a maga megszokottságában, amíg nincs szükség különösebb segítségre, ott van, akire elméletben számíthatunk. Amikor azonban előtörnek a gondok, akkor az illető hanyatt-homlok menekülve tudomást sem szerez arról, hogy segítenie kell embertársán, akinek bizonyos mértékben ígéretet tett.

Távol áll tőlem, hogy profanizáljam Isten dolgait, valamint az Ő viszonyulását a segítségadás idején, de vegyük észre Jeremiás próféta üzenetében a jézusi tanítás lényegét. Isten Atya, aki soha nem fordít hátat gyermekének, még akkor sem, ha szóban utalna erre. Vissza kell kanyarodnunk ahhoz a megállapításhoz, melyet beszédem elején tettem: Nem tapasztalható Isten segítsége a gonoszak életében. Jób ezt így fogalmazta meg: Isten nem veti meg az ártatlant, de a gonoszoknak sem ad előmenetelt (8, 20). Eddig tart ugyanis a mi, Istenre erőszakolt igazságszolgáltatásunk. És ez így igaz, hiszen joggal várhatjuk, hogy Isten ne támogassa gonosz szándékaikban a társadalom gonosztevőit.

Figyeljünk néhány élethű esetre! A nemzedékes nézetkülönbségek felszámolása érdekében sok szülő tett már kísérletet. Bár meg van benne minden készség, mégis valahol, valamikor elhibázott valamit. Vállalkozása többnyire sikertelenné vált és egy idő után szomorúan tapasztalta, hogy félrenevelte gyermekét. Ekkorra azonban gyermeke lehet, hogy a másik oldalt képviseli, mellyel a társadalom nem ért egyet, melyre a vallásos érzületű emberek a „gonosz” jelzőt illesztik. De nem csak ez, hanem bekövetkezik az előbb-utóbb elkerülhetetlen is: Összeütközésbe kerül a gyermek a társadalom rendfenntartóival. A szülő értesül a tényről s magába roskadva vádakat keres, melyekkel nem gyermekét akarja elmarasztalni, hanem valamiképp magát menti. Ő megtette szülői kötelességeit, „Most már lássa a gyermek, hogy mit tud tenni” – arra törekszik az ilyen szülő, hogy minél hamarabb lezárja az ügyet. Más szóval: Hátat fordít az eseménynek, amivel egyben ecseteli helyes magatartását.

Tudjuk, hogy Isten nem hallgatja meg a bűnösök kérését, hanem, ha valaki szereti Istent és megtartja parancsolatait, valamint cselekszi akaratát, akkor annak meghallgatja kéréseit (Jn 9, 31). Ezt helyénvalónak állítjuk ugyan, de a családi, szeretetre épült kapcsolataink másról beszélnek. A jó szülő képtelen annyira haragudni hibát elkövető gyermekére, hogy az „Én figyelmeztettelek” alapon elzárkózzon a (rácsok mögött levő) gyermeke kérései elől, azaz hátat fordítson bajba jutott gyermekének. S mert ez igazság, emberi kapcsolataink rendjén, minden okunk meg van arra, hogy ugyanezt feltételezzük Istenről is. Most, tehát, bármilyen bibliai bizonyítékot felhozhatunk annak igazolására, hogy Isten nem segíti a gonosztevőket – amivel alapfokon egyet is értünk -, de ugyanakkor nem is engedi véglegesen elesni bajba került gyermekét. Vagyis nem fordít neki hátat.

Jogossá válik egy kérdés: A gonosztevők ilyenképpen Isten segítségével hajtják végre gonosz tetteiket? Ezt senki sem erősítheti meg. Én sem hangsúlyozom ezt. Hanem csak azt, hogy nem fordíthat hátat Isten annak a gyermekének, aki kétségbeesetten könyörög hozzá. Gondolkodjunk csak úgy, mint egy szülő, aki képtelen bedugni fülét a megbocsátást kérő, esdeklő gyermeke előtt. Megkockáztatom a kijelentést, hogy sok gyermek volt, aki tévedése miatt nem került ugyan rács mögé, de elkövetett tette miatt megérdemelte azt. Szülője mégis megbocsátott neki. Lásd a tékozló fiú példázatát! De nem csak ő, hanem más, nagy bűnöket elkövetett emberek is eljutottak (a rácsok mögött) arra a belátásra, amikor megbánták tettüket. A lelkiismeret hangja elmondta az imát, hitük biztosította arról, hogy megbocsátanak nekik, s ilyenképpen úgy tértek vissza az életbe, mint akik tudatában vannak annak, hogy Isten és emberek ellen cselekedtek. Ezután már – gondolom -, semmi mást sem kell mondanunk, csak megismételnünk a jézusi mondást: Nem az egészségeseknek van szüksége orvosra, – nem azért jött Jézus, hogy az igazakat hívogassa, hanem a bűnösöket megtérésre (Mt 9, 12-13).

Megállapítom, hogy Isten minden bizonnyal hátat fordít a gonosz gondolatnak és cselekedetnek, viszont elképzelhetetlen, hogy a tévedő embertől megvonná segítségét. Képtelen vagyok azt hinni, hogy egy rablótámadó indításkor így szólna hangosan: Édes Istenem, segíts meg, hogy sikeres legyen a rablógyilkosságom! Azt is tudom, Isten kevésbé tudja megakadályozni a halált okozó golyó kirepülését, és még kevésbé tudja életben tartani az ártatlanul megsebesült embert. Arról azonban meg vagyok győződve, hogy el sem szalad hanyatt-homlok a helyszínről, mint a gonosztevő tettes – akit amúgy is utolér -, hanem szemtől-szemben figyeli a további eseményeket. Az ő segítsége csak akkor toppan be a gonosztevő életébe, amikor elhangzik az első médiai tudósítás, hogy megsebesült, vagy meghalt valaki az adott rablótámadásban. Majd akkor tetőzik az isteni segítség, amikor megszólalt a gonosztevő lelkiismerete. Abban is megegyezhetünk, hogy egyetlen ilyen ember sem számíthat Isten vállveregető dicséretére, de arra a lehetőségre igen, hogy eljusson a megbánás rendjén az isteni megbocsátáshoz.

Végül, de nem utolsó sorban Isten segítsége abban mutatkozik meg – bár a vétket eltörülni úgy, mintha meg sem történt volna, soha sem lehet -, hogy Isten lehetőséget ad egy új életmódra, melynek most már teljes mértékben meg kell egyeznie akaratával. A megtért ember felismeri a különbséget a szentleckében elhangzott megjegyzésben. Számára mindennél többet jelent, hogy Isten nem fordított hátat neki nehéz, lelki gyötrődései között. Sőt egyszerűen arra buzdítja, hogy bátran emelje fel lecsüggesztett fejét. Tisztítsa meg megszomorodott tekintetét, mert a lélekben megújult ember meglátja Isten arcát. Hiszem, és meg vagyok győződve arról, hogy amennyiben Istennek ilyen gondja van a gonosztevésből megtért gyermekeire, akkor annál inkább segítségünkre siet, azaz nem fordít nekünk hátat az öröm, vagy a nyomorúság idején.

„/…/ Szeretnék valami jót tenni, de biztosan mindenki ilyen boldog, mindenkinek meg van mindene, amit szeretne, nem vár senki az én segítségemre. /…/ Gyere velem és meglátod, milyen sok a segíteni akaró ember, csak hívni kell őket. /…/ Miért segít ez a sok ember, és miért vannak ennyien?  /…/ Ennél sokkal többen vannak, csak hívásra várnak. Hogy miért jönnek segíteni? Mert boldogok akarnak lenni. Mert nem csak azok lesznek boldogok, akiket megsegítettek, hanem azok is, akik segítettek rajtuk. Rájuk mosolyog a sok hálás szívű ember, és övék a legszebb ajándék, a könnyes szemmel elsuttogott szó: Köszönöm.” (Keserű, Jánosné). Ámen.