– általános beszéd –
„Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magadéban a gerendát sem veszed észre?” Mt 7,3.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Tudatában vagyok annak, hogy a mai alkalommal kimondottan az Október 6-ára történő emlékezés kellene kitöltse jelen beszédemet. Hadd ne magyarázkodjam ma sem, hogy mennyi minden meghatározta gondolataimat, s kérlek, hogy, amiként én belecsempészem e beszédbe őszinte megemlékezésemet, úgy ti is tegyétek hozzá a tiéteket, s akkor meggyőződésem, hogy teljes, kerek ünneplés részesei lehetünk. Merész megjegyzést teszek, hiszen most is vallom, hogy pénteken, október hatodikán volt az ünneplés, s elsősorban akkor kell magyarként fejet hajtanunk a vértanúk előtt.
Bizonyára magyarázatra szorul az alapgondolat. Furcsa összefüggésekben beszéltek az Október 6-i ünneplések egyes szónokai. Belevegyült az aktuális politika, elég gyakran a pénz hatalma és egyebek. Persze a komoly rész mégis csak a vértanúság gondolatát ecsetelte, s így én is erre összpontosítok. Este, amikor megnéztem az egyik TV csatornán a napi ünneplés összefoglalóját, olyan érzésem támadt, mintha senki, senkivel nem lenne megelégedve. Az egyik szónok a másikkal, a hallgatóság a szónokokkal. Azon nyomban átvillant az eszemen, hogy ez kell adja a mai, bűnről szóló, harmadik beszédem alapját. Lám, az eredeti megérzést tett követte, s így esett választásom egy kényes bibliai versre.
Mondd, csak Testvérem! Te is így voltál az ünneplés napján? Vagy esetleg még most is ugyanígy érzel? Talán látod szememben a szálkát? S mondd – nagyon zavar? Mert azt csak nem állíthatod magadról, hogy benned nincs bűn. Vagyis, a te szemedben is nincs legalább egy apró szálka. Alig, ha volt valaki ezen a földön, akinek ne lett volna. Legalábbis így látták azok, akik szembe néztek vele. S milyen jó, hogy a legtöbben nem látnak soha, semmilyen idegen tárgyat a sajátjukban! Vagy ez is úgy van, mint a közmondásban, hogy a fától nem látja az erdőt. Vagyis, a másik szálkájától nem látja saját szemében a gerendát?
Kedves Testvéreim, lehet ilyen hangulatban ünnepelni? Ha valaki megmondja neked, hogy kilóg szemedből a gerenda, mert a másikéban te szálkát látsz, hát tudsz ilyen lelki állapottal ünnepelni? Rá tudsz összpontosítani azokra, akik életüket áldozták a szabadság nemes eszméjéért? Elmegy a kedved mindentől. Az ünnepléstől és az őszinte főhajtástól is, hiszen azért jársz ilyen helyekre, hogy megerősítsd megroggyant hitedet, reménységedet. Légy szíves, gyere velem ebben a hátra levő időben a bűn labirintusában, s meglátod, hogy felér ez a kis idő egy őszinte ünnepléssel.
Még nem mellőzhetem a fennebb meglovagolt gondolatot, hiszen mélyen beleágyazik a szentleckébe, de lépjünk egy kissé határozottabb területre. Arra ugyanis, hogy milyen könnyen beleeshetünk valamilyen hibába, amit mások azonnal bűnként fogalmaznak, s szálkaként fedeznek fel szemünkben. Az idézet egy fiatalembernek szól, de nyugodtan megszívlelhető az idősebbek által is: „Tanultál már úgy-e fiam rovarevő növényekről? Szőrös levelükre rászáll a gondatlan bogárka, de abban a pillanatban ott is marad, oda ragad, s a levél mohón összegöngyölődik. Mikor az után néhány nap múlva ismét szétterül, a szegény bogárból csak nyomorúságos roncsok maradnak: a növény felevett, kiszívott belőle minden erőt, életet. Az erkölcstelenség bűne éppen így szívja ki lelki erejét a karmaiba került gyanútlan fiúnak.” (Dr. Tóth Tihamér: A tiszta férfiúság). A gyanútlan fiúnak így szívja ki lelki erejét a bűn. Ez egyfajta jel arra, hogy nem ismerte még fel a bűn jelenlétét. A rossz pedig abban rejlik, hogy máris benne lehet bármelyik pillanatban. A tapasztalt emberrel nem történhet ez meg, hiszen ő idejében látja mások szemében a szálkát. Azaz nagyon is jól tudja, hogy mi a bűn. Legalábbis mi számít mások bűnének. De ez igaz visszafele is. Vajon ki lehet-e lépni ennek ismétlődő kelepcéjéből? Vajon van-e olyan változat, ami megfelelő eligazítást adhat a holnapok tennivalóira? Szerintem van! Ne azzal foglalkozzunk, hogy mások mit tesznek. Hogyan ünnepelnek, vagy nem ünnepelnek. Ne az foglalkoztasson, hogy a másik megint milyen vétket követett el, hanem egyszer, s mindenkorra az izgasson, hogy mi hol állunk ezek teljesítésében, vagy éppen elhanyagolásában?! Azt is mondhatnám, hogy vajon számon kérhetjük-e mások áldozatvállalását, vagy tanúságtételét addig, míg én hadi lábon állok ezekkel?
A bűn következményeivel kapcsolatosan találó idézetet hoztam erre a gondolatra. Bánk József, katolikus püspök mondja a következőket: „Tartós eső alkalmával a folyó szintje emelkedik. Először nem látni, majd naponként, óránként észlelhető lesz, míg végül teljesen kiárad és ekkor óriási lesz a katasztrófa. Eláraszt a víz mindent. Az árvíz házakat, embert, állatot magával sodor. Kietlen pusztaságot, beomlott falakat, iszapos gerendákat hagy maga után… A víz mindent elborít… Ilyen a bűn útja is.” (Vasárnapok – Ünnepnapok: 190. old.). Ha a jézusi mondás összefüggéseiben vizsgálom az idézetet, akkor meg kell állapítanom, hogy jól ráérzett a püspök a bűn áradatát követő állapotra. Csak egyet nem értek, hogy miként nem lát gerendát az egyik bűnös a másik szemében? Vagy éppen azért, mert az ő lerakódott, iszapos gerendái közül már csak annyira láthat, hogy szálkának tűnik a másik szemében levő gerenda? Nem erről van szó! Én ezt éreztem, valahányszor előfordult, hogy szerényen figyelmeztetett valaki elkövetett hibáimra. Vagyis, amikor felfedezte szememben a szálkát. Ezt inkább tapasztalom, amikor embereket hallok nyilatkozni embertársaikról, amit nem ismételnének szemtől-szemben. Ezt az álláspontot a lehető legrosszabbnak tartom minden között, s elmondom, hogy nem szívesen hallgatok ilyen embertársakat, vagy – nem tetszésükre – megkérdezem őket, hogy hajlandóak lennének-e vállalni ugyanezeket a kifejezéseket akkor is, amikor szembetalálkoznak azzal, akiről beszélnek? Addig vállalják, de ha tettre kerül a sor, akkor gyorsan behúzódnak megpirosodott ábrázatuk szégyene mögé.
Ez a hozzáállás olyan területe a bűnnek, mely nem enged helyet a szeretetnek. Csak erről szól minden. Mert, amennyiben egy cseppnyi szeretet venné át mindig az irányító szerepet, akkor, ha gondolkodik, amikor beszél, netán tettre kész, vagy elindul, hogy kivegye társa szeméből a szálkát, akkor bizony nem lenne annyi szeretetre éhes ember a családban, a közösségekben, a társadalmunkban. Valahogy ennek a parányi szeretetnek a hiányát éreztem az Október 6-i ünneplésünkben. Ezt a kevés szeretetet kell pótolnunk addig, míg még van rá időnk.
A bűnös kötelességeivel kapcsolatosan még két gondolatom van, s ígérem, hogy a megszokott rövidséggel zárul mai beszédem. Először arra buzdítom magunkat, hogy ismerjük el bűnösségünket. Legjobb példa erre éppen a felvett szentlecke. Lássuk be, ami a lehető legkönnyebben felfedezhető, hogy mi sem vagyunk hibátlanok. Szemünk valamelyik sarkában ott lapul, feszül a bűn. Már látjuk, s éppen egy pillantás választ el attól, hogy hatalmába kerüljünk, s azt tegyük, amit mások gondolnak is rólunk. Azt mondja Wilde Oscar ezzel kapcsolatosan – megnyugtatásunkra, hogy „Az ember életében az a legfönségesebb pillanat, amikor letérdel a porba, mellét veri és élete összes bűneit megvallja.”
A második dolog, hogy szégyelljük a bűnt attól a pillanattól kezdve, hogy ráébredtünk jelenlétére. A publikánus történetére emlékszünk, aki szemét sem merte felemelni szégyenében. Nem szégyen szégyellnünk magunkat apró bűneikért, hiszen amit mi éppen szálkának nevezünk, lehet, hogy mások ismeretében felér egy gerendával. Példa erre egy következő írás: „Néha csodálkoztál te is, és nem egészen érthetőnek találtad, hogy nekünk kicsinynek látszó hibáért, bűnökért, milyen mélyen lealázzák magukat a nagyok. De nézd, aki nem tudja, hogy az az ócska csipke, amit mérgében összetépett több százat érő velencei csipke volt, az nem is bánkódik azon, amit tett. Legfeljebb azt mondja: hát eltéptem, eltéptem, majd összevarrom és kész. És ha megmagyarázod neki, hogy ez milyen drága és finom dolog volt, akkor jobban fog ugyan bosszankodni, de azt a fájdalmat, amit egy régiség gyűjtő szakember érez, aki tudja, hogy az a csipke hol készült, ki viselte, milyen nagy mesterek képein szerepel, hogyan került a kereskedésbe és hogy milyen végérvényesen pótolhatatlan, – azt nem fogja érezni. Hiányzik hozzá a tudás és a fogékonyság. (Stadler Frieda: Szeretnéd, ha szeretnének)”
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Nem tudom, honnan, kitől származik a mai, utolsó idézet, de szerintem szépen összefoglalja mindazt, amit beszédem végén el kell mondanom: „Aki erkölcsét tisztán akarja őrizni, szüksége van barátra és ellenségre, hogy amaz intésével, ez vádolásaival óvja őt a bűntől.” Ámen.
Pap Gy. László 