– általános beszéd –
„Könnyhullatásom volt kenyerem éjjel és nappal, mikor mindennap azt mondták nékem: „Hol van a te Istened?” 42. Zsolt 4.
Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai!
Szentleckénk üzenetében fontos helye van a kiemelt kérdésnek, de valljuk be, hogy számunkra is komoly jelentőséggel bír. Egy megrázó történetet mesélek a 2005-ös székelyföldi árvíz eseményeiből. Az egyik székelykeresztúri család a nagyszülőknél nyaraltatta kislányát. Egyetlen pillanatra hagyta magára a nagyszülő a gyermeket, míg valamit egyik helyről a másikra tett, s mire visszafordult, már nem találta unokáját, elsodorta mellőle az áradat. Gondoljuk csak el, hány kérdés tevődött fel az óta a szülőkben, a nagyszülőkben, a falutársakban, s általában azokban, akik hallottunk az eseményről. Ki kell mondanunk a károsult emberekkel: Hol volt akkor a mi Istenünk?
Feltette a zsoltáros is a kérdést, bizonyára feltették előttem is lelkésztársaim közül sokan és én is hasonlóan járok el. Előfordulhat, hogy sok a felvetett kérdés, de be kell vallanunk, hogy ezek mind megfogalmazódnak bennünk életünk során. Nem szükségszerű, hogy életromboló eseményeket éljünk át ahhoz, hogy megszülessenek a csalódás, a kétségbeesés hangsúlyával átitatódott kérdések. Így hát én is megkérdezem magamtól, hogy Hol van az én Istenem? Ki és milyen az én Istenem, aki életet adott, gondot visel rám, s időnként megpróbáltatások elé állít? Milyen az én Istenem, aki meghallgatja az én legtitkosabban elmondott, szívből fakadó imádságaimat? Milyen az én Istenem, aki úgy hajol le hozzám, mint a jó szülő boldog, beteg, vagy szomorú gyermekéhez? Lehajol, hogy ne hagyjon sokáig magamra örömömben, még kevésbé szenvedéseimben. Teszi ezt azért, hogy meg ne érezzem a magány fájdalmát, hogy szükség esetén mielőbb megvigasztaljon engem.
Feltettem a kérdést magamnak, s nyugodtan, még egyszer többes számot alkalmazhatok. Milyen, tehát a mi Istenünk? Amikor megadtam magamnak a választ, akkor ebben a fogalmazásban megtalálható mindannyiunk felelete is. Isten mindenek előtt a Mi Atyánk. Úgy, ahogy Jézus tanította nekünk abban az egyszerű imádságban, melyet elmondunk nyilvánosan, akár pedig bezárt ajtónk mögött nap, mint nap. A mi Istenünk állandó biztonságot ad. Számomra sokat jelentettek és jelentenek szolgálatomban az idős emberek. Sőt magukra maradottságuk is állandó figyelmeztetés, de ugyanakkor biztonság is. Ők tanítottak meg arra, hogy soha nincs egyedül az ember. A legmélyebb magányban, a legfurcsábbnak mondható történésekben is vele van Isten, aki soha el nem távozik egyetlen teremtményétől, nem hagyja magára a teremtett világot, és még kevésbé a bele helyezett embert. Isten az, aki magányos pillanatainkban mindig mellénk szegődik. Célja van: Hogy eloszlassa bennünk a felgyülemlő félelmet és mindazt, ami ezzel jár. Mert, amikor azt mondjuk – bevalljuk – hogy félünk, akkor ebben a félelemben nagyon sok minden benne van. Pl., azt mondjuk, hogy félünk a holnaptól. Ez a félelem rengeteg velejárót hordoz. Mert tulajdonképpen nemcsak a holnaptól félünk, hanem egyszerűen mindattól, ami a holnapban vár reánk. A félelem velejáróit pedig csak akkor tudjuk távol tartani magunktól, amennyiben rendületlen, de egyre növekvő hittel bízunk Isten gondviselő szeretetében.
Nem tagadom azt sem, hogy életünknek van egy olyan vetülete, arculata, melyben nem a bizalom, és nem az isteni gondviselés foglalja el az első helyet. Látunk embereket, – talán magunkat is közéjük soroljuk-, akiket megfosztott sok mindentől az élet, akik ma elveszett embereknek mondják magukat. A szó szoros értelmében „egy szál ruhában” maradtak sokan. Egyetlen családi örökséget nem képesek megmenteni az áradat elől. S ha nem is veszítettek el valakit szeretteik közül, de oda lett mindenük, amit egy életen át tisztességgel szereztek maguknak, úgy érezhetik, hogy nincs, nem lehet számukra újrakezdés.
Ezek, és hasonló sorsú embertársaink állandóan szomjazni fognak a társaság, a szeretet, a megértés után, de nem tudják, hogy merre van a forrás, mely felé nyugodtan elindulhatnak. De nem csak, hogy megrendültek bizalmukban, hanem bennük él állandóan a félelem, ami a holnaptól való rettegésben nyilvánul meg. Lehet, hogy nem is valami másabb elfoglaltságot találnak maguknak, hanem egyszerűen kiábrándultak, hogy keressék az eddig, általunk is tapasztalt, Istenben lelhető, biztonságot, félelmet eloszlató forrást. Lehet az is, hogy feladják eddig megszokott életmódjukat, s közben eszükbe sem jut, hogy ezzel a hozzáállással nem lehet újrakezdés egyetlen ember életében sem.
El kell gondolkodnunk végre azon, hogy honnan jöttünk és merre tartunk. Észre kell vennünk, hogy ki, vagy kik azok, akik akár segítőinkként mellettünk vannak, állnak. Be kell látnunk, hogy egy ember életútja olyan, melyen nem mehetünk előre egymagunk. Mindenki mellett kell legyen VALAKI, aki az adott pillanatban segítségünkre lehet. Ha azok közé tartozunk, akik elveszítették mindenüket, akiket elhagytak szeretteik, vagy éppen magunk döntöttünk úgy életünkben, hogy senkivel nem szegődünk társas életre, vagyis egyedül megyünk az úton, akkor is rá kell ébrednünk arra, hogy előbb-utóbb kell egy segítség, aki éppen akkor segít rajtunk, amikor elestünk. „Jobban járnak, akik ketten vannak, mint a magányos, mert fáradozásuk meghozza jutalmát. Ha elestek, az egyik a másikat fölsegítheti. De jaj a magányosnak: ha elesik, nincs senki, aki fölsegítené!” (Préd 4,9-10.). A Prédikátor ezen meglátását általában a fizikai értelemben vett társas élet fontosságára alkalmazzuk. De lássuk be, hogy sokan elveszítik időnap előtt társukat, vagy bárki mást családjukból, akik már attól a pillanattól kezdve csakis, és kizárólagosan Isten segítségére alapozhatnak. Belátom, hogy számtalan embernek meg van minden oka arra, hogy a velük történtek miatt csalódásuknak adjanak hangot. Ez azonban nem jelenti azt, hogy rögtön reményt vesztetten állnak a holnappal szemben. Azt is tapasztaljuk, hogy némelyeket a világ minden szépsége és gyönyörűsége sem elégíti ki. Sőt úgy találják, hogy mindig hiányzik valami Isten teremtett világából. Ez pedig az, ami éppen boldoggá tehetné őket.
Azért hangsúlyoztam beszédem elején, hogy az én Istenem egy gondviselő Isten, mert hozzá megyek minden alkalommal, ha megszomjazom az élet vigasztalása, öröme, boldogsága után. Elfogadom a károsultak megjegyzését, amikor azt mondják, hogy „Könnyű nekünk, mert nem vagyunk abban a helyzetben, melynek ők szenvedő alanyai!” Ez csakugyan így igaz. Azzal a hozzáadással, hogy senki sincs biztonságban az élet váratlan fordulataival szemben. A közmondás szerint: Ma rajtam, holnap rajtad! Tehát, nemcsak az együttérzés szándéka van legtöbbünkben, hanem a holnap bizonytalanságának tudata is. Ilyenképpen egyetlen, Istenben bízó embertől sem várhatunk másabb hozzáállást, mint, melyről tanúságot és bizonyságot teszünk.
Látom özvegy, magukra maradt embertársaim viszonyulásából, hogy nincs és nem is lehet biztonságosabb hely Isten szereteténél. Nincs egyikünk számára sem jobb lehetőség azon kívül, hogy belekapaszkodjunk Isten gondviselő kezébe, s kérjük őt arra, hogy elegendő erőt adjon nekünk mindenkor kezünkben tartanunk az Ő kezét. Aztán jöhet bármi! Megszakadhat a gyökér, és száradhat a növény. Jöhet az eső, vagy a túláradó napfény. Semmi sem érdekel már, mert mi Istenre bíztuk életünket. Vele élünk és haladunk az örökkévalóság felé. Már nem olyan fájdalmas semmi, mint, amikor könnyhullatás volt kenyerünk éjjel és nappal, mert kerestük és megtaláltuk Istenünket, aki nem volt, és bizony nincs távol egyikünktől sem.
Testvéreim! Fel kell ébrednünk, és meg kell látnunk, hogy talán éppen magunk okozzuk azt a „hiányosságot”, amikor arról beszélünk, hogy elhagyott minket az Isten. Előfordulhat, hogy Istent kereső életünkkel járhatnának közbe annak érdekében, hogy rendbe jöjjön, hogy szebb legyen környezetünk, boldogabb az életük, melynek mi vagyunk a főszereplői. Ki kell mondanunk azt is, hogy Hála Istennek láthatjuk a viszonylag gondmentes emberek összefogását, tapasztaljuk az erkölcsi és anyagi támogatás időszakos megjelenését, látjuk, hogy országunk vezetői számára sem mellékes, hogy mi történik általában velünk. Vagyis, ha bajba jutásunk idején még mindig tapasztalható az emberi együttérzés, segítségadás, akkor meg kell mutatnunk embertársaink, a világ, és nem utolsó sorban Isten felé is, hogy igenis fenntartjuk a reményt, mely Istenben gyökerező hitünknek köszönhetően mindig felemel elesettségünkből és elindít az újrakezdés útján. Ámen.
Pap Gy. László 