Bibliai olvasmány: Ézsaiás 9,1-6
– adventi beszéd –
„A nép, mely sötétségben jár, lát nagy világosságot; akik lakoznak a halál árnyékának földében, fény ragyog fel fölöttük.” Ézsaiás 9,2.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Advent első vasárnapja van, s mára olyan témát választottam, mely arra a személyre fordítja figyelmünket, akinek karácsonykor ünnepeljük megszületését, Jézusra. Elgondolkoztathatott több egyházközségi tagot is az alapgondolat, hiszen szinte magától adódik a kérdés: Miért választottam a feltett cél érdekében ismét egy ószövetségi szentleckét? A magyarázat nagyon egyszerű: csak azért, mert a kiemelt vers a megszületendő üdvözítőre, Jézusra vonatkozik. Elhangzása idején, még nem volt nyilvánvaló Jézus történeti személyisége, de a korábbi és mai kereszténység előszeretettel azonosítja e jóslattal.
Ajánlom, hogy az alapgondolat összefüggésében nézzünk most arra a fontos célra, ami Jézus megszületésével köszöntött a világba! Mindenek előtt erkölcsi változás következett be. Ezen erkölcsi változások egy csoportjának boncolgatása képezi mai beszédem tárgyát.
A szentleckéből két tényező emelkedik ki: az első a világosság, a második a sötétség, illetve a halál kérdése. Szeretném azonban eloszlatni a kezdeti aggodalmakat, hiszen e beszéd végén nem a halálról szándékozom szólni, amelyet gyakran szembeállítunk az élettel, hanem a sötétségről, melyet azonosítani szoktunk a halállal, s mely minden további nélkül eloszlatható. Ennek rendjén tehát két fontos pillére született elmélkedésemnek: 1). A nép világosságot látott; és a 2). A halál fölött is világosság derült fel. Az is igaz, hogy nem beszélhetek egyformán a két dologról, már azért sem, mert témagazdagságuk nem azonos. Így azokat a gondolatokat helyezem előtérbe, melyek szorosan összefonódnak az Ézsaiási meglátás első részével, azzal ugyanis, hogy a nép világosságot látott. A próféta arról a népről beszélt, amely sötétségben ült. A későbbiek során elhangzik majd néhány bátor kijelentés, melyek nem illenek bele Jézus, még kevésbé az Ézsaiás korában élt emberek szóhasználatába -, mert sokkal későbbi eredetűek, viszont alapfokon már akkor kipattant a csira és szárba szökkent a helyes meglátás.
1). Jézus születése mindenek előtt változást eredményezett az erkölcsi világrendben. Ezt a következőkkel magyarázhatom: A vallásos lelkek a hír hallatán örömmel teltek meg: Ne féljetek, mert íme hirdetek nektek nagy örömet (Lk 2, 10.) – hangzott az angyali szózat. Ez a biztatás a vallásos emberhez szólt. Ezért hangsúlyozom, örömmel teltek meg! Minden szükséget látó, Istenben bizakodó ember számára meggyulladt egy apró fénysugár. Változást láttak, tapasztaltak abban, hogy „megtartó” született Dávid városában, aki magával hozott valami új értékrendet. A tiszta Isten-imádást és mély reményt abban, hogy békessége lesz minden jóakaratú embernek (Lk 2, 14.). Ez a meglátás bontotta ki az új erkölcs szárnyait. Ez pedig sokkal másabb volt, mint az, amiről eddig hallottak. A szeretet parancsa pillanatok alatt átértelmeződött és új fordulatot vett: Szeressük Istent teljes szívünkből, lelkünkből, elménkből, erőnkből, valamint felebarátunkat, mint saját magunkat. Ez jelentette a tiszta erkölcs megjelenését. A nép pedig csodálkozással állt, mert nehezen tudott dönteni a hagyomány és az új szabály között. Hallotta Jézust, amikor többek között azt mondta, hogy nem azért jött, hogy eltörölje a Törvényt, hanem, hogy inkább betöltse azt (Mt 5, 17.). Azt is hangsúlyozta, hogy hallottátok, amikor megmondták a régieknek (Mt 5, 21.). De sok más, ehhez hasonlót is szólt. A nép rájött az új erkölcs szabta lehetőség nyitjára.
Az előbbi meglátás nemcsak döngette, hanem ki is nyitotta, a béke és az igazság, addig bezárt kapuit. Ha csupán néhány képre gondolunk, és Ézsaiás próféta meglátásával kezdjük a felsorolást, akkor észre vesszük nyomban a változást. A béke kapuja akkor nyílt ki előttünk, amikor a szablyákból kapákat készítettek (Ézs 2, 4.), vagy, amikor együtt találjuk azokat, akik hit- és sorsközösséget vállaltak egymással (ApCsel 2, 44.). Pál apostol azonban pontosított, amikor kijelentette, hogy Jézus eljött és békességet hirdetett (Ef 2, 17.). Az igazság kapuja akkor tárult fel, amikor eljött Jézus, hogy bizonyságot tegyen az igazságról (Jn 18, 37.) Sajnos, az ellentéte is bizonyossá vált sokszor, mert sokakban visszahatást keltett az igazság utáni vágy. Jézus ezt nem is rejtette véka alá, s így hangsúlyozta: Azért jött e világra, hogy tüzet bocsásson, és mit is akar már Ő, hiszen a tűz meggerjedt! Tűzbe borult az emberiség igazságvágya s a szomjának természetes velejárója volt a belső lelki tűz.
Ez a fajta igény azonban egy teljesen más és új korszak megérkezését eredményezte. Az emberiség, – bármilyen furcsán hangzik is -, a „felvilágosodás” korába érkezett. A nép tehát, amely vastag sötétségben ült és botorkálva járt, végre fényre került. De nem a megszokott módon történt mindez. Nem hajnalhasadáskor állt be a világosság, hanem akkor és úgy, amikor az illető ember észrevette önmagában a sötétséget. Ekkor kérdezett ránk is Jézus: Ha a benned levő világosság sötétség, akkor mekkora benned a sötétség? A ráeszmélés pillanatában felfedezhető, hogy lámpás nélküli, éjszakában botorkálókról van szó. Ezért adott Jézus a mindenkori Istenben bízó ember kezébe egy-egy fénynyalábot. Azért, hogy ne botorkáljon többé, hanem világítson magának. Fényénél maga is fénnyé válhasson, majd ezeket az apró fényeket adják össze, melynek következtében fényárban úszhat az egész világ. Így már nagyon könnyű volt rátalálni a helyes útra. Kinyitottuk szemünket és előttünk állt az Istenhez megnyílt út (Jn 14, 6.) – olvassuk János evangéliumában.
A vallásos szabadgondolkodás megfogalmazását Pál apostolnál találjuk, aki kijelentette, hogy a Lélek mindent megvizsgál, még Isten mélységeit is. Ez volt az első alkalom a vallásos ember életében, amikor Isten mélységeit kutatva, megtalálta gyermeki mivoltát. Addigi kiszolgáltatottságát a feledés ködébe küldte, és olyan viszony építgetéséhez fogott, mely örök időre megpecsételte Isten Atyaságát. Ebből a szabadgondolkodásból kovácsolt maradandó hitet unitárius vallásunk és ez adja az adventi, várakozási időszak elsőrendű világosságát.
2). Hol van a te veszedelmed, oh halál? (Hózs 13, 14.) – kérdezi Hózseás próféta. Majd Pál apostol szinte megválaszolja a kérdést: Jézus az, aki megszabadítja azokat, akik a haláltól való félelem miatt teljes életükben rabok voltak (Zsid 2, 15.).
Gondolkozzunk csak el a kijelentésen! Milyen sok ember kerül ennek a vélekedésmódnak a befolyása alá! Ő maga fél a haláltól, vagy másokat félt attól. Mindegy, tehát, hogy milyen irányú ez az aggodalom, a halálfélelemmel együtt élni, cselekvően hatni és dolgozni, nem lehet. Azt sem mondhatjuk, hogy „jöjjön, ami jön”. Nem, mert mi, Istenben bízó gyermekek vagyunk. Életünket tesszük le az ő kezébe. Így hát nem marad más hátra, mint elhessegetni a halál, a sötétség birodalmának gondolatait. Csak ekkor derülhet világosság a halál földje fölött.
Verőfénynek számít minden nap. Verőfény lehet az egész életünk. Így telhet be minden unitárius ember igazi örömmel annak rendjén, amikor Jézus születésnapjára várakozik. Magunk előtt láthatjuk az erkölcsi élet tiszta, gyönyörű megvalósításait, és azt, hogy miként varázsolta virágzóvá a béke, az igazság a mi életünket. Éppen Isten igaz megismerése és az ő tisztelete követeli mások részéről az elismerést, ami arra utal, hogy Jézus eredeti szándéka megmutatni a világnak Isten gondviselő Atyaságát.
Várakozásunk akkor lesz teljes, ha minden ember szabadon gondolkodhat, vélekedhet Isten nemes tetteiről. Egy napra összpontosítunk, egy szerettünk születésnapjára. Sok-sok gyertya gyúl majd az ínség, a szeretet, az élet, a család, az ajándékozás napján. Ámen.
Pap Gy. László 