Általános beszéd – 2012
Akkor az érteni tudók ragyogni fognak, mint a fénylő égbolt, s akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok. Dán 12,3
Kedves atyámfiai, szeretett Testvéreim! Örömmel fogadtam a szolgálati felkérést és boldogan teszek eleget kötelességemnek. Olyan beszéddel akartam elétek állni, mint amilyennel elköszöntem és melyeket hallhattatok esztendőkön át, viszont megváltoztattam eredeti tervemet. Történt ez azért, mert a Buzogány-Csoma lelkész házaspár második gyermekének keresztelésére is sor kerül, akinek az Eszter nevet adták szülei és, akinek hasonló nevű bibliai nőalakja megörökítésre került a Bibliában. A családi esemény megkövetelte tőlem, hogy sokkal jobban összpontosítsak a névre és az azt birtoklók személyére. Ennek köszönhetően változott meg alapötletem és fordultam a „csillag” tündöklése felé. Mai szentleckénket Dániel próféta könyvéből választottam. A tanítást két részre osztom és így göngyölítem ráhangolt gondolataimat.
1). „Az emberek olyanok, mint a csillagok; néhányan létrehozzák saját fényüket, míg mások visszatükrözik azt a ragyogást, amit kapnak.” (José Martí). Először arról értekezem, hogy az érteni tudók ragyogni fognak, mint a fénylő égbolt. Szép gondolat! Azonnal Jézus jól ismert megjegyzése jut eszembe, amikor egy-egy példabeszéd, vagy tanítás elhangzását követően azt mondja hallgatóságának, hogy, „akinek van füle, hallja”. Itt arról van szó, hogy aki figyelemmel és érdeklődéssel fordul a múlt eseményeihez, a jövő várható történéseihez és mindezt belehelyezi egy egészséges vallásos szemléletbe, melyben elsődleges gondviselő szerepet kap Isten, ő, ez az ember az „érteni tudók” táborába tartozik. Ez már nagyon közel van ahhoz, amit én is mondani kívánok a prófétai jövendöléssel kapcsolatosan, melyet Péter apostol így fogalmazott meg: „Jól teszitek, ha figyeltek rájuk, mint sötétben világító lámpásra, amíg a nappal fel nem virrad, és a hajnalcsillag fel nem ragyog a szívetekben.” (2Pét 1,19). A második gondolat sokkal közelebb áll hozzánk és ahhoz a közös szándékhoz, melyet szívesen mond bárki magáénak, ha arról van szó, hogy milyen véleményt alkot rólunk a környezetünk. Ez pedig nem más, mint az ábrázatunk, melyre nemcsak a fizikai szépség, vagy csúnyaság rajzolódik ki, hanem az ennél sokkal értékesebb, amelyet mi általában nem látunk, a tiszta örömé és boldogságé. Azért nem látjuk ezt az arcunkat, mert a tükörbe állva soha nem érjük el azt az állapotot, melyet észlelnek rajtunk, akik szemlélői a pillanatnyi érzés arcunkra vetülésének. Így lehet ábrázatunk szomorú, vagy boldog, de mindkét esetben rajta van az álcázhatatlan derű és fényesség. Végül pedig még egy megjegyzés az előbbiekkel kapcsolatosan. Az ilyen emberre mondják, hogy lehet éjjel, vagy nappal, tél, vagy nyár, ennek az embernek az arca mindig ragyog, mintha Isten rajta feledte volna simogató kezét, mintha szüntelen csak erre az emberre fordítana gondot. Pedig csak arról van szó, hogy ő érzi a világ rezdüléseit, és arra törekszik, hogy mindig rendezett legyen a hite és a szíve.
2).A második gondolatkörben a következőkre figyelmeztet Dániel próféta: akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok. A következőt hangsúlyozza Ravasz László: „Az életet és az igazságot nem lehet egymástól elválasztani, mert ugyanegy dolognak két oldala. Csak az lehet igazság, ami egy egyetemes életből származott, és csak az az igazi élet, amely az Isten gondolatának igazságát követi.” Itt is két gondolatsort állítottam fel. Az elsőben a tanítóra figyeltem, akit csakugyan úgy láttam először, mint, akinek ez a feladata. Kiáll az iskolás, a felnőtt korú emberek elé és megtanítja őket a betű- és számvetésre. Aztán gyorsan feleszméltem, hogy annak idején komoly helyet foglaltak el a papok is a közösségek életében, annak alakításában, akik vallásra és erkölcsre oktatták a fiatal és idős nemzedéket. Végül, de nem utolsó sorban ráébredtem a legnagyobb tanító közeg jelenlétére, amelyik nem más, mint a szülők, akik lépten-nyomon, sokan haláluk pillanatában is értékes tanításokat közölnek gyermekeikkel. Ebben az összefüggésben kell vizsgálnunk Dániel megjegyzését, aki konkrétan nem utalt erre a hármas rétegre, csupán megállapította, hogy akik igazságra tanítanak, azok örökké tündökölni fognak, mint a csillagok. Aztán engem is összekevert a gondolat zavartsága. Gyermekkorom egyik késő éjszakájának töredéke és élménye tört elő a sok emlék közül. Hulló csillag sietett el az égen és „esett bele a még sötétebb erdőbe”. A mellettem álló felnőtt figyelmeztetett, hogy valaki meghalt, mert csillaga lehullt az égről. Sokáig úgy értettem, hogy a halállal mindennek vége van. A hulló csillag is ezt jelzi. De amennyiben ez így van, akkor nem is kell senkinek arra törekednie, hogy valami maradandót alkosson, mint pl. a fény, a világosság, mert halálakor így is, úgy is „porba hull”. Aztán többé nem kötekedtem senkivel, hogy igaz-e, vagy hamis az élet és halál társítása a hulló csillagról. Sokkal fontosabb, hogy tetteink elkísérnek bennünket. Vagy talán lelkünk helyeződik át valahová, ahonnan még időnként felvillan a nem létező csillag fénye.
3). „Egy tettet nem lehet megmagyarázni se egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember, a teljes életével”– hangsúlyozza Kosztolányi Dezső. Most ajánlom, hogy az elhangzott tanítás szellemében figyeljünk a bibliai Eszter személyére és az ő alakján keresztül rajzoljuk meg azt a képet, melyet magunkra nézve is érvényesnek tartunk, sőt, melyben aztán néhány év múlva helyet találhat minden bizonnyal a mai nap eseményeinek főhőse, a lelkészházaspár második leánygyermeke is. Nem töprengtem sokat azon, hogy melyik részt emeljem ki fontosság tekintetében Eszter könyvéből. Természetesen azt, ami teljes mértékben beleillik a mai beszéd alapgondolatába. Frissítsük csak fel Dániel próféta üzenetét: Akkor az érteni tudók ragyogni fognak, mint a fénylő égbolt, s akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok. Számomra nem kétséges, hogy a bibliai Eszter maradandót alkotott, sőt lényével teljes mértékben meghatározta népe jövőjét. Miről is van szó? Többek között arról a nagy tettről, melynek köszönhetően megmentette népét egy igazságtalan döntés következményétől, vagyis a biztos haláltól. Módszere nem mondható hamisnak, mesterkéltnek, vagy olyannak, mely felvetné a csalás, félrevezetés bármilyen gondolatát. Egyszerűen arról volt szó, hogy a szokástól eltérően bekérezkedett a királyhoz, akit arra kért, hogy változtassa meg a népe ellen hozott, igazságtalan döntést. Meggyőző személyisége, befolyásoló tehetsége, de mindenek fölött kitartó imádsága, meghozta tette gyümölcsét, amiért mai nap is emlegetik a nevét, illetve azok közé sorolják, akik ragyognak, mint a fénylő égbolt, örökké tündökölnek, mint az égen a csillagok.
4). A negyedik és egyben utolsó gondolatkörben a tanító szerepe lesz ismét hangsúlyos. Eszter tettének nagyságát azóta sokszor méltatták nemzettársai, s ezért nem szorul az én dicséretemre. Van azonban valami, ami szentleckénk figyelmeztetése számunkra is elengedhetetlen követelmény elé állít. Ez pedig nem más, mint a tanítás, vagy jobban mondva részvétel a tanításban. Akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok írja Dániel próféta. Én pedig ezt a gondolatot átviszem Eszter cselekvési síkjára. Több példát is felsorolhatnék, de egy mellett köteleztem el magam. Azt kérdi Eszter többek között, hogy miként „tudnám elviselni a bajt, ami népemet fenyegeti, s hogyan lehetnék tanúja fajtám kiirtásának?” (Eszt 8,6). Aztán itt van a számunkra is feltehető kérdés: Csakugyan, mit tehetek, miként viselhetem el a bajt, mely népemet fenyegeti és tanúja lehetek-e népem kiirtásának? Van megoldás! Azonnal sirató énekbe kezdek és hullatom könnyeim, mint megholt szerettem ravatalánál. Elvonulok és magánügynek tartom, hogy miként viszonyulok a kérdéshez, mely nem csak felém szól, hanem fenyegetően leselkedik nemzetre. A harmadik megoldásnak bizonyul, ha eldöntöm, hogy miként járulok hozzá népem megmentéséhez és saját elhatározásom alapján választom meg a járható utat, amelyet aztán kitartóan követek. Persze ezzel még nincs lezárva az ügy, hiszen következnek a megjegyzések, az ellenvélemények, a megvetés, elutasítás és sok minden más. Ekkor ismételten előáll majd valaki az örömüzenet szószólói közül és kimondja, hogy az érteni tudók ragyognak, és azok tündökölnek örökké, akik igazságra tanítottak. Nem szóval és nyelvvel, hanem cselekedettel. Vagyis úgy viselkedtek életükben, mint a jó hadvezér, aki nem vesztébe küldte seregét, hanem győzelemre hívta az élükön törve előre. A gondolat kiteljesítése és lezárása érdekében idézem végül Müller Pétert, aki a következőképpen fogalmaz az igazi tanítással kapcsolatosan: „Amíg nem éled át, milyen a másiknak, addig nem tudsz szeretni. Amíg nem fáj neked a fájdalom, amit másnak okozol, nem tudsz szeretni. A karma nem büntetés, hanem tanítás: megtanít, milyen a másiknak lenni; mit érez, hol fáj neki. Amíg nem fáj a seb, amit másokon ejtesz, és nem vérzel tőle te is, addig nem tudod, mi az, hogy »vele« és »együtt« és »közösen«. Együtt érezni valakivel csak akkor lehet, ha az én idegeim is összerándulnak attól, amit benne én okozok.”
Kedves atyámfiai, szeretett Testvéreim! Már csupán az összegezésre maradt időm, mert ragaszkodom a mindenkori időkeret betartására. Amit akartam elmondtam az előbbiekben, most úgy döntöttem, hogy az Eszter könyvében szereplő Mardokeus szavaival zárom beszédemet: „Mindent Isten vitt végbe. Emlékezz az álomra, amelyet ezekkel az eseményekkel kapcsolatban láttam – semmi sem maradt beteljesületlenül: sem a kis forrás, amely folyóvá dagadt, sem a fény, amely felragyogott, sem a nap, sem pedig a víz bősége. Eszter ez a folyó/…/.” Hiszünk Isten segítségében! Ámen.
Pap Gy. László 