„Hittem, azért szóltam.” 2 Kor 4,13.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Hittem és azért szóltam, hiszünk, és azért beszélünk – mondja Pál apostol. Ez egy szép tanítás arra, hogy miként lehet, és kell hittel szólnunk. Úgy találom, hogy bármilyen területen is mozog gondolkodásunk, amikor sor kerül a szóbeli közlésre, akkor csakis hittel nyilatkozhatunk. Ennek alátámasztása érdekében három területre csoportosítottam hittel történő szólásunkat, beszédünket.
1). Mindannyian hittel szólunk. Ezt mondja magáról minden ember, hiszen a becsületes, munkájában, a csaló félrevezetésének sikerében bizakodik. Elég gyakran halljuk a biztatást, mellyel arra ösztönöznek, hogy meggyőződésből tegyük azt, amit felvállaltunk. Ma csak a pozitív megnyilvánulást kívánom boncolgatni, s hadd ne is menjek bele a megrögzött gonosztevők bizonyosságába!
a). „Milyen az én hitem? – A hitnek öntudatosnak kell lennie. /…/Amit nem ismerünk, azt nem becsüljük, nem szeretjük. Újból meg kell tanulnunk hitünket táplálni, erősíteni, megismerni és megszeretni. A fejből és értelemből ismét bebocsátani a szívbe; szeretetté és lelkesedéssé magasztosítani: – hogy élet váljék belőle.” /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 318. Old./. Tehát, az a kérdés, hogy milyen az én hitem, a mi hitünk? Olyan-e, mely állandóan a kétségeskedések örvényében tudja magát, mely a bizonytalanságra mutat, vagy amely segítő kézként húz ki az időnkénti megpróbáltatásokból?
Gondoljunk csak arra, hogy mit érezhettek szüleink, nagyszüleink akkor, amikor elindultak a frontra? Vajon milyen jövendőt láttak maguk előtt? A halált, vagy a visszatérés lehetőségét? Amennyiben tőlünk távoliak ezek a kérdések, akkor válaszoljunk azokra, hogy mit éreztünk mi akkor, amikor elbúcsúztunk idős édesanyánktól, édesapánktól? Vagy akár szerelmünktől, akivel eldöntöttük, hogy szakítunk?
Úgy-e, Testvéreim nemcsak a bizonytalanság lebegett kérdéseink mögött, hogy többé nem látjuk egymást, hanem a bizonyosság is, hogy lesz még egy újabb találkozás?!
b). Nemcsak szeretteink viszontlátása mellett szólt meggyőződésünk, hanem szeretetünk gyakran kiterjedt a szülőföldre, a hazára is. Ilyen hittel szólt többek között Kós Károly, az író: „A régi Magyarország nincs többé a számunkra; de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsylvania, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ: feltámadt és van, aminthogy volt akkor is, amikor azt hittük mi magunk, mert akartuk hinni, hogy nincs, és csak Magyarország van. Akkor is volt, de most is van, és akárhogy is akarja akármilyen akarat, lesz örökkön-örökké!”. Az író hite sokunkban bizalomként él, hisz bízunk abban, hogy lesz egy hely, ahol nyíltan, szabadon kifejezhetjük ragaszkodásunkat, mint, akik szeretik nagy hazájukat.
c). Természetesen hittel szólunk vallásos gondolkodásunkról is. Közeli példa Dávid Ferenc püspökünké, aki hangsúlyozta többek között, hogy: „A hit Isten ajándéka, mindenki úgy él vele, amint jónak látja, üldözni miatta senkit sem szabad.” Amikor elhangzik a szó – nem is a zsinaton, nem a diétán, hanem magában a fejedelmi palotában, mintha egy pillanatra mindenki megdermedne. Ilyenféle szabad szó még soha nem kerengett a püspökök ódon házában a régi bolthajtások alatt.” /Török Tamás: Unitáriusok; 19. Old./. Ezzel a meggyőződésünkkel tulajdonképpen ráléptünk arra a területre, melyen jár egy vallásos ember, akinek szándékában is áll érvényre juttatni egyéni, családi és közösségi életében Jézus tanításait.
2). Dávid Ferenc felkínálta nekünk a hit és szabadgondolkodás lehetőségét, de ugyanakkor pontosítanunk kell a hittel történő szólás alkalmával, hogy milyen hitről is szólunk?! Úgy érzem, hogy természetet átölelő törvények világán kívül létezik egy másik, Isten világa, a hit világa is. Az Istenben bízó ember tudja, hogy legyőzhető a gravitáció, hogy gyors űrhajók szelik át a világmindenséget, de mi egy olyan világba vágyunk, ahová nem érnek el ezek a gépek, ahová nem kémlelhetnek be az égitesteket szemlélő szerkezetek. Nem a kíváncsiság, hanem a szívünk vonz ebbe a világba, azért, hogy mind közelebb és közelebb kerüljünk Istenhez és az ő akaratához.
Hangsúlyozom, hogy: „a láthatatlan világ tartja a láthatót! Nézzünk csak néhány példát! Az épületek beton alapjai nem láthatók, mégis e nélkül nem állnak fenn; a hajók vízben úszó részei nem láthatók, pedig ezek nélkül felborulnának. A fizika törvényei nem láthatók! Az emberi értelem sem látható, mégis bárki halálosan megsértődnék, ha valaki annak létét komolyan kétségbe vonná. A hit világa sem látható, de félelmetes és egyben vigasztaló valóság!” /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 564. Old./. Félelmetes magasságokba emel, és ott megtart.
Smith, skót tanárról mesélték, hogy Zermattból elindult egy ügyes vezetővel a Weisshorn csúcsára. Amikor fáradságos hegymászás után végre felértek, a sikeres feljutás pillanatában olyan lelkesedés vett erőt a tanáron, hogy a legkiemelkedettebb sziklára állt, és onnan csodálta a természet szépségét. Karjaival az ég felé nyújtózkodott. A turistavezető ekkor rákiáltott: Vigyázzon, itt csak térdelve szabad! Az Isten szeretet-hegycsúcsán, ahol az ég a földdel érintkezik, hiába nyújtózkodunk emberi erővel, itt hittel kell hozzákapcsolódni.
3). Smith tanár magas hegycsúcson érte el Isten közelségét, de vajon mindez sikerül-e nekünk? Igen, hiszen attól függ első sorban Isten közelsége, hogy milyen közel érezzük Őt magunkhoz?! Ahhoz, hogy azonos szellemű hit munkáljon bennünk, és ugyanolyan hittel szóljunk, újabb kötelességek tárulkoznak elénk.
a). Elsődleges feladatnak számít, hogy meghatározzuk hitbeli hovatartozásunkat, megállapítsuk az azonos szellemiség tényét, vagy hiányát. Aquinoi Tamás megfogalmazása meghatározóvá válhat mindannyiunk hitére: „Isten, Te vagy az én Istenem! Az élő Isten, aki van, az én Istenem, vagy a saját képemre és hasonlatosságomra készítettem istenkép, aki kihúz a bajból, akkor is, ha nem teljesítem kötelességemet, megbünteti a szomszédot, mert rosszat mondott rólam, mielőbb kiírtja a nem kívánatos személyeket, vagyis rendbe teszi nekem a világot. Minden tévelygés és rosszaság, gyarlóság forrása a hamis istenkép. Ugyanis, aki az én Istenem, annak engedelmeskedem, az lesz számomra a legfőbb törvény. Ha ez az „istenség” én vagyok, akkor keserűség, kilátástalanság, ellenségekkel teli világ vesz körül: Minden sarok mögül az én gyanakvásom, az én indulatom, bosszúm, keserűségem leselkedik. Az igaz Isten tekintete: „Látta Isten, hogy jó”, már, mint a világ s az ember. Próbáljuk ki hát végre saját magunkon az evangéliumot, és habár furcsának tűnik is, megrendítő hatása lesz. Hogy milyen a hitem, élő-e, vagy csak megszokásból való, azt semmi másból nem tudom meg, mint csak abból, hogy merek-e minden magyarázkodás nélkül Jézus szava szerint cselekedni? A hit azonban nem eszköz, mert egész értékrendünk helyén Isten áll: Őt hiszem, Neki hiszek, Benne hiszek.”
b). Már említettem, hogy a hit azonos szelleme meghatározza felekezeti hovatartozásunkat is. A hit pedig megvilágítja lelkünket, s éppen ezért egy pillanatra sem szabad elfelednünk, hogy nem lehetünk „/…/ kétlakiak: kifelé keresztények – befelé liberálisok. Más ruhát lehet viselni otthon és mást az utcán, illetve munkahelyen, – de a meggyőződést nem lehet úgy cserélgetni, mint a ruhát.” /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 303. Old./.
c). Végül, de nem utolsó sorban akkor árad szét bennünk a hit azonos szelleme, ha állandó bizalommal tölt el Istenbe, a mi gondviselő Atyánkba vetett hit. Befejezésképpen álljon előttünk Sík Sándor költő hittel teljes vallomása:
Élő hitemmel vagyok én szabad.
Mankó helyett kötöttem szárnyakat.
Ami akad a földön emberi:
Gazdag szívem testvérnek ismeri.
És ami túl az ember-körökön,
A végtelenség: ígért örököm.
És mikor üt a boldogságos óra,
Hogy befogadjon koporsóm gubója:
Hitem gyertyája utolsót remeg,
És Istennek ajánlom lelkemet. – Ámen.
(Sík Sándor: Hiszek)
2008. okt. 12
Pap Gy. László 