– általános beszéd –
„Valóban, a bölcs emlékezete éppoly kevéssé örök, mint a balgáé. A jövőben hamarosan elfelejtik mind a kettőt. A bölcs meghal éppen úgy, mint a balga.” Préd 2,16. (Károli ford. Préd 2,17.).
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Ismét a Prédikátor gondolataival találjuk szembe magunkat, de ez úttal nem a tőle megszokott kemény fogalmazással szembesülünk, hanem egy enyhébb formával. Az ellenét párban szereplő okos és balga ember jellemvonása nem az élet egyetlen töredékének ábrázolása, hanem egy folyamatos állapotot. Nem arról van szó ugyanis, hogy az élet egyes eseményéhez okosan, vagy balgán viszonyul egy-egy ember, hanem arról, hogy mind erkölcsi, mind értelmi szempontból az egyik okosnak, vagyis bölcsnek, a másik pedig balgának, ostobának bizonyul. Éppen ezért ennek összefüggésében kell figyelnünk a két emberre, valamint arra a tényre, hogy a mindkettőjükre történő emlékezés egyszer véget ér. Vagyis elérkezik a pillanat, amikor sem az egyikről, sem a másikról nem beszél, nem emlékezik meg senki. Szeretettel kérlek Testvéreim, hogy jelen esetben ne a bölcs, de még kevésbé a balga szemével nézzük a dolgokat, vagy szóljunk az összefüggésekről. Azért javasolom ezt az eljárást, mert feltételezem magunkról, hogy nem vagyunk ostobák, viszont nem rendelkezünk a bölcsesség teljességével sem. Így, tehát valahol a középúton járunk, ahol mindannyiszor szemünk előtt áll a lehetőség, hogy bármelyik állapottal azonosulhatunk. Mindez azt jelenti, hogy kerüljük a balgaságot és törekszünk a bölcsességre.
Amennyiben rendeztük e téren gondolatainkat, akkor máris szembe nézhetünk a mindenkori emlékezéssel. Minden más kérdésnél fontosabbnak, hogy mit is jelent a többség számára a megemlékezés, illetve a kitartó vissza emlékezés? Angela Livingsone a következőképpen értelmezi: „A barátság örökös-múlékony természetének egyik változata Lou Andreas – Salomé kilenc, talán tíz évig tartó barátsága Rainer Maria Rilkével. Második, komolyabb szakításukkor Salomé így írt Rilkének: „Én az emlékhez hűséges maradok mindörökké; emberekhez nem leszek hű, soha.” /Salomé – élete és munkássága: 121. Old./. Kijelentésének első része fontos számunkra. Ha valakiről hűségesen emlékezünk, akkor ez azt jelenti, hogy elevenen él bennünk az illető. Ebben az esetben nem érdekes az, hogy egy felbomlott kapcsolat szereplőjére emlékezünk, vagy valakire, aki eltávozott tőlünk az örökkévalóságba, vagyis meghalt. Emberi kapcsolattartásunkban azonban hiányosság fedezhető fel, amennyiben nem írunk az illetőnek, nem beszélünk vele, nem hívjuk fel telefonon, stb.
Fel kell tennem a kérdést, hogy ebben az esetben igaza van-e a Prédikátornak? Még nem egészen, hiszen a balga ember ostoba magatartásáról beszélhetünk, aki megszakította kapcsolatát, viszont emlékeiben gyakran felidézi a számára egykor kedves embert. Az író állítása akkor következik be véglegesen, amikor az illető személyről senki meg nem emlékezik többé. Sem a balgáról, sem a bölcs életszemlélőről. Mi, tehát a teendő? Miként gondolkodhatunk tovább? Ahogyan egy számomra ismeretlen szerző vélekedett: az emlékezés „az egyedüli paradicsom, amelyből ki nem űzethetünk. Ebben a gondolatban két eszme nyer megtestesülést. Az egyik az, hogy az emlékezés drága kincs, megbecsülhetetlen drága érték az emberiségre nézve. A másik az, hogy balsors, hatalom, önkény, erőszak mindentől megfoszthat, de az emlékezés lelki élményeit és az ebben rejlő erkölcsi értéket semmi földi hatalom el nem veheti tőlünk.”
A következőkben még egyszer vissza kell térnem a bölcs és balga ember-párosra. Nagyon sokszor megfogalmaztuk már, hogy ki is az okos, a bölcs ember, de valahányszor ismételten beszélünk róla, mégis feltámad bennünk az újabb meghatározási igény. Socrates, az elismert bölcs nevéhez fűződik a következő történet: Valaki megrúgta s barátai arra ösztökélték, hogy perelje be a tettest. A bölcs erre azt válaszolta, hogy hát, ha úgymond a szamár rúgna meg, azt is perbe idézzem-e? Hasonló bölcsességről tett bizonyságot Platón is. Megkérdezték, hogy miként lehet egy bölcs emberre ráismerni? „Ha gyalázzák nem haragszik, ha dicsérik nem fuvalkodik fel” – felelte. Vitathatatlanul hasonló a bölcsességgel megáldott emberek hovatartozása.
Szóljunk a balga emberről is! A Balgaság dicsérete c. művében a reneszánsz humanista Erasmus azt írja, hogy éppen ez a közös „balgaság teszi lehetségessé, hogy barátok, szerelmesek egymásra találjanak. Ennek pedig az az oka, hogy az emberek legnagyobb része bohó, sőt senki sincs, aki sokféleképpen ne esztelenkedne /…/.” Az előbbi értelemben kijelentem, hogy elfogadjuk mi is az e fajta balgaságokat, még akkor is, ha időnként kellemetlenségeink származnak belőle. Megértően viszonyulunk, hiszen nem egy általánosan tartós balgaságról van szó, de „hivatalos” állásfoglalásaink rendjén nem szívesen beszélünk átmeneti kapcsolatunkról sem. Szentleckénk értelmében fontos-e megerősítenünk a bölcsességhez való tartozásunkat, és szükséges-e elhatárolnunk magunkat az örökös balgaságtól, ha így is, úgy is kiesünk majd az emberek emlékezetéből? Persze számít, hogy mit mondanak rólunk embertársaink, még inkább szeretteink, sőt éppen ők azok, akik emlékezetben tartanak, vagy kiejtenek onnan, viszont itt is sokkal lényegesebb, hogy kinek lát bennünket Isten?! Az sem mindegy, hogy miként emlékeznek ránk – ha emlékeznek egyáltalán, de még kevésbé, hogy milyen összefüggésben emlegetnek minket.
A továbbiakban az elfeledés valóságáról kell szólnom. Török Tamás író a következőképpen vélekedik erről. „Akik elfelejtik a múltat, kénytelenek azt megismételni. Azok pedig, akik emlékeznek a múltra, benne útmutatást találnak a jelenre és a jövőre egyaránt, s gazdag hagyományt tudnak feleleveníteni. Mi megtanultuk a múltból, hogy sok idő és tapasztalat szükséges, amíg az ember eljut annak felismerésére, hogy egyetlen dogma sem érdemli meg, hogy érette szembeszálljunk és vétkezzünk az emberség és a szeretet ellen.” /Dr. Erdő János, „Dávid Ferenc biblicizmusa” c. munkából idézett /Unitáriusok; 38. Old./. Vegyük fontolóra az elfeledés kérdését! Persze vannak történések, melyeket személyekkel és eseményekkel együtt véglegesen szeretnénk kifeledni az életünkből. Tudjuk azonban, hogy főként ezeket, a „nem szeretem alkalmakat” nem tudjuk kizárni emlékezéseinkből. Végeredményben nem is szükséges, hanem inkább arról kell mindig megbizonyosodnunk, hogy vétettünk-e akkor a szeretet törvénye ellen? Semmi nem igazolhat bennünket ha önkényesen, vagy haragból megfosztjuk egymást a szeretettől. Először, ha megszakítva kapcsolatainkat nem gyakoroljuk a szeretetet, másodszor pedig, ha képtelenek vagyunk a szeretetteljes visszaemlékezésekre. Ha így állunk, akkor csakugyan megfogalmazhatjuk a Prédikátorral: Mindegy, hogy bölcs, vagy balga volt adott embertársunk, rokonunk, hozzánk közel állónk, készakarva belehelyeztünk mindenkit a feledés homályába.
Végül pedig életünk utolsó mozzanata, a halál képezi beszédem záró gondolatkörét. Igen, hiszen maga a Prédikátor is arra utal, hogy egy ideig fenn áll a bölcs és balga ember emlékezete, de egyszer szétfoszlik minden visszaemlékezés. Ennek figyelemben tartása mellett gondolkodom a következőképpen. Átfogalmazódott régóta bennem a „Ne légy irigy” parancs. Ahogy a zsoltár író mondja: „Ne félj, ha valaki meggazdagszik, ha megöregbül házának dicsősége”. (49. Zsolt 17.). Miért is izgassam magam mások gazdagsága miatt, vagy miért figyeljek rá saját szegénységem összefüggésében? Semmi haszon nem származik ebből, hiszen mindketten meghalunk egyszer. Vagy megpihenünk, ahogyan Kalidasa hangsúlyozza: „A halál voltaképpen a pihenés pillanata, ugyanúgy, mint az éjszakai nyugodalom a következő életreggel előtt, amikor friss erővel és vidám kedvvel folytatod a befejezetlen munkát, hogy apránként elérkezz a tökéletes befejezéshez.” A kérdés csupán az, hogy vajon mindkét emberünk számíthat a tökéletes befejezésre? A bölcs, hogy igen, az egyértelmű, de nem valószínű a balga esetében! Vagy mégis igen? Amennyiben igaza van Goethének, akkor nagyon mélyen el kell gondolkodnunk. Ha lehet, akkor minél hamarabb! Említett író a következőket vallja: „A halál pillanata az, amikor a lélek elhagyja az irányító központi erőt, de csak azért, hogy újabb kapcsolatokat létesítsen, hiszen természeténél fogva halhatatlan.”
Lehet valaki okos, bölcs. Isten ajándékaképpen, vagy, ha maga szerezte tudását. Lehet valaki balga is, ha úgy akarja, vagy éppen Isten teremtette olyannak. Tény, hogy egyszer mindkettő meghal. Abban a pillanatban mindkét lélek egy újabb kapcsolatot létesít Istennel. Attól kezdve már nem bölcs, vagy balga lélekről beszélhetünk, hanem Istenről. Benne olvadt fel ugyanis mindkét teremtmény lelke. Az emlékezés adottságát hordozzák, élik azok, akik még élnek. Határozatlan ideig. Igaza van, tehát a Prédikátornak, aki az elmúlás szemszögéből figyeli a bölcs és balga ember emlékezetét. Megérdemli, tehát, hogy megismételjük, megszívleljük, s elfogadjuk szavait: Valóban, a bölcs emlékezete éppoly kevéssé örök, mint a balgáé. A jövőben hamarosan elfelejtik mind a kettőt. A bölcs meghal éppen úgy, mint a balga.
Ámen.
Pap Gy. László 