2009.05.03 – Hálacsók


„Kérlek, hadd csókoljam meg az én atyámat és az én anyámat, és azután követlek.”1 Kir 19,20.

Kedves Édesanyák, Atyámfiai, ünneplő gyülekezet, szeretett Testvéreim!

Május 1. vasárnapja, anyák napja van. Tényezők közreműködtek abban, hogy bizonyos mértékig „rendhagyóvá” vált mai ünneplésünk. E ténynek külső, látható jegye, mindenek előtt, hogy az anyák napi szavalatok elmaradnak, de másik mozzanatként szeretném, ha rendhagyó módon az egész, megjelent gyülekezet bekapcsolódna az anyák napi ünneplésbe. Legyen a rendhagyásnak ez a második és igen fontos megnyilvánulása!

A bibliai Elizeus arra kérte Illyést, hogy távozás előtt engedje meg számára, hogy csókkal elbúcsúzzon édesapjától és édesanyjától. Két alapvető megnyilvánulás szerepel e régi történetben: az egyik a búcsú, a másik pedig a gyermeki csók. Ma mellőzőm, – amennyiben lehetséges -, a fájdalmasnak mondható cselekedet, a búcsú részletezését, s így csupán a csokra összpontosítok anyák napi gondolataimban.

1). Úgy találom, hogy egy édesanya mindenkor megérdemel egy hálacsókot. Ugyanis olyan ritkán gondolunk arra a fontos szerepre, melyet betölt az egyes családban. Nincs is semmi baj abban, ha természetesnek találjuk azt, amidőn anyává válik egy nő. Még az is rendben van, hogy adott esetekben – talán többségében -, a család gondozásának nagyobb részét az édesanyák vállalják fel. Van azonban valami, ami mély követelményt állít mindannyiunk elé. Egyszerű belátásban, időnként meg kell emlékeznünk az áldozatokat hozó és vállaló édesanyáról, édesanyánkról, aki nem vár ugyan hálálkodást tőlünk, de bizonyára örömet szerzünk neki azzal, ha tudomására hozzuk elismerésünket, tiszteletünket, szeretetünket. Amiként fogalmazott az egyik újság: „A gyermekszüléstől teljessé válik minden nő élete. Az ember meghal, megsemmisül, de az édesanya tovább él /leányaiban/, fiaiban, unokáiban. Az édesanya a család, a nemzet, az emberiség életének hordozója. Ezért is övezze tisztelet és elismerés, ne csak a nekik ajándékozott napon – anyák napján -, hanem mindig és mindenki által /…/. Ne legyen gyermek, aki nem gondol anyák napján az édesanyjára; aki nem visz egy szál virágot, vagy nem ad őszinte gyermeki csókot anyjának. Ne legyen anya, akinek ezen a napon keserű szívvel kelljen gondolnia hálátlan gyermekére. Ne legyen apa, aki ezen a napon ne ölelje meg szeretettel gyermekeinek édesanyját.” /Képes Újság, Gerencséri Jenő: 20. Évf. 18. sz. 1979 május 5./.

Hálánk jeleként figyeljünk Elizeus, és minden jó gyermek cselekedetére. A hálacsókra nem csak búcsúkor kerülhet sor. Sőt, nem csak május első vasárnapján, anyák napján, hanem bármikor, ha úgy érezzük, hogy szóba szeretnénk önteni érzéseinket, de ennek ellenére képtelenek vagyunk egyetlen mondat kiejtésére. Ekkor jön az őszinte, gyermeki csók, mellyel érzések sokasága buzog fel két szívből. A gyermekéből és az édesanyáéból. A hála és köszönet csókok cuppanása mindig egy-egy újabb találkozást jelentenek két szív, két lélek között. Ezek a találkozások pedig soha nem maradnak nyomtalanul egy ember, egy gyermek életében.

2).Másodikos koromban egy anyák napi ünnepélyt szerveztek szülőfalumban, ahol én is egy verssel kellett belépjek a szavalók sorába. A versből akkor csak ennyit sikerült elmondanom többszöri nekifutamodás után is: Édesanyám. A többit könnyeim mondták el. Mindenki értette. Az akkori vers így hangzott: /Édesanyám, vedd e csokrot, s ráadásul ezt a csókot. / Szívem telve szeretettel, élj sokáig, hogy nevelj fel. / Élj sokáig, számos évig, szeretetben véges-végig/.

Akkor sem a csokrot, sem a csókot nem tudtam átadni. Ma, amikor képes vagyok elszavalni könnyek nélkül a verset, s átadhatom a megígért csokrot és csókot, olyan jó, hogy a távolság akadályoz meg ebben.

Egy mindannyiunk által nagyon jól ismert jelenetre hívom fel szíves figyelmeteket, kedves Testvéreim. A találkozás öröme általában könnyekkel átitatott. Tamási Áron kedves regényében, az Ábel a rengetegben, címűben, van egy megkapó, művészettel megírt jelenet, amely igazán megragadó módon tudja kifejezni és megéreztetni, hogy mit jelent a gyermeki szívnek az a szó: édesanyám. A kicsi székely fiút elszegődteti édesapja pásztornak a rengetegbe. Ha fél is néha a gyermek, de vitézül megállja a helyét a bátorságot kívánó szolgálatban. Egyszer azonban meglátogatja az édesanyja. A fiú szíve megtelik csordultig örömmel. A fiú örömét és magatartását azután így rajzolta meg az író: „Elgondolkodtam, – okoskodik Ábel, – hogy milyen is, Istenem az édesanya: Eljött egy kicsi levessel ilyen messze is a gyermeke után, s még ha tudná, hogy a vadak megeszik, úgy is eljönne bizonyosan. Ez nagyobb dolog volt a bombáknál, s nagyobb még Nick Carternél is. Olyan nagy, hogy egyszerre sírni kezdtem. Hát te miért sírsz? – kérdezte megijedve édesanyám. – Én örömömben, – mondtam. – Milyen örömödben? – Én abbéli örömömben, hogy nekem is van édesanyám. Erre anyám elkezdett pityeregni, s úgy sírtunk ketten.” / Vásárhelyi János: Az élet útja. 61. Old./.

Elizeus csókja is sok mindent elárul, de ugyanakkor rengeteg érzést feltételez és sugall, bár ezekről nem szól a tudósítás. Meg vagyok győződve, azonban – főleg amennyiben a csók búcsúval társul, – hogy Elizeus édesanyja, de nincs kizárva, hogy Elizeus is, sírva fakadt, hiszen ez a fajta találkozás, a gyermeki csók nemcsak háláról árulkodott, hanem megelőlegezte a szülői háztól való elszakadást is.

A kiesett könnycseppekbe könnyen beletömörülhetett sok aggódás, de ugyanakkor hosszú évek kitartó, édesanyai imádsága is. Mert az édesanyák állandóan imádkoznak otthon és távolban levő gyermekeikért. Az édesanyákban benne van az örökös féltés és vigasztalás készsége. Az édesanyák azért szeretnék maguk mellett állandóan gyermeküket, hogy megóvják minden bántódástól őket. S amennyiben igen, akkor ők szeretnének lenni az elsők, akik gyermekük vigasztalására sietnek.

Mi teszi kedvessé, vonzóvá a földi édesanyát? – kérdezi Bánk József, katolikus püspök. A szeretet és szenvedés. A kisgyermek, ha elesik, elpityeredik, az édesanya felveszi, és rögtön eláll a sírás. Ha megüti kezét, az édesanya megsimogatja, megcsókolja, és többé nem fáj.” /Vasárnapok – Ünnepnapok: 500. Old./.

Úgy-e Testvéreim? – milyen jó lenne, ha felnőtté válásunk néhány, nehéz pillanatában is, amikor elsírjuk a fájdalom könnyeit, itt lenne mellettünk a régi vigasztalás, a mi édesanyánk? Milyen jó, amikor segít! Milyen jó tudni azt, hogy az élet szívtépő kegyetlenségeiben mellettünk áll, és hozzánk siet vigasztaló csókjaival. Igen, mert ilyenek a jó édesanyák, akik készek lecsókolni rólunk életünk fájdalmait. Számukra a szeretet és a szenvedés az, mellyel megélik anyai hivatásukat.

3). Úgy érzem, szólnom kell ma az édesanyai gondoskodásról is. Azoknak a leányoknak és fiaknak nem szükség erről beszélnem, akik egy gondoskodó édesanya ölében nőttek fel. Az édesanyai, gondoskodó szeretet megnyilvánulásai velünk maradnak még azután is, hogy régóta megtörtént a búcsúcsók. Bozóky Éva megfogalmazásában ez így hangzik: „/…/Már a Mahábhárata (a hinduk szent könyve) kimondja, hogy „az anya minden guruk közt az első, hogy minden átkot fel lehet oldozni, csak az anyára szórtat nem és semmilyen világi jámborság, vagy az erdei remeteség sem magasztosabb az anyai hivatásnál. Csak az élvez igazi gondoskodást, akinek él az anyja. Nem bánkódik, nem szenved az öregség miatt – még ha el hagyta is a szerencse – az, aki hazatérhet házába, mondván: anyácskám. És legyenek valakinek /leányai/, fiai, unokái, járjon bár századik évében, ha anyjához menekül, olyan lesz, mint a kétéves gyermek. Szorgos, vagy hanyag, fontos ember, vagy jelentéktelen – mindegy, az anya óvja” gyermekét.

Még mindig hátra maradt valami összegezésképpen! Túl a hála és köszönet, vagy éppen a búcsúcsókon, mai ünneplésünk „rendellenességébe” belefér egy kérdés: Miként kell szeretnünk édesanyánkat? Nem mondhatjuk, hogy „nagyon, nagyon – mert ez viszonylagos, s ők olyan kevéssel beérik – inkább arra kérnék meg mindenkit: Szépen, s a maga módján szeresse az édesanyját, és nevelje a gyermekeit abban a hitben, hogy tartozását törleszteni csak új élet-lángocskák gyújtásával lehetséges.” (Előre: 1984 március 7. Tóth Mária) (s. gy.).

Szeretett, ünneplő Testvéreim!

Gondolom, minden mai és egykori gyermekben lángra gyúlt egy-egy jó érzés. Szép lenne csakugyan, ha mindenki megcsókolná ma az édesanyját. Azokat is, akik távol vannak. Felhívhatják telefonon, vagy egyszerűen rágondolnak. Akiknek már nem él az édesanyja, azok kimehetnek a valóságban, vagy lélekben a temetőbe, s így lélekben és igazságban csókolhatják meg láthatatlanul is édesanyjuk, egykor értük törődő kezét. Aki pedig e változatok közül képtelen választani egyet is, akkor számára is van egy lehetőség: Hajtson fejet azokkal, akik hálaérzésekkel emlékeznek és ünnepelnek ma, 2009 május első vasárnapján, anyák napján.

Isten éltesse az édesanyákat, a meghaltaknak pedig adjon csendes pihenést az édes anyaföldben, lelküknek üdvösséget Isten atyai kebelén. Ámen.

2009. máj. 3