Jézus, a próféta
„Uram, látom, hogy te próféta vagy.” Jn 4,19.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! A Jézusról szóló beszédekben felsorolom azokat a bibliai megállapításokat, melyek összeállítják és megvilágítják azt az összképet, melyet időszerű megalkotnunk Jézusról. Ezt szemlélteti szentleckénk is: Uram, látjuk, hogy te próféta vagy. Alapgondolatunk alapállást sejtet és ugyanakkor követel tőlünk.
Nézzük először a próféta megnevezést a Bibliában! Több helyen találunk arra vonatkozó feljegyzést az Ószövetségben, hogy a próféta, néző, látó (1 Sám 9,9), ami azt jelenti, hogy a próféta általában túllát korának aggasztó körülményein, és ekkor nem csupán a jövendőbe tekint, hanem egyszerűen láttatja a jövendőt (Ézs 38,1).
Ezek mellett fontos hangsúlyt kap a próféta életében, hogy ő Isten követe (Agg 1,3), ami nemcsak megerősíti mondandójában, hanem szolgálatában is Isten akaratához igazodik (Ézs 20,3; Jer 20,25). E két tevékenységéből ered a fontos Pál apostoli meglátás, hogy a próféta tudósnak számít a lelki dolgokban (1 Kor 14,37). Azaz ismerője annak a bonyolult folyamatnak, ami végbemegy egy ember lelkében, életében. Ismerője azoknak a következményeknek is, melyek az egyéni és közösségi hit megingásának, megbomlásának, megfogyatkozásának eredménye.
Végül pedig kiemelek még egy fontos jellemvonást. A próféta ott, azon a helyen, ahol éppen él, a vigyázó (Ézs 21,11), az őrálló (Ez 3,17) szerepét tölti be. Vigyáz a szabályokra és azok betartására, melyek állandóan meghatározták és meghatározzák Isten és a nép kapcsolatát, és ugyanakkor a szó szoros értelmében is őrállóvá lép elő a próféta, aki mindig a megfelelő időben figyelmezteti az illetékeseket a várható, közelgő és általában bekövetkező veszélyre, tragédiára.
A fentiek után még egyszer figyeljünk az előbbi felsorolásra és tapasztaljuk, hogy bármelyik meghatározásba belesorolhatjuk Jézust. Az igaz, hogy rá nézve érvényesebb az a fajta látásmód, mellyel sok tekintetben megelőzte kora felfogását, annak elavult vallási- és világi szemléletét. Sokszor azt is hangsúlyozta Jézus, hogy mindaz, amit hallunk tőle, amit tanít, az nem az ő tudománya, hanem Istené, akitől megbízásképpen kapta, s ennek következtében arra igyekszik, hogy ténykedésével Isten dicsőségét szolgálja. A „vigyázzatok és imádkozzatok” figyelmeztetés hangsúlyos volt tanítványai felé, a tágabb hallgatóság felé, és bizony az marad ránk nézve is. Úgy látom, hogy Jézus, megjelenésével kissé átértékelődött a próféta eddig megszokott, őrállói szerepe. Most Jézus már nem a bástyán álló, távolba figyelő, ellenséget kereső katona képét viszi tovább, hanem Isten tiszta és helyes imádásában elmélyült ember, szeretetre épített erkölcsének az őre. Erre tette fel életét is, s amikor látta, hogy „semmit nem használhat”, alávetette magát, a régi rosszba kapaszkodó tömeg, gyilkos akaratának: feláldozta életét.
A második részben kiemelek néhány mozzanatot azokból az eseményekből, melyek aláhúzzák megelőző állításomat: a próféták Isten beszédének közvetítői (4 Móz 12,2).
Azt olvassuk ezzel kapcsolatosan, hogy Isten soha, semmit nem cselekszik, míg meg nem jelenti szolgái, prófétái által az elkövetkezendő eseményeket, körülményeket (Ám 3,7), vagyis akaratát. Ez csakugyan így is volt, hiszen mindenik próféta egy-egy látomásban, vagy hangban értesült Isten jövendőbeli szándékáról. Ezután pedig az volt első ténykedésük, hogy közöljék népükkel Isten szándékát. A legtöbb esetben rossz hírként vették ezeket a tudósításokat, melyeket rendre elutasítottak, mint nem kívánt kellemetlenséget. Szófogadatlanságuknak mindannyiszor meglett az eredménye, hiszen sorozatosan szembekerültek Isten haragjával. Akkor azonban már késő volt a megbánás, még akkor is, ha hangsúlyozták, hogy bizony ez, vagy amaz a próféták közül figyelmeztette őket a bekövetkezendőkre, az eljövendő veszedelemre.
Most lépjünk át az Újszövetség korába, és tapasztaljuk, hogy itt sem változik az a tény, hogy a próféta továbbra is Isten beszédének szócsöve. Keresztelő János alakját elevenítem fel, akit prófétának tartott a nép, s aki bár merész kijelentései miatt nem örvendett közkedveltségnek a farizeusok és Heródes-pártiak körében, mégis megmaradt Isten beszédének igazi szószólójaként.
Végül pedig Jézus alakja jelenik meg újra előttünk. Beszéde és cselekedetei hordoznak számottevő többletet, melyet értetlenül fogadott a korabeli ember. Ilyen volt, pl., Isten imádásának újszerű megvilágítása, Isten üzenetének szokatlan tolmácsolása, és a szeretet gyakorlásának követelménye is magasan a többi próféta fölé helyezte Jézust. Prédikálásának, tevékenységének központi mondanivalója az volt, hogy Keressétek először Isten országát! Ez tette meghatározóvá minden idők embere számára Isten akaratát.
Lukács evangélistával elmondjuk, hogy nagy próféta támadt (Lk 7,16) Jézus személyében, de a szamáriabeli asszony bizonyságtevése után sorban sokan bizonyságot tettek, s ugyanígy cselekszünk többnyire mi is, amikor bátran kijelentjük, hogy nagy próféta a mi názáreti tanítómesterünk, Jézus.
A továbbiakban elősorolom a próféták néhány kötelességét. Ebben az esetben Jeremiás prófétát említem, aki a próféta kötelességeit a következőkben határozta meg: A próféta gyomláljon, rontson, építsen, plántáljon (Jer 1,10). Amennyiben Jézusra alkalmazzuk a fenti felsorolást, akkor igazoltnak látjuk azt minden vonatkozásában. Persze, átvitt értelemben gondolkodhatunk, amikor az életből ellopott tevékenységekre figyelünk, hiszen Jézus a hit, a lélek területén fejtette ki munkásságát.
Gyomlált Isten teremtett világának kertjében, ültetvényén, az emberek között, hogy esetenként gyökerestől kiirtsa a régi, elavult eszméket. Ezek sokszor a piszkos edény képeként jönnek elő, amikor hangsúlyozta, hogy sok törődéssel tisztogatják az edények külső felét, de semmit sem törődnek azok belső megtisztításával. Addig, míg kívül fénylenek, belül telve vannak ragadománnyal és utálatossággal. Gyomlált Jézus az emberi lelkek talaján, hogy semmissé tegye a régi vallásosság külső, megfertőződött szokásait, s felkészítse az emberi lelkeket Istennek, gondviselő Atyánknak lélekben és igazságban történő imádására.
A gyomlálás folytatásaként foghatjuk fel továbbá a „rontást”, rombolást, hiszen a megtisztult lélek képes arra, hogy kinézzen, átlásson az egyén szűkös korlátain. Más szóval, Jézus lerombolta az ember és ember közötti válaszfalakat, amikor pl., a könyörülő szamaritánus példázatához hasonló történetekkel tanította hallgatóságát. Lerombolta, tehát azokat az álértékeket, melyek képzelt előnybe helyezték a zsidó embert a nem zsidóval szemben.
Jézus tevékenységében lépten-nyomon megtaláljuk az építés nemes szándékát. Isten országát prédikálta, s minden szava, tette ezt mozdította előre. Arra felkészült emberekkel kezdte és folytatta az építkezést, amikor minduntalan rámutatott ezen ország közelségére, jelenlétére. Itt van közöttünk, itt van bennünk – mondogatta. Magunkban hordozzuk Isten országát, melynek személyenként egy-egy tégláját jelentjük attól a pillanattól kezdve, ahogy átadtuk magunkat az építő szeretet megélésének.
Végül, de nem utolsó sorban Jézus feladatként végezte a plántálást. Nemcsak arról tett bizonyságot, hogy közel engedte magához a kisgyermekeket, a jövő nemzedékét, akikben prédikálásának beteljesülését látta, hanem arra is törekedett, hogy lélekben és gyakran testben is egészséges embereket helyezzen Isten eljövendő országának kapujába. Ezek után egyértelműen elmondhatjuk Testvéreim, hogy Jézust nagy prófétaként ismertük meg.
Mai beszédem befejező részében megemlítem, hogy bizony keserves a próféták sorsa. Ne vegyünk más példát, csak azt, hogy egyetlen próféta sem kedves a maga hazájában (Mt 13,57). Persze sokan a papok közül is magukra értik ezt, – kis túlzással, de úgy érzem, hogy Jézus korabeli megjegyzése ránk is érvényes. Induljunk ki abból, hogy idegen földön, idegen emberek között elviselhetőbb a bántás. Csak azt kell néznünk, hogy mennyire fáj, ha saját népünk, saját vérünk bánt meg, akit a legjobban szeretünk. Ilyen fájdalmas a próféta sorsa is, akit éppen szülőföldjén utasítanak el. Ennél nehezebb csak egyetlen dolog lehet: a halál. Jeruzsálem, Jeruzsálem, ki megölöd a prófétákat (Mt 23,37) – mondta Jézus. És, amint tudjuk, Jézusra is ez várt: a kereszthalál. Nem volt elegendő a sorozatos megalázás, a sok testi és lelki bántás, a nép, mely képtelen volt a szeretetre, Jézus életét is követelte.
Ma nemcsak a százados szavait ismételjük: Bizony ez az ember igaz volt, hanem éppen ilyen hangsúllyal mondogathatjuk szentleckénket is: Bizony, most már mindnyájan látjuk, hogy Jézus nagy próféta volt. Ámen.
Pap Gy. László 