2010.11.23 – Forgács Sándor – gyászbeszéd

2010. november 23.

1. Előfohász.
2. Egyházi ének.
3. Textusfelvétel.:
4. Temetési beszéd.

NEMES HARC

Forgács Sándor 1946.02.16-2010.11.16

Ama nemes harczot megharczoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: /…/. 2 Tim 4,7.

Kedves Atyámfiai, gyászoló Testvéreim!
Megszomorodott arccal, de főként szívvel vagyunk itt e temetési szertartáson, hiszen hitünk- és életismeretünk tapasztalatából tudjuk, hogy elérkezett a pillanat, amikor elszakadunk Forgács Sándortól, akinek meghatározott helye volt életünkben. A valóságban itt vannak azok, akik szorosan hozzátartoztak életéhez és lélekben megjelentek azok is, akik kapcsolatba kerültek vele az eltelt 64 év során. Itt vagyok én is az Unitárius Egyház képviselőjeként, hogy hitgyakorlatunk szerint vigasztaljalak benneteket és segítsek abban, hogy elengedjétek élettelen testét, emlékét viszont mélyen bevéssétek lelketek falára.
Arról beszélgettünk – többek között, amikor tudattátok velem a szomorú hírt, hogy a szeretett férj, édesapa, nagyapa, rokon, ismerős – nagy küzdője, harcosa volt az életnek. Ebben a gondolatkörben kívánom összegezni – kihasználva a gyászbeszéd lehetőségeit – az eltelt 64 esztendőnek egyes állomásain keresztül a befejezettnek minősülő életet, néhai Forgács Sándor afia életét.
Azt mondja a gondolkodó, hogy „Lelkünk mélyén /…/ vágy él: boldogok akarunk lenni, és jólétben szeretnénk élni, de főleg félelem nélkül és betegség nélkül és halál nélkül. És ez lehetetlen. A föld: a küzdelem színtere. Mindig az volt, és az is marad.” /Müller Péter/. Mély igazság rejlik ebben az idézetben, de javasolom, hogy figyeljünk ezt követően inkább az apostolra, akinek üzenetét szentleckeként olvastam, s melynek figyelmeztetéseire kell nekünk odafigyelnünk most. Az első mindenképpen a harc, a küzdelem, melynek gondolatától nem sikerült elszakadnom egyetlen pillanatra sem, amikor készültem erre a szolgálatra. Úgy fogóztam belé, mint, ahogy ti kapaszkodtatok szeretett hozzátok tartozótokba élete során és még most is, amikor lassan el kell engednetek őt az örökkévalóság számára. Amikor a Székelyföldön, Siménfalván megkondultak a harangok és észrevették az otthoniak, hogy halottért szólnak azok, hamarosan megtudták a kérdezők, hogy hosszú szenvedés – nyolc évnyi betegeskedést követően – Forgács Sándor, Debrecenben eltávozott az élők közül. Akik ismerték, azonnal végigpergették az eltöltött időszakok emlékeit. Szépre, jóra, kellemesre és fájdalmas küzdelemre emlékeztek, majd kimondták: „Nyugodjon békében”. Földiként én is ezzel a szándékkal hozom a Szentírás üzenetét és kérlek atyafiságos szeretettel, hogy lelketeket hangoljátok a Biblia, az örömüzenet biztatására és így hallgassátok a vigasztalás szavait.
1946. febr. 16.-án sírta bele magát Forgács Sándor testvérünk ebbe a küzdelmes világba. A lepergett 64 esztendő azt sugallja számunkra, hogy már megszületése sem hasonlított egy jajveszékeléshez, mert a háborút követően új reménybe öltözött a világ és a szülők ötödik, legkisebbik gyermekét úgy álmodták az életbe, hogy annak nagyobb testvérei legyenek, neki pedig szép élete. Akkor még senki nem gyanította, hogy Nehémiás próféta meglátása jövendölésként beteljesül az életében, amikor kihangsúlyozta, hogy „/…/ harczoljatok testvéreitekért, fiaitokért, leányaitokért, feleségeitekért és házaitokért!” (Neh 4,14.). Ez lett élete minden küzdelmének meghatározója, amit bizonyossággal mondhatunk ma, amikor teljességében látjuk a küzdelmet zsenge ifjúságától kezdve, az utolsó pillanatig. Hiszen ez utóbbi is harcnak minősíthető, mert nem Isten szándékával, vagy akaratával ment szembe, amikor élni akart, hanem azért harcolt, hogy fájdalmak között is szeretteivel maradjon még, amíg lehet. Másként ezt nem is tehette egy örök harcos, aki mindig szeretteiért folytatta a nemes küzdelmet.
Életének jellemző vonásaként kiemelhetem, hogy nem mások dicséretéért, vagy kedvéért avatkozott bele az élet, szerettei életének dolgaiba (2 Tim 2,4.), hanem azért, mert alapmeggyőződése, életének ilyenszerű, szándékos alakítása volt számára az irányadó. Ennek beszédes bizonyítéka volt életében mindig, hogy nem sokat adott a szóharcra, vagy a harcias véleményekre. Tudta, hogy sem magának, sem népének, melyből vétetett nem használ a szócsatározás, melyből „irigység, viszálykodás, káromlások, rosszakaratú gyanúsítás” (1 Tim 6,4.) származik, hanem a feltétlen segítségadás, a mindent megbocsátó szeretet és megértés, az egység számít mindenek felett. Akik ismerték, ma és a későbbi emlékezések során is nyugodtan elmondják, hogy ebből a meggyőződéséből semmi sem térítette ki. Szeretetteljes és önzetlen maradt a további segítségadásban. Milyen sokszor mondogatta magában – ismeretlenül is a Bírák szavait: „Én nem vétettem te ellened, hanem te cselekszel velem gonoszt, hogy harczolsz ellenem.” (Bír 11,27.).
Pál apostol is figyelmeztet a hit harcára, s így nekünk is erre kell fordítanunk figyelmünket. Ennek a harcnak bizonysága, hogy megkonfirmált, vagyis szerinte, ahogy ő fogalmazott- „levizsgázott”, hogy ennek köszönhetően élhessen elődei, unitárius vallása hagyománya szerinti úrvacsorával. Amióta köztetek vagyok, megfigyeltem az ünnepi alkalmakkor mennyire büszkén nyúlt a kenyér és a kehely után. Bizonytalan mozdulataiban tapasztalható volt az a belső meggyőződés, mely áradt belőle. Szó nélkül is mindnyájunkat figyelmeztetett az apostollal: „Harczold meg a hitnek szép harczát, nyerd el az örök életet, a melyre hívattattál, és szép vallástétellel vallást tettél sok bizonyság előtt.” (1 Tim 6,12.). Erre a küzdelemre most én mondom a prófétával, hogy „az én uramnak bizonyára maradandó házat épít az Úr, mert az Úrnak harczait harczolja az én uram, és gonoszság nem találtatik te benned a te életedben.” (1 Sám 25,28.).
Arról nem beszélgettünk még, hogy kellett-e harcolnia felesége „megszerzéséért”, gyermekei édesanyjáért, akivel 45 évet éltek egy födél alatt, vagy nem. Ha igen, akkor ezt rá jellemző módon tette, ha nem, akkor annyit mondhatok, hogy megérdemelte asszonyát. S ezt azzal a meggyőződéssel mondom, melyet ma nem dicséret, vagy egyszerű kedveskedés miatt szántam arra, hogy kiemeljek beszédemben, hanem azért, mert eddigi pályafutásom alatt soha nem találkoztam olyan asszonnyal, feleséggel, házastárssal, akitől hallottam volna, hogy boldog, amiért öntudatlan állapotban levő társát gondozhatja, miáltal szeretetének, ragaszkodásának, hálájának jelét mutathatja. Nem másnak, csak annak, akit az megillet, társának. Úgy látom, ha semmi más öröme sem lett volna Forgács Sándor afia 46 évi, házasságban eltöltött küzdelmének, akkor ez a szeretet és gondoskodás számára minden bizonnyal kárpótlás mindenért. S mert tudjuk, hogy ez ráadás, így többletként minősítjük. Ebben megerősítenek a fiúk is, akiket az utolsó pillanatig gondoskodása középpontjában tartott, s akikért csak felerősödött a mindennapi küzdelme. Nem tudom olvasott-e az ókori filozófusokról, de meggyőződésem, hogy ismeretlenül is osztotta némelyik felfogását: „A gyermeknevelés veszélyes dolog: ha sikerül, rengeteg küzdelem és gond az ára, ha nem sikerül, fölülmúlhatatlan fájdalom.” /Démokritosz/. Úgy látom, hogy időnként szerényen figyelmeztették kölcsönösen a testvérek egymást a Biblia szavaival, hogy „/…/ érettetek harczolt atyám, és még életével is semmit nem gondolván, mentett meg titeket /…/” (Bír 9,17.), majd csendesen hozzátette a nyilatkozó: és engem is.
Futásomat elvégeztem – mondja az apostol. A költő pedig: „Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha, remény, csalódás, küzdelem, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás. Keresni mindig a jót, a szépet, s meg nem találni – ez az élet.” /Madách Imre/. Ez a fajta látásmód serkentette őt is arra, hogy az utolsó időszakot megelőzően, ingatag járása és néha tétovázó beszéde között is Józsuéhoz hasonlóan nyilatkozzon: „a milyen akkor volt az én erőm, most is olyan az én erőm a harczoláshoz és járásra-kelésre.” (Józs 14,11.). Mi, akik láttuk és hallottuk őt, nem mosolyogtunk állításán, hanem az örök harcost, küzdőt, fedeztük fel a szavak mögött. Most azonban, akik itt állunk ravatala mellett, elmondhatjuk, hogy becsületes harcosként elvégezte futását. Szeretteiért, mindenkiért. Isten kezébe ajánljuk az ő lelkét, aki nem szavainkra figyelve, hanem testvérünk tettei alapján mondja ki: „Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe.” (Mt 25,21.).
Gyászbeszédem vége felé közeledve még két, megemlítésre szoruló tényező maradt. Az egyik az igazság. Nincs időnk, hogy részleteibe bocsátkozzunk ennek az élet-kísérő jelenségnek, de azt elmondhatjuk, hogy bizonyára Forgács Sándor testvérünknek is volt igazságérzete, mint mindnyájunknak. Az azonban maradjon továbbra is megválaszolatlan kérdés, hogy mennyire volt fontos számára, hogy utána járjon. Vagyis mennyire harcolt az igazságáért, vagy inkább szükségesebbnek tartotta, hogy tettekre váltsa továbbra is segítségadását, szeretetét. Ez utóbbit tartotta fontosnak, amikor egyet értett az apostollal, aki a következőképpen fogalmazott: „A balgatag vitatkozásokat azonban /…/ és a civakodást és a törvény felől való harczokat kerüld; mert haszontalanok és hiábavalók.” (Tit 3,9.) Majd hozzátette: „A harcos nem érzelmileg szereti az ellenfelét, hanem univerzálisan. Egységet alkot vele. Saját erőkörébe vonja, s mintha önmagával táncolna, együtt pörögnek. És nemhogy félne tőle, hanem éppen ellenkezőleg: félti. És felelősséget érez a sorsáért. Célja a védelem, de tudja jól, hogy a harc során a Sors törvényeibe nyúl bele. Akár nyer, akár veszít, magára veszi a tett súlyát. S ha nem az egyetemes igazság – vagyis a szeretet – nevében cselekedett, függetlenül attól, hogy ő hal meg vagy az ellenfele: a felelősség az övé.” /Müller Péter/.
Végül pedig az előbbi gondolatnál maradva a jutalom kérdését kell érintenem. A szó igazi értelmében nem mások elismeréséért, nem személyét illető jutalomért, hanem magáért az örök élet-küzdelemért vívta harcát. Jutalma a következő megfogalmazásban érte el csúcspontját: „Arra a megfigyelésre tettem szert, hogy egy célirányos élet általában jobb, gazdagabb, egészségesebb, mint egy céltalan, és jobb az idővel előre tartani, mint az idő ellen visszafelé lépkedni.” /Carl Gustav Jung/ Végül kijelenthetem szerettei nevében is, hogy néhai Testvérünk ismerte a folyóvíz szabályát: Mindig a tenger felé halad és a csermely nem tér vissza a forráshoz. Ma már tudjuk, hogy Forgács Sándor testvérünk a lehető legtisztábban térhetett a nagy tengerbe, Isten ölelő keblére, és elmondhatja az apostol vallomását: „Ama nemes harczot megharczoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, a kik vágyva várják az ő megjelenését.” Ámen.
5. “Miatyánk”,

6. Búcsúznak néhai Forgács Sándortól:

1. A feleség
2. A gyermekek:
Tibi és társa Ircsi, annak édesanyja, özv. Irén és csalaládja
Volt élettársa Erzsike és an-nak édesanyja, Vilma és családja.
Unokái: Jolika, Lilla, Bence, Zsuzsa és János;
Sanyi és felesége Júlia. Uno-kái: Hunor és henike;
Apa- és anyatársa: Miklós és Julianna és családja.
Öcsike, társa Tünde és annak szülei: János és Rozika és családja, valamint az unoka: Jázmin-Boglárka.
3. Elhunyt testvérek családjai.
Testvére János, gyermeki és családjaik.
Testvére Zsuzsika, gyermekei és családjaik.
4. Felesége testvérei: Irén, Domi, Erzsi és családjaik, valamint Esztike.
5. Koma- és komaasszonyok
6. Keresztgyermekek
7. Közeli- és távoli rokonok, mind.
8. Siménfalvi barátok, ismerősök, szomszédok.
9. A szomszédok
10. Munkatársak és volt tanítvá-nyai
11. Fiai munkatársai, barátai, ismerősei.
12. A végtisztességet tevő halotti gyülekezet
13. Az Unitárius Egyház, mely-nek mindvégig hűséges tagja maradt.
7. Áldás.
8. Záróének.
c., A sírnál
1. Ének.
2. Bibliaolvasás.
3. Miatyánk
4. Ének.
5.
Valljuk meg a halál felett is diadalmaskodó unitárius hitünket:
Hiszek egy Istenben, az élet teremtőjében és gondviselő Atyánkban.
Hiszek Jézusban, Isten legjobb fiában, a mi igaz tanítómesterünkben.
Hiszem a szentlelket.
Hiszek az Unitárius Keresztény Anyaszentegyház hivatásában.
Hiszem a bűnbocsánatot és az örökéletet. Ámen.
6. Ének.
7. Áldás.