2017.02.05 – Az osztályrész

általános beszéd.

„Nos, megállapítom: az a jó, amiben az embernek része lehet, ennyi: egyék, igyék és érezze magát jól minden fáradozás közepette, amely adódik a nap alatt, életének azon a néhány napján, amelyet Isten ad neki, mert ez az osztályrésze.”. Préd 5,17.

 

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!

Mai beszédem alapgondolatául egy, az íróra jellemző verset választottam, melyben érdekes gondolatok fogalmazódnak meg. Jelen alkalommal nem kell a folyamatos hiábavalóságokra gondolnunk, hiszen élethűen, valóságnak megfelelően tárja elénk a Prédikátor elképzelését.

Két kérdés közé szorul mai mondanivalóm, de ezek között előretör az egyik, mely meghatározójává válik a következő gondolatoknak. Azt kérdezhetjük a Prédikátor szellemében, hogy Mi az osztályrészünk? Fontos megválaszolnunk a feltett kérdést, hiszen nincs közöttünk ember, aki valaha élete során ne foglalkozna hasonló gondolatokkal. A kérdés első sorban látható, tapasztalható világunkat érinti, majd az idő múlásával áttör az örökkévalóságba is. Persze nem tartom kizártnak, hogy így, elsőre kissé érthetetlen a felvetett kérdés. Fogalmazzuk át, s ennek rendjén nézzünk szembe mindazzal, amiben részünk volt és van életünkben. Ha nehéz is, de szaladjunk át azokon az eseményeken, melyek meghatározták életünket. Megállapítjuk-e, hogy kevés jó volt és sok kellemetlenség töltötte ki elmúlt napjainkat?

Gondolkodtatok-e valaha azon, hogy: Mi a jó dolog az ember életében? Mert, ami egyikünk számára jót jelent, az rosszá válhat a másik részére. Vagyis: „Nem mind arany, ami fénylik” – mondja a közmondás. Bizonyos tekintetben lehetetlen vállalkozásnak bizonyul, ha akár a jelenlevők esetében ecsetelnénk a kérdésre adandó választ. Bizonyosan nem juthatunk közös nevezőre. Ennek ellenére mégis fel kell mutatnunk egy lehetséges nézőpontot, melyben a legtöbben magunkra ismerünk.

Azt mondja Kökösi Kálmán, unitárius lelkész, hogy vannak: „emberek, akik mindig csak a rossz alkalmat veszik észre, valósággal keresik azokat. Vannak olyanok, akik a legtöbb alkalmat elmulasztják. Ezeknek szól a szigorú és zord ítélet: „Isten sem segíthet azon, ki az alkalmat elmulasztja”. És vannak hála Istennek olyan emberek is, akik sok jó alkalmat meglátnak, s azokat fel is használják.” /Alkalmak/. Ennek értelmében, magában véve jónak bizonyul minden alkalom, csak éppen rajtunk múlik, hogy miként sikerül kihasználnunk, vagy éppen elmulasztanunk azt.

Hallgassátok meg a következő rövid imádságot! „Gyöngéd és irgalmas kezed, Uram, lassan-lassan összeigazgatta szívemet. Végigfontolgattad velem, mennyi temérdek dolgot elhiszek, pedig egyiket sem látom, s nem voltam ott, mikor történtek. Mennyi ilyen adat van a világtörténelemben, aminek mind nem voltam tanúja. Mennyit elhiszek barátaimnak, az orvosoknak, s általában az embereknek, s ez így van jól, mert e bizalom nélkül mozdulni sem tudnánk az életben.” /Szent Ágoston: Vallomások VI.; Dr. Tóth Tihamér: Miatyánk. 47. Oldal/. Nem folytatom tovább! Nincs értelme, mert a két példán át vagy magunkra találunk mindennapjainkban, vagy nemcsak az alkalmakat, hanem bizalmunkat is veszni hagyjuk, s ezzel együtt ajándékba kapott életünket.

A második tanítás köznapiasan hangzik: Az ember egyék, igyék és érezze magát jól minden fáradozás közepette. Számomra azt jelenti a felhívás, hogy fordítsunk gondot testünkre és lelkünkre. Egy cseppet sem erőltetett ez a változat, hiszen, amikor azt mondjuk, hogy együnk, igyunk, akkor testi fenntartásunkra gondolunk. Amikor pedig hangsúlyozzuk, hogy érezzük jól magunkat, akkor az „ép testben ép lélek” elmélete áll fenn.

Azt mondta valaki (számomra ismeretlen), hogy  a„hosszú élet egyik titka – ki hinné? – a család. /…/ Mert aki nem vállalja a házasság, a család örömeit és viszontagságait, többnyire valamilyen testi vagy lelki defektusban szenved, a félszegség, vagy a félelem teszi társtalanná, ez az alapállás pedig sokféle betegség táptalaja lehet.” Magától adódik a kérdés: Egészségesek vagyunk-e? Mert, ha betegségek sokasága önti a fájdalmat, akkor is mindent kárpótol a családért vállalt viszontagság, és öröm. Ha fáj is szüntelen a testünk, de nyugalom él a szívünkben, akkor megleltük az élet igazi ízét.

A legtöbben megértük, a többiek soron következnek abban, hogy egyik gyermekük, vagy valamennyi saját szárnyára kel. Évek múlnak el, s valahányszor megterül az asztal, – kimondottan az ünnepi, lélekben mindig odaültetjük gyermekeinket is. A „rendes” szülők nem tudnak lenyelni egyetlen falatot sem úgy, hogy ne gondoljanak gyermekeikre. Akkor is, ha azoknak bizonyára meg van a mindennapi kenyerük, de fokozottan, ha tudják róluk, hogy megannyi másban hiányt szenvednek. Bizony az is megtörténik, hogy jól laknak ugyan a táplálkozó, magukra maradt szülők, de szívükben hiányt éreznek. Vagyis testileg hiába gondoskodtak magukról, ha lelkiekben hiányérzetük támad. Ezért kell gondot fordítanunk egymásra, s ne feledkezzünk el soha arról, hogy az anyagi jólét nem egyenes következménye annak, hogy lélekben is jól érezzük magunkat.

A Prédikátor arra kér, hogy az Isten által ajándékba kapott életünk napjai alatt érezzük jól magunkat. Én pedig azt mondom, hogy a lehetőségek határain belül mindenki érezze jól magát! Lényeges különbség, hogy a „lehetőségek határairól” beszélünk. Mindannyian jól tudjuk, hogy sokszor lehetetlen dolgokat kérünk egymástól. Ilyeneket mondunk, hogy: „Egy cseppet se aggódj!” – pedig embertársunk nem sok idővel azelőtt veszítette el azt, akitől a világ minden kincséért sem vált volna meg. „Nem kell szívre venni!” – mondják megint. De hogyan lehetünk felületesek, ha pl. elveszítettük életünk munkáját? „Érezd jól magad!” – mondják megint, s egyszerűen halvány gőzük sincs arról, hogy akinek tanácsot adnak, alig bírja visszatartani fájdalmát, mellyel a halál árnyékának völgyében jár.

Úgy-e értitek Kedves Testvéreim, miért hangsúlyoztam megelőzően, hogy a lehetőségek határain belül? Nem azt mondtam, hogy a Sors döntése szerint! Mi, unitáriusok azt mondjuk ugyanis, hogy Isten segítségével kezünkbe vesszük sorsunk alakítását. Hogy érnek bennünket is váratlan események? Ez nyilvánvaló. Osztályrészünk lehet a jóban, de kivesszük részünket a rosszból is. Nem mindegy azonban, hogy állandó panasszal, vagy kevés, esetenként kiadós örömmel szedjük le fáradozásaink gyümölcseit. Ahogy „nem repül szánkba a sült galamb”, úgy tudjuk, hogy az örömben ízesült életgyümölcs sem jön csak úgy magától. Fáradozás kell megelőzze, hogy a munka nyomán ott legyen a megérdemelt öröm.

Vigyázzunk arra Testvéreim, hogy álhitbe ne ringassuk magunkat! Nem volt életünkben, de nem volt az előttünk élők esetében sem egyetlen ember, aki teljes hálaadásban, állandó örvendezésben, aggodalmaskodás és gyötrődés mentesen élte volna megelégedéssel teljes életét. Nem volt, és nem is lesz ilyen! Bármennyire is bízzunk erőnkben, önmegvalósításunkban, nem leszünk képesek erre! De ha Isten segítségét kérjük, ha tőle függővé tesszük életünket, akkor számíthatunk az előbbiekre és az öröm kiteljesedésére is.

Azt mondja egy másik helyen a Prédikátor: „A dolgozó ember álma édes, akár keveset, akár sokat eszik.” (5,11.) Ezek szerint nem az evésen, és nem is az iváson van a hangsúly, hanem azon, hogy „szép legyen az álom”. Pál apostol pedig hozzáteszi: „Tehát akár esztek, akár isztok vagy bármi mást tesztek, tegyetek mindent Isten dicsőségére.” (1 Kor. 10,31). Ebben a meglátásban rejlik a mai örömüzenet lényege. Minden Istentől jön, akár jó, akár rossz. Ha eszünk, vagy iszunk, s hálaadással tesszük azt Isten dicsőségére, akkor rajta lesz azon az isteni áldás. Hogy éppen milyen egészségi állapotban, vagy lelki hangulatban eszünk-iszunk? – az más kérdés. Járjunk abban, hogy ne szenvedjen hiányt a testünk. Vállaljuk be a szükséges áldozatos munkát annak érdekében, hogy Isten hozzásegítsen a mindennapi kenyérhez! S ha asztalunkon van az enni-innivaló, akkor úgy üljünk mellé, hogy mi és akik velünk együtt ülik körül az asztalt, jó étvággyal együnk, és egészségünkre váljon a táplálkozás. Aztán, ha bánat ért, akkor senkit ne okoljunk miatta, hanem imádsággal, Istenbe vetett bizalommal enyhítsünk mások fájdalmán, saját gondjainkon. Így várhatunk a tiszta örömre!

Mi tehát osztályrészünk? Nos, megállapítom: az, amiben részünk lehet, ennyi: együnk, igyunk és érezzük jól magunkat minden fáradozás közepette, amely adódik a nap alatt, életünknek azon a néhány napján, amelyet Isten ad. Azt kívánom, tehát nektek Testvéreim, amit saját magamnak is: Adja meg Isten a nagy ajándékot mindnyájunknak, hogy érezzük jól magunkat a bőrünkben! Ámen.