Bibliai olvasmány: 1 Kor 13
– általános beszéd –
„Boldog, aki olvassa és hallgatja ennek a jövendölésnek igéit és megtartja mindazt, ami föl van jegyezve benne…” Jel 1, 3.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Ma a Szentírás tanításáról szólok.
„Meg van írva a Bibliátokban: “szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”, s ti úgy véltétek, ez azt jelenti, annyira kell szeretni felebarátunkat, mint amennyire magát szereti az ember. De tévedtek, mert ez azt is jelenti, azért kell szeretned felebarátodat, mert ő egy veled, tekintve, hogy csupán egy ÉN létezik. A tengerben számtalan hullám van, mégis azok a hullámok egyek a tengerrel, a tengerből jönnek létre, s csak természetüket, formájukat tekintve különbözőek. Így van ez veletek és felebarátaitokkal is. Csak ha az emberiség észreveszi ezt, akkor fog megszűnni az ellenségeskedés. (…) A konfliktus szülőanyja a különbözőség illúziója.” (Cyril Scott)
Csupán érdekességként említem, hogy Richard Dickson, amerikai tanár három év alatt megszámolta a Biblia szavait, mellyel naponta 8 órát töltött el. Munkája eredményeképpen közzé tették, hogy a Szentírásban 31173 vers, 773692 szó és 3566480 betű van. Isten neve 6855 alkalommal fordul elő. Ha csak ezekre az adatokra figyelünk, akkor ezt a könyvet, valamint annak tanítását egyetlen prédikációba belefoglalni képtelenségnek tűnik. Hogy mégis egy kedves atyánkfia kérésének részben eleget tehessek, és választ adjak az általa feltett kérdésre, a Biblia tanítását két irányból, de hasonló gondolatkörben kívánom megközelíteni: 1. A Biblia olvasása és 2. A leírtakban való elmélyülés.
A puritán kegyességi irodalomhoz tartozik a „Praxis Pietatis” a 17. század legelterjedtebb kegyességi könyve. Szerzője Bayly Lajos prédikátor, majd később az Anglikán Egyház püspöke. A könyv második része a kegyesség gyakorlásának ezt a címet adja: Isten igaz dicsőítése. Előírja Isten dicsőítésének feladatait az egyéni életben, a házi közösségben, a gyülekezeti közösségben és rendkívüli állapotokban. A Biblia azonban a keresztény életnek nemcsak mértéke, hanem táplálója is.
A Szentírást minden embernek olvasni kell. 1805-től, a Britanniai Bibliatársulat jóvoltából több mint 150 nyelvre fordították le és terjesztették a Bibliát, s így hozzánk is eljutott, hogy anyanyelvünkön olvashassuk azt.
A mindennapi Biblia olvasás szabályai: „Mindazt, amit a Bibliából olvasol, magadra szabjad, s ne olvass semmit /a Bibliából / csak história kedvéért, hanem mint megannyi, az égből hozzád küldött leveleit az Istennek, úgy fogadjad. Amit olvasol, oly nagy figyelemmel olvasd, mintha maga az Isten állna feletted, és őfelsége szólaná mindazokat az igéket tenéked.
Egyszóval /a 6. szabály összefoglalása /, valamit a Bibliából olvasol, szabjad két kiválóképpen való dologra, úgy, mint hitednek megerősítésére és megtérésednek nevelésére. (Ismeretlen szerző)
Fontos, hogy mindenek előtt a szívünkkel olvassunk a sorok között. Nem azt hangsúlyozom, hogy ki kell zárnunk az értelmet, hanem inkább az érzelemre kell hallgatnunk, hogy a Szentírásban felfedezhessük Isten akaratát, melyben azt szeretné, ha eljutnánk az Igazság ismeretére (1 Tim 2,4.). Szinte magától értetődik, hogy csakis ezen isteni akarat megértése tehet képessé az Írás magyarázatára, melyet első sorban saját magunkkal szemben kell megtennünk, majd csak azután leszünk képesek megosztani embertársainkkal építő gondolatainkat.
Szorosan ide társíthatjuk a Pál apostoli buzdítást, melyben arra kér, hogy meg ne utáljuk ezt a magyarázkodást (1 Tess 5, 20.). Szerintem arra gondolt ekkor az apostol, hogy egyes bibliai történetek, elbeszélések rendjén esetleg könnyen kísértésbe eshetünk, vagy az értelem fogságába kerülve képtelenek leszünk kiutat találni régi korok emberei szemléletéből, melynek következménye lehet, hogy félre tesszük a Szentírást, s mint gyermekes gondolkodású, mesével határos, fantazmákra alapozott történeteket kezeljük, és nem, mint élet-tanácsokat nyújtó, programokat adó útbaigazításokat.
Fontosnak tartom én is a Szentírás magyarázását, hiszen, ha párhuzamba állítjuk Jézus viszonyulását, akkor csakis erre kapunk biztatást. Jézus magyarázta a véglegesített Törvényt, mellyel nem újakat akart hozni, hanem új alapokra helyezte a régi rendeléseket. Számunkra ez azt jelenti, hogy nem belemagyarázzuk, vagy kiforgatjuk a régi, eredeti értelmet, hanem az ős mondanivalót olyan megvilágításba helyezzük, melyet útmutatásként elfogadhatunk a jelen időszak viszonyai között.
Nagyon fontosnak tartom a Szentírás olvasását éppen az utóbbi megállapítás miatt is, hiszen sokkal biztosabbnak látszik előrehaladásunk, ha ismerjük az Írást. Ez az ismeret észrevétlenül gazdagítja hitéletünket oly annyira, hogy szinte a mulandóság sem okoz különösebb gondot. Két alkalom van életünkben, amikor hangsúlyosan előtérbe kerül véges voltunk: Temetések alkalmával, amikor szembe kell néznünk a halál tényével és általában Újév küszöbén, amikor elbúcsúzunk a múlttól és egy újesztendőt – ha sikerül, egy új életet kezdünk. A Szentírás éppen azt a hitet sugározza belénk, hogy túlságosan ne foglalkozzunk a fenti két tényezővel, hanem inkább a folytatólagosság, az örökélet felé fordítsuk figyelmünket. Akár ebben, akár az általános szemléletben látjuk is a dolgokat, mindenképpen időt álló marad a Római levél megállapítása: Mindazt, amit valaha megírtak, okulásunkra írták, hogy az Írásból türelmet és vigasztalást merítsünk reményünk megőrzésére. (Róma 15, 4.).
Eddigi pályafutásom alatt, de főleg a Bágyonban eltöltött időszakban tapasztaltam, hogy milyen megnyugtató hatása van a Szentírás olvasásának. Hajlott hátú öregasszonyok „társasága” volt a Szentírás, és sokszor találtam őket a régi, megsárgult lapjaival, családi ereklyének számító Bibliák fölé hajolva. Megjegyzéseikből mindig arra következtethettem, – melyet azóta vallok -, hogy nemcsak a reménységünket erősíti a Szentírás, hanem lelki bánatunkra is tartogatja a vigasz szavait. Ezért, mert megértettem, szólom és hirdetem, hogy a Biblia olvasásától függ az emberek, mindannyiunk boldogsága.
Amennyiben a zsoltáros szavait figyelem, aki boldognak jelöli azt, ki az Úr ösvényén halad, vagy parancsairól gondolkodik éjjel és nappal, akkor bizonyára boldogok lehetünk, ha a jövendőmondásnak beszédét hallgatjuk az elkövetkező időszakban is.
2). A puritanizmus egyik történetírója a következőképpen írja le a kegyességet: „Ámbár az egyházi fegyelmet megszüntették – rendkívül ájtatos szellem uralkodott az egész országban. A vasárnapot feltűnő szigorúsággal tartották meg, a templomok tele voltak figyelmes hallgatókkal, a kocsmákat bezárták. Csak a legnagyobb szükségben jártak vasárnap az országutakon és a mezőn. A családokban a Szentírást olvasták, közösen imádkoztak, az egyházi beszédeket ismételték, zsoltárokat énekeltek. Az emberek nem vonakodtak hajnal előtt felkelni, nagy utakat tenni, hogy az Isten igéjét hallhassák. A parlament katonái tömegesen siettek a prédikációra, vallásról beszéltek egymás között s az őrjáratokon együtt imádkoztak és énekelték a zsoltárokat. (Ismeretlen)
A második irányulásban határozatlan vagyok, mert nem tudom, hogy felszólító, vagy kijelentő módot használjak. Amennyiben az első szerint közlöm meglátásomat, akkor csakis azt mondhatom, hogy a Biblia olvasásában gyönyörködni kell! A második szerint viszont a Szentírás olvasása örömmel tölt el. Ezek szerint a felszólító mód arra kötelez, hogy naponként, azaz életünknek minden idejében olvassuk az Írást (5 Móz 17, 19.), míg ezzel ellentétben sokan más véleményen vannak.
Tény, hogy életünk igényeit más és másféleképpen elégítjük ki. Pl. van, aki oda figyel, hogy milyenkor és mivel táplálkozik. A másiknak nem fontos, hogy mit eszik és mikor, csak tele legyen a gyomra. Vagy, pl. egy komoly emberi rétegnek nem esik jól az öregek tanácsa, sőt emiatt meg sem hallgatják őket. Mások babonás hiedelmekkel állítják párhuzamba a hitélet dolgait. Én határozottan állítom, hogy mi hittel keressük életünk nagy kérdéseire a feleleteket. Ezért van az, hogy meghallgatjuk az idősek véleményét, de kiszűrjük belőle, ami alkalmas a mában és olvassuk a Szentírást, hogy útkeresésünkben ne a „kétségbeesés” feliratú tábla csábítson el, hanem olyan irányba forduljunk, mely minden bizonnyal hamarosan célba juttat.
„Meggyőződésem, hogy a Bibliát egyre szebbnek találjuk, mentől jobban megértjük, azaz mentől jobban belátjuk és meglátjuk, hogy minden szavának, amelyet általánosan fogunk föl és különösen magunkra alkalmazunk, hely és kor szerint sajátos, közvetlenül egyéni vonatkozása volt.” – mondja Goethe.
Végül elmondhatom két szóban, hogy a Szentírás tanítása hitünk megerősítésére szolgál. Ezt a hitet szeretném táplálni Isten segítségével köztetek. Most arra kérem őt, hogy adjon erőt a Bibliát olvasó embernek, hogy fölé hajolva, egyenes tartással kapaszkodhasson mondataiba, melyek az örökkévalóság felé terelik a mindennapok sarába kívánkozó lelkünket. Ámen.
Pap Gy. László 