„Megáldá a hetedik napot és megszentelé azt.” 1 Móz 2, 2.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Elmélkedésem középpontjába a szombat érkezett. Igen, jól hallottátok, a szombat. Van néhány tudnivaló, melyek mellett nem sétálhatunk el hangtalanul. Miért szombat és nem vasárnap? A következő, vasárnapról szóló beszédemben fordított lesz a sorrend. Tudnunk kell, hogy a szombat téves fordítás eredménye, mely alatt sabbath-ot, azaz ünnepnapot kell értenünk. Minden nép életében volt és van egy ilyen nap. Sokan nem tudják, hogy a hét minden egyes napja valamelyik népnél ünnepszámba megy: – a keresztényeknél a vasárnap; – a régi görögöknél a hétfő; – a perzsáknál a kedd; – a régi asszíroknál a szerda; – a régi egyiptomiaknál a csütörtök; – a muszlinoknál a péntek; – a zsidóknál pedig a szombat. A kérdés, hogy melyik naptól számítjuk a hét első napját? Ha vasárnappal kezdjük, akkor szombatra esik a 7., amennyiben hétfővel indulunk, akkor vasárnap a hetedik nap. A következőkben tartsuk szem előtt a szombat, mint ünnepnap tényét és igazítsuk ehhez gondolatainkat anélkül, hogy a szombatosság vádja alá helyeznénk saját magunkat.
A szombat, mint a hét hetedik napja a zsidóság, és a szombatista felekezet vallásos gyakorlatában is olyan ünnepnek számít, mint nekünk a vasárnap. Hetenként ismétlődő ünneppel állunk szemben, melyet azért teremtettek az Ószövetségben, mert a hatodik napon Isten bevégezte a világ és a benne levők teremtését, s megérdemelt pihenésként megszentelte a hetedik napot (2 Móz 16,23.). Szentleckénk fogalmazása szerint megáldotta és megszentelte a hetedik napot. A 7. nap ugyanakkor az Egyiptomból való szabadulás ünnepe is volt. A továbbiakban a szombat napra vonatkozó olyan szabályokat, rendeléseket fogtok hallani Testvéreim, melyek egyáltalán nem vidámítnak fel.
A hetedik napot, a szombatot kötelező módon meg kellett ünnepelniük. Fontos itt olyan rendelkezésekre gondolnunk, melyek akár kemény eszközöket alkalmaztak, hogy érvényre juttassák ezt a Törvényben előírt szabályt. Sőt az Ószövetség népe parancsolatban kapta a 7. nap ünneplését. A korabeli törvény arra is odafigyelt, hogy az egész nép elvesztését helyezze kilátásba arra az esetre, ha eltérne a 7. nap ünneplésétől. Ezékiel Könyvében ezt Isten hozta népe tudomására, aki hangsúlyozta, hogy adta népének a szombatot azért, hogy meghatározó jegy legyen közte és a nép között, hogy észrevegyék, hogy Ő az Istenük. Ennek ellenére eltávolodtak parancsolataitól, megvetették törvényét, „megfertőzték”, más szóval beszennyezték, elhanyagolták a 7. napot. Ezért úgy döntött Isten, hogy „kiönti búsulását rájuk a pusztában” és elveszti, megsemmisíti őket. Ettől a szándékától azonban – ami a látványosságot illeti –elállt arra hivatkozva, hogy nem adhat okot neve gyalázására a pogányok, azaz az istentelenek előtt (Ez 20,12-13.). Az előbbiekkel még mindig nem ért véget a várható büntetés. A törvényben ugyanis rendelkezések határozták meg, hogy a szombat napja ellen vétőket halállal büntessék. Mózes Könyve így fogalmaz: „Halállal lakoljon”, aki megrontja a szombatot, s aki munkát végez azon a napon, „annak lelke írtassék ki az ő népe közül”. „Valaki szombatnapon munkálkodik, megölettessék.” (2 Móz 31,14-16.).
Lélegezzünk fel, Kedves Testvéreim! Igen, mert nem talál bele e bibliai tudósítás, akció filmekkel dúsított életünkbe. Még kevésbé vallásos gondolkodásunkba, hiszen megszoktuk eddigi életünk folyamán, hogy minket egy gondviselő, és minden helyzetben szerető Isten vesz körül dédelgető karjával, és nem egy önkényúr, aki tűzzel-vassal-vérrel-halállal akarja véghez vinni, pihenésre, megszentelődésre vonatkozó elképzeléseit. Higgyétek el atyámfiai, hogy mi, unitáriusok nagyon jól tettük és tesszük ma is, ha így gondolkodunk. Ennek beszédes bizonyítéka meglelhatő már az ószövetségi gondolkodásban is, ahol pl., Isten jutalmat ígér a szombatnapi ünneplőknek. Ézsaiás fogalmazásában ez így hangzik: Boldog ember az, aki megőrzi a szombatot! Megőrzi kezét, hogy semmi gonoszt ne tegyen. (56,2.).
Szombaton nem szabad munkát végezni – hangzik beszédem harmadik tanítása. Megszentelem a szombatot nyugalommal – halljuk Isten szavát (2 Móz 23,12.). Nem merülök el ebben a gondolatban, hanem először az általános pihenésre fenntartott hetedik esztendőre figyelek. Hat esztendeig vesd be a te földedet és gyűjtsd be annak termését, de a hetedikben pihentesd azt. Arra is oda figyel a parancsolat, hogy át kell engedni a hetedik év termését a szegényeknek és a mezők vadainak. Hasonlóan kellett eljárni a szőlőssel és az olajfa ültetvényekkel is (2 Móz 23,10-11.).
A hetedik napon történő dologmentesség szinte minden fizikai cselekedet megszüntetésére kiterjedt. Megköveztek egy embert, aki fát gyűjtögetett szombat napon (4 Móz 15,32.). Elképzelhetetlen volt hosszabb utat megtenni, mint egy szombatnapi járás, ami 2000 lépést jelentett. Ezzel tulajdonképpen kezdetét is veszi Jézus, szombatról vallott felfogása, s ugyanakkor az ünnephez történő, korát messze megelőző, ma modernnek mondható viszonyulása. Ezt megelőzően azonban gondolatban ugorjunk vissza azokhoz a parancsolatokhoz, melyek az ószövetségi ember felé hangoztak el, de akiket ugyanaz az Isten gondviselt, akinek oltalmazó karjai közé esünk mi is.
Olyan sok mindennel megbékélünk életünk folyamán. A sok fájdalmat okozó emberi viszonyulásokat sorban, egymás után elfeledjük, s akkor kérdem én: Miért okoz olyan nagy gondot ünneplésünkben az, hogy a szombat, vagy a vasárnap-e az igazi ünnep? Szerintem nincs semmi fontosabb annál, hogy minden héten ünnepként tartsunk meg egy napot. Ha a többség a vasárnap mellett voksol, akkor az legyen. Ha pedig olyan környezetbe kerülünk, ahol egy másik napot szentelnek heti ünnepként, akkor gondoljunk saját vasárnapunkra, istentiszteleteinkre és úgy üljük meg azt, hogy senkinek ne okozzunk megbotránkozást.
Az igaz, hogy Isten minket nem hozott ki Egyiptomból, de szüleink közbenjárásával kihozott erre a világra, ebbe az életbe. Megmutatta számunkra is csodás, és ugyanakkor titokzatosságokkal teljes világát, melyet egyben lakóhelyül adott nekünk, hogy ápoljuk, megszenteljük azt, és benne minden héten egy napot önmagunk miatt üljünk. Ebben a kívánságban – szerintem – nincs semmi hiba és túlzás. Itt belecsendül unitárius gondolkodásunkba az a felfogás, mely a mindenkori ünnepnap megszentelésére vonatkozik. Nem az átok, vagy a különös büntetések kilátásba helyezése, esetleg a jutalmat felkínáló ígéretek sem azok, melyek meggyőzhetnek ünneplésünkre, hanem saját érdekünk. Nem az ünnepnek, vagy Istennek van szüksége ránk, hanem nekünk az ünnepre és Istenre!
A hetedik esztendőben tartandó szüneteléssel kapcsolatosan – bevallom – nem találok buzdító szavakat. Nem azért első sorban, mert arra gondolok, hogy közülünk sokan még egy heti jövedelmükről sem mondanának le ismeretlen szegények, még kevésbé a vadállatok javára, de sok esetben közeli ismerőseik részére sem. Egy vonatkozása azonban mégis van az ünneplésnek, ami nem más, mint az adott jubileumok éve. Minden hagyományhoz, gyökereihez, nemzetéhez, nemzetiségéhez hű embernek kötelessége megtartani a jubileumi esztendőket.
Végül, de nem utolsó sorban Jézus tanításával, saját felfogásunkkal ismerkedjünk meg a szombatnapi ünnepléssel kapcsolatosan, annak összefüggéseiben. Máté evangélista egy kérdéssel válaszol ünnepi ténykedéseinkre vonatkozó, minden lehetséges kérdésünkre: Ki az, aki szombat napon ne húzná ki verembe esett juhát? (12,11.). Szabad ünnep (szombat) napon jót cselekedni (Mt 2,27.) – mondja Jézus, mert nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért (Mt 12,8.). Ezért vagyunk urai a szombatnak is (U.o.).
Összegezve az eddigieket, nincs jogában senkinek kárhoztatni a másikat ünneplése miatt (Kol 2,16.). Tudjuk azt is, hogy mi, akik Jézust követjük, a hét első napját, a vasárnapot szenteljük heti ünnepként. Fontos számunkra e nap nem csak azért, mert ekkor küldte ki Jézus tanítványait, ekkor töltötte ki Isten Jézuson a lelkét, ekkor törték meg Jézus tanítványai a kenyeret, hanem fontos azért is, hogy ünnepléseinkben ismételten megbizonyosodjunk Istennek irántunk tanúsított gondviseléséről.
Neked melyik az ünnepnapod, kedves Testvérem, Atyámfia? A szombat, vagy a vasárnap? Nekem az, amit a költő megnevez, „Dal az édesanyáról c. versében:
/Az neki az ünnepnapja, ha engem lát,/ / Hányszor vagyok/ / Addig álma,/ / S valahányszor csak elválunk,/ / Úgy csókol meg, mintha többé/ / Sose látna./
Adja a mindenható Isten, hogy örömet szerezzen egymásnak a puszta látása is, és legyen számunkra ünnep egész életünk, amíg láthatjuk egymást Isten jóvoltából! Ámen
Pap Gy. László 