– általános beszéd –
Fiam, tartsd hát meg apádnak parancsát, ne vedd semmibe anyád tanítását! Péld 6,20
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! A törvény Isten parancsolataiból ered, s így minden egyes tétele átitatódott egyfajta vallásossággal. Azért állítom ezt, mert nemcsak a keresztény világ szemlélete létezik, hanem ezzel szembemenő, vagy vele párhuzamosan haladó szemléletmódokban válogathat a világ. A törvény tiszteletét sokféleképpen meghatározhatjuk, belebocsátkozhatunk annak értelmezésébe, de egy a lényeg, hogy eljussunk arra a pontra, amiről mindnyájunknak azonos véleménye kell legyen. Ezért választottam szentleckeként a szülő iránti tisztelet alapigényét, vagyis, hogy hallgassuk meg édesapánk parancsát és édesanyánk tanítását. Úgy-e érzitek ezt a szóra érdemes különbséget a két irányulás között: az apai parancs szigorát és az édesanyai tanítás szelídségét? Ezt a tényt szem előtt tartva javasolom, hogy haladjunk végig mai gondolatgyűjteményemen, miközben folyamatosan arra figyelünk, hogy egyáltalán nem elegendő meghallgatnunk a törvényt, hanem be is kell töltenünk azt. Vagyis, ahogy mi is sokszor hangsúlyoztuk gyermekünknek: nem elég, ha tudomásul veszi, amit mondunk, hanem annak van értelme, amennyiben teljesíti a feladatokat.
Mindig magával ragad engem a bibliai hosszú pusztai vándorlás. Tetszenek az egyes részletek, időnként elszomorodom a nép sok szenvedése miatt, amikor beleképzelem magam abba a közösségbe és időszakba. Örvendek a törvényhozásnak és szorongva tapasztalom, hogy folyamatosan megsérti Isten népe a szabályokat. Soha nem sikerül viccesre fordítanom a hangulatot, mert mintegy örökös figyelmeztetés ott lebeg a nép feje fölött Isten ítélete, aki bármelyik pillanatban keményen lesújthat szeretett, kiválasztott népére. Mivel minket jóval később fogadott el és különös módon részben érvényes, másrészt nem fontos a törvény szabályozása, talán ki-ki miként vélekedik erről, úgy sejtem, hogy Isten továbbra is fenntartja magának azt a jogot, hogy a teremtett világgal betartassa valami módon törvényeit . A gond csak az eltérő gondolkodásmódban és viszonyulásban van. Vagyis nem csupán megátalkodott gyermekek rossz magaviseletét kell helyreigazítania, hanem a másként gondolkodókat is meg kell nevelje a törvényei betartására. Ez utóbbi nem fog mindenben sikerülni, mert továbbra is megosztott marad a világ vallásos szemlélete.
Itt állunk mi, a nép tanítói is, akik folyamatosan, szinte sulykoljuk testvéreinkbe, belétek a törvénnyel kapcsolatos változatos tudnivalókat. Ha jól belegondolok és őszinte is maradok, akkor elődeim megnyilatkozásait kell elfogadnom abban a tekintetben, hogy nem sokat változtattunk befolyásunkkal embertársaink gondolkodásmódján, hiszen ők azóta is úgy értelmezik a Törvényt, ahogy az számukra megfelelő. Arról szóltak és szólnak beszédeim, hogy folyamatosan hallgatnunk kell Isten szavát, aki arra kér, hogy népem „figyelj tanító szavamra, hallgassátok meg szám tanítását!” (Zsolt 78,1). Mielőtt még bármi mást is mondanék, annyi kérdőjel támad bennünk ennek a tanácsnak hallatán. Pedig ez olyan, mint a kedves édesanyai szó. Rengeteg kérés és ismétlés lapul benne, na meg sok szeretet. Gyermekkorunk óta az a kétség kerülget ugyanis, hogy nemcsak Isten szavát nem halljuk, hanem a miénk sem jut el egyértelműen hozzá. Kellemetlen tapasztalataink nyomán szűrjük le ezeket a következtetéseket, rosszul. Amúgy sem úgy őrölnek Isten malmai, mint ahogy azt gyermekkorunkban láthattuk, amikor kukoricát, vagy más gabonát vittünk őrölni a malomba! Nem mondom, hogy csak várni kell a pillanatra, amikor meghalljuk a hangot, hanem azt hangsúlyozom, hogy folyamatosan szól hozzánk Isten, csak nem a megszokott módon, hanem figyelmeztetései, intései formájában. Azt nem tudom, hogy ez a magyarázat miként alakítható át annak az embernek az esetében, akiből egyik napról a másikra halló lett. Azaz korábban nem hallhatta senki szavát, mert süket volt, most viszont a tudomány segítségével ő is birtokba vehette a hallás csodás isteni ajándékát. És persze, akiket mélyebb hittel áldott meg Isten, valljuk, hogy nem a fülünkkel halljuk Isten szavát, hanem a szívünkkel. Erről majd egyik következő beszédemben részletesen szólok.
Az előbbi gondolatmenet kapcsán visszakanyarodom ahhoz a Pál apostoli gondolathoz, miszerint nem azok igazak Isten előtt, akik hallják, hanem akik betöltik a törvényt, „mert Isten szemében a törvénynek nem a hallgatója válik igazzá, hanem a megtartója igazul meg.” (Róm 2,13). Ezzel ismét visszaköszön a szentlecke alapgondolata, melyben emlékek özöne sereglik felénk a múltból, ami részben engedelmességünkre és szófogadó viszonyulásunkra utal, másokban pedig kellemetlenséget okoz, mert a korabeli szembehelyezkedés, valamint a soha napján meg nem történt megbánás még mindig reménytelennek tűnik, sőt esetenként fölöslegesnek is. Az utóbbi esetekben nem is foglalkoznak sokat azzal, hogy bármi történik a törvénnyel. Nem az ő feladatuk, vagyis azokra bízzák, akik ezt tanulták, s mert talán példa is van múltjukban, meggyőződésük, hogy nem kell sürgetniük a törvényt, mert annak keze előbb-utóbb úgyis eléri őket. Most csak az a kérdés, hogy mennyire igazoljuk ezeket a véleményeket, főleg, ha Pál apostolnak arra a meglátására is kíváncsiak vagyunk, amikor azt hangsúlyozza, hogy némelyek arra törekszenek, hogy törvény alatt levőknek minősítsék magukat, viszont ennek ellenére mégsem hallják kellőképpen a törvényt. Ahogy ő nyilatkozik: „Mondjátok csak ti, akik a törvény igájába kívánkoztok, nem ismeritek a törvényt?” (Gal 4,21).
Mai alapgondolatunk egy következő fontos tényre hívja fel a figyelmünket, ami nem más, mint a szabadság törvénye. Rendkívüli módon szabadon és egyben kellemesen fogalmaz az apostol, amikor hangsúlyozza, hogy aki „ellenben figyelmesen tanulmányozza a szabadság tökéletes törvényét, és ki is tart mellette, aki nem feledékeny hallgatója, hanem tettekre váltója, az teljesítésében boldog lesz.” (Jk 1,25). Ebben az esetben eltekintek attól, hogy milyen környezetbe ágyazódott a kijelentés, hiszen meggyőződésem, hogy most sem szeretném félremagyarázni a lényeget. Vagyis attól eltekintve, hogy a jelzett bibliai idézet olyan környezetben található, ahol főként az istentiszteletre vonatkozóan tanít az apostol, nyugodt lélekkel állítom, hogy ebben az esetben szorosan kapcsolódik a törvényhez is, hiszen éppen annak tökéletes szabadságára utal. Vagy inkább a keresztény ember szabadságára, aki először hallgatója és megértője, majd elfogadója és cselekvője, – ahogy mondja, tettekre váltója a törvénynek. Itt is özönlenek a más vélemények, melyek akár teljes mértékben szembemennek előbbi állításommal, melyet ebben az esetben is az apostoltól tanultam.
Bárhogyan is vélekedünk, egy biztos: a törvény betartásában nem tapasztalható semmilyen szabadság. Vagy betartjuk, vagy számolunk annak szigorával. De ugyanakkor a törvény szabadságot is biztosít annak, aki megérdemli, vagy helyesen cselekedett és ezért nem sikerül besorolniuk egyik vétségbe se. A másik vonatkozás arra utal, hogy a keresztény ember mégis csak szabadon rendelkezik azzal a döntésével, hogy melyik oldalra kíván állni. Mivel szerény ismereteink vannak a törvény rendelkezéseiről, így kétség nem fér hozzá, hogy több, mint sejtésünk van arról is, hogy mi várható, ha netán a rossz oldalra álltunk. Ennek ellenére mégis vannak, akik határozottan azt állítják , hogy nekik mindig helyük van a másik oldalon is. Akkor állnak és oda, amikor éppen erre késztetést, vagy szükséget éreznek. Ezek az úgynevezett ide-oda locsogók, akikről soha nem tudjuk, hogy melyik partot mossák.
Összegezésem helyett álljon itt híres írónk egyik közlésének szövegrésze, melyben szépen kifejti véleményét a világ törvényeinek megtartásáról, vagy semmibe vételéről: „Az ember, mérhetetlen gőgjében és hiúságában, hajlandó elhinni, hogy a világ törvényei ellen is élhet, megmásíthatja azokat és büntetlenül lázadhat ellenök. Mintha a vízcsepp ezt mondaná: “Én más vagyok, mint a tenger.” Vagy a szikra: “Rajtam nem fog a tűz.” De az ember semmi más, mint egyszerű alkatrésze a világnak. (…) A kő, a fém is tovább él, mint az ember. Ezért mindaz, amit testünkön át jelentünk a világban, jelentéktelen. Csak a lelkünk erősebb és maradandóbb, mint a kő és a fém – ezért soha nem szabad másképpen látnunk magunkat, mint lelkünk térfogataiban. Az erő, mely a romlandó testi szövetben kifejezi magát, nemcsak alkatrésze, hanem értelme a világnak. Ez az erő az emberi lélek. Minden más, amit a világban jelentünk és mutatunk, nevetséges és szánalmas.” (Márai Sándor).
Ne feledjük, tehát a régi intést: Fiam, tartsd hát meg apádnak parancsát, ne vedd semmibe anyád tanítását! Ámen. Debrecen, 2018.10.14
Pap Gy. László 