„Mert rész szerint van bennünk az ismeret /…/” 1 Kor 13,9.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim! „De vajon megengedhetem-e magamnak, hogy éktelen marhaságnak nevezzem a kvantumfizikát, csak, mert nem értek hozzá, vagy, mert nem tudom tíz perc alatt megérteni a lényegét? Ez a szabály minden tudományos területre vonatkozik, hogy érdemben bármihez csak akkor szólhatok hozzá, akkor ítélkezhetek, ha konyítok valamit a szóban forgó tudományhoz.” (Thorwald Dethlefsen: Élet az élet után).
A szentleckében szereplő tudósítás bizonyos mértékig azt érzékelteti, hogy az összes „tudományban” részleges az ismeretünk, ami miatt arra buzdít, hogy életünk folyamán gazdagítsuk. Arra törekszem, hogy a rész szerint való ismeretet bővítsem a tudományról szóló beszédeimmel.
A „tudomány” meghatározásakor megállapítom, hogy az ismeretek sokaságát jelenti. Más szóval azt mondom, hogy „ésszel való mérést, felmérést” jelent. Rész szerint, azaz csak bizonyos mértékig van bennünk ismeret – mondja a szentlecke. Behadád, Szíria királya súlyos beteg, aki számottevő anyagi javakkal küldte szolgáját, Hazáelt Elizeus prófétához. Elizeus megjósolta a szíriai király halálát, és azt is, hogy Hazáel lesz az új király. Sőt ő lesz majd az a király, aki veszedelmet hoz Izrael fiaira, felégeti erős váraikat, meggyilkolja az ifjakat, földhöz vereti a kisgyermekeket és kettőbe vágatja a terhes asszonyokat (2 Kir 8, 12). Hazáel megkérdezte a prófétát, hogy miként lehetséges az, hogy egy ilyen eb, mint ő véghezvihesse a jelzett dolgokat? A válaszban benne van a megoldás: Azért, mert Szíria királya lesz. A hűséges szolga, tehát nem ismerte fel magában azokat a szörnyűségeket, melyeket elkövet majd a későbbiek során.
Az újszövetségi példák közül van egy jól ismert jézusi mondás: Érdekes módon emberek nagy többsége észreveszi embertársai szemében a szálkát, a magáéban viszont nem látja a gerendát (Lk 6, 42; Mt 7, 3). Ennek rövid magyarázata arra figyelmeztet, hogy a másik ember helyett inkább magunk megismerésére kell összpontosítanunk.
A szentlecke, arra figyelmeztet, hogy nemcsak meghatározott, hanem korlátozott is ismeretünk. Éppen ezért megpróbáljuk magunkat (1 Kor 11, 28; 2 Kor 13, 5), hogy kielégítő választ adhassunk feltett kérdésünkre. Kellőképpen ismerjük-e magunkat, és főképpen ismeretében vagyunk-e annak, hogy milyen teljesítményre vagyunk képesek? Ez először vallásos felfogásunkra, vagyis hitünkre vonatkozik. Ez az ismeret egyetlen úton szerezhető meg. Úgy, hogy felsorakoztatjuk apró és esetenként nagyobb, elkövetett hibáinkat. Ez ugyanakkor elfogadását is jelenti annak, hogy elismerjük gyarló, emberi mivoltunkat. A látszatát sem keltem annak, hogy növelem az unitárius ember bűntudatát. Egyszerűen csak arról van szó, hogy az unitárius ember is el kell, ismerje Isten és ember előtt, hogy időközönként megsérti Isten törvényeit, aminek következtében a jó helyett rosszat cselekszik. Ez a tény, ha úgy tetszik nem is bűntudatunk növelését jelenti lelki életünk szokásos folyamatában, hanem önmagunk jobb megismerésének egyik fontos lehetőségét.
Az első, lényeges lépés megtétele után, amikor felfedeztünk saját szemünkben egy „gerendát”, – lassan tapasztaljuk a megismerés terebélyesedését. Sőt bátorítást kapunk arra is, hogy a következőkben mások, embertársaink megismerésére is lépéseket tegyünk. Ebben a tevékenységünkben két lehetőség kínálja magát. Az első, hogy jobban odafigyeljünk embertársaink beszédére. Beszédeink alapján ismernek meg igaznak, vagy hamisnak (Mt 13, 37) – mondja Jézus. Vagyis, előbb-utóbb szavaink alapján határozható az ügyhöz való ragaszkodásunk igaz, vagy hamis volta. Ezt a tényt keményebben fogalmazta meg a Prédikátor, aki hangsúlyozta, hogy a bolond, amikor az úton is jár, lépten-nyomon azt hirdeti, hogy ő bolond (9, 23).
Kihangsúlyozást nyer, hogy abban az esetben ismerhetjük meg jobban egymást, ha cselekedeteinkre figyelünk. Jézus a jó fa jó gyümölcs, rossz fa-rossz gyümölcs hasonlatával (Mt 7, 16) érzékelteti ezt. Természetes, hogy egymás cselekedeteit látva, meg van a jó, vagy rossz véleményünk. Úgy növekszik bennünk a tudás, ha egymás cselekedetei nyomán újabb lehetőségeket fedezünk fel. Amennyiben a fenti megállapítások még mindig kevésnek bizonyulnak a helyes tudás, ismeretszerzés alátámasztására, akkor a Jakab levélben található megjegyzés mindenképpen irányadó lehet. Azt kérdezi az apostol, hogy kicsoda bölcs és okos közöttünk? Aki okosnak, ismeret birtoklójának mondja magát, annak meg kell mutatnia az ő jó életéből jó cselekedeteit, de vigyázva arra, hogy minden körülményben csakis szelídséggel tárja elő azokat (3, 13). Gyönyörű megfogalmazása ez a szentleckében található követelménynek. A legnagyobb tudás abban az emberben található, aki végtelen szelídséggel mutatja életének jó cselekedeteit a világ kíváncsi emberei előtt. Ez a szelídség képes arra, hogy a lelki cselekvés dicséretre méltó megnyilvánulásait részesítse előnyben a földiekkel szemben.
A fentiek tudomásul vétele után, e mai beszéd következő tétele az lehet, hogy azonosítsuk a lelki világ tudományát a lélek számára szükséges világossággal. A tudomány, tehát világosság (Péld 6, 23) a Példabeszédek írója számára, aki később az élet kútfejének (13, 14) is nevezi azt.
A mai és mindenkori unitárius ember fontos, és ugyanakkor lényegre törő kívánsága, hogy „világosan lásson” a tudományban. Ezért simította hozzá vallásos felfogását a mindenkori tudományos felfedezésekhez és kereste a megfelelő utat, hogy összhangban is maradjon ezekkel. Ez pedig azt az igényét jelzi, mely tisztánlátási szándéktörekvéseiben erősítette őt az évszázadok során. Kötelesek vagyunk most is, hogy belenézzünk a múltba, amikor a misztikum ürügyén nemcsak sötétségben tartottak tömegeket, hanem elvágták előttük a világosságra vezető utat. A vallás világában a világosság tapasztalása egyenlőségjelet helyez a testi vakságtól való megszabadulás, azaz a természetes látás közé. Közelebbről ez egy ébredést jelent, mely beengedi a tudományos vizsgálódásba a vallásos, szemlélődést. Vallásos fogalmakkal körülírva a következőket mondhatom:
Jézus tanítása nyomán világossá vált, hogy nekünk egy Atyánk van, aki gondoskodó szeretetével veszi körül teremtményeit, az embert. Ő nem a félelem, hanem a szeretet lelkét sugározza felénk. Szívünkben ezért gyújtotta meg – Jézus tanítása nyomán – a mécsest, hogy lássunk, annak fényénél. Meg kell látnunk nagyra hivatottságunkat, életünk célját és végső eredményét. Életünket azok a szabályok és cselekvések határozzák meg, melyek nyilvánvalóak mindig és mindenki előtt. Tehát, minden cselekedetünk világosságban történik, melyek ilyenképpen Isten és embertársaink szemei előtt vannak. Csakis ez a cselekvési mód az, ami Istent az őt megillető helyre teszi. Így válik Isten a mi életünk kútfejévé (Péld 13, 14).
Isten, a mi Atyánk tudományt jelent számunkra, melyet a bölcsek nyelve beszél el (Péld 15, 2). A bölcsek szava többletet jelent. Ezt én abban látom, amilyen különbséget felfedezek két ismeret között. Amikor azt mondom, hogy hiszek Istenben, akkor a halló és értő emberek tudomására hozom, hogy van bennem egy tudás, ismeret, mely bebizonyítja a világnak, hogy létezik Isten, aki mind lényegében, mind személyében egyetlen egy. Amikor azt mondom, hogy Isten a mi Atyánk, akkor tudásom, olyan elemekkel bővül, melyek kiegészítik a rész szerint való megismerést. Az a tudás, ami a gyakorlati élet jó cselekedeteivel párhuzamba kerül, ismerettöbbletet jelent életemben, ami érinti a rész szerint való eltűnésének határát, vagyis, az apostol szavaival fogalmazva: a teljesség igényét villantja meg előttem.
A mai beszéd végső kicsengése az a mély emberi bizalom, melyet csak akkor szerezhetünk meg bibliai, tudományos ismereteinknek köszönhetően, ha megismertük Istennek szándékát, mely szerint azt akarja, hogy minden ember megszerezze magának a lélek tudományát (Péld 19, 2) és arra igyekezzen, hogy elérje a teljességet, azaz a tökéletességet (Mt 5, 48). Ámen.
Pap Gy. László 