Bibliai olvasmány: ApCsel 22,6-15.
Október 6-i beszéd
Jóllehet nem hagyta magát tanúbizonyság nélkül, mert jóltevőnk volt, adván mennyből esőket és termő időket nékünk, és betöltvén eledellel és örömmel a mi szívünket. ApCsel 14,17.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim!
Október 6-a nem tűnhet el egy évre nyomtalanul valláserkölcsi életünkből, hiszen kötelez a múlt, az abban élt őseink, a szabadság általános és unitárius vonatkozású eszméje. Álljunk meg néhány percre az ősök emléke előtt és tegyük mindezt úgy, mintha mindnyájunknak egy-egy szabadságharcos rokona lett volna abban a küzdelemben, melyet a mi szabadságunkért is folytattak 1848-1849-ben. Nem hoztunk magunkkal ugyan koszorút, sem a megemlékezés gyertyáját, de velünk van vallásos érzületünk apró fénysugara, mellyel most belépünk azoknak táborába, akik folyamatos menetelésben vannak a szabadság örökös eszméjéért.
Pál apostol megtérésének történetéből ragadtam ki a mai szentleckét. Különös és ugyanakkor mégis beleillik abba a naptári időszakba, melyet a múlt héten értünk meg Isten akaratából. Október esemény dús hónap azok számára, akik nemcsak ésszel, hanem szívvel és lélekkel közelednek a múltbeli történésekhez. Ők azok, akik nem csak keseregnek múltuk romba dőlt szeméthalmazán, hanem reménységgel néznek a pirkadó hajnal felé, ahonnan megjelenik az új nap sugara, ahonnan eddig nem tapasztalt boldogság ömölhet be ablaktalan, ajtótlan lelki házukba.
A mai alkalomra kiválasztott szentlecke fényében figyeltem a múlt eseményeit és mindazt, ami várhatóan bekövetkezhet azok számára, akik továbbra is fontosnak tartják, hogy síkra szálljanak egy eszméért, mint amilyen a szabadság, vagy akár a tanúságtétel. Sőt többre is szükség van. Nem azt mondom, hogy elmaradhatatlan újabb emberek vérontása a szabadság megvalósulásáért, hanem azt hangsúlyozom, hogy legyenek továbbra is tanúságtevő emberek, akik hangos szóval, cselekedettel bizonyságot tesznek Isten és a szabadság mellett.
1). Azt hangsúlyozza Pál apostol, most már, mint bizonyságtevő, hogy Isten nem hagyta magát tanúbizonyság nélkül. Mintha éppen Isten gondoskodott volna arról is, hogy Pál apostol megtérjen és a keresztény vallás igazi hirdetője legyen. Az apostol ezt a tényt Istennek tulajdonítja, hiszen szavaiból a későbbiek során is kiérzik, hogy mennyire hálás neki ezért. A gonosz, az ember és vallásüldözőből gyors fordulattal pártfogó válik, aki éppen olyan elszántsággal védelmezi Isten ügyét, mint amilyen buzgósággal üldözte körábban annak követőit. A tanúbizonysághoz viszont mindig bizonyságtevőkre volt szükség. Ahogy ez megtörtént a damaszkuszi úton, ugyanúgy előfordult mindig a történelem során. Nem volt elegendő, hogy valahol, valakik, névtelenül bizonyságot tegyenek, hanem ebben kitartó módon, akár életüket is kockáztatva, vagy éppen feláldozva kellett helytálljanak a megismert és fenntartásra érdemesnek tartott igazság mellett.
Olvastam, hogy az „újszülött legtöbb vonatkozásban gyönge testileg, de egyvalamiben hihetetlen erőről tesz tanúbizonyságot. Születése napjától kiváltható nála az ujjak erős fogóreflexe. Olyan izmos a marka, hogy képes a szülői mutatóujjon függeszkedni a levegőben. Fantasztikus tornamutatvány egy ilyen védtelen, magatehetetlen kis jószágtól.” (Desmond Morris) Ez a kimondottan erős bizonyság kötötte le a figyelmemet. Valóban egy teljesen ápolásra, gondozásra szorult kisgyermek ilyen erővel tud belekapaszkodni két feléje nyújtott ujjba és mi, felnőttek, sokszor két kézzel sem sikerül felszínen tartanunk magunkat egy-egy kellemetlen helyzetben. Valami hiányzik ebből a kapaszkodásból, ami megmagyarázható, amit mi is elfogadunk a hétköznapi magánbeszélgetésink során, de amit soha nem tárunk a nagy nyilvánosság elé, mert szégyen-ügyként kezeljük. Van is miért! Nem akarom részletezni ezt a gondolatot, de maradjunk annyiban, hogy Jézus már a magvető példázatában kihangsúlyozta ezt a tanítást, amikor a tövisek közé hullott magról beszélt. Alig ér sok embert a megpróbáltatás szele, azonnal fizikálisan és mentálisan kikészül, nem bírja a megpróbáltatást. Mi lenne, ha olyan kitartással kellene rendelkeznie mindenkinek, mint a szabadságharcosok? Egyszerű a magyarázat: anyámasszony katonájának nem lett volna helye a seregben, vagy sokáig nem álltak az ilyenek az élvonalban.
2). Azt hangsúlyozza Pál apostol, hogy jótevőnk volt Isten. Sok véleményt formáltak meg már eddig a gondolkodók a jótevőkkel és Istennel kapcsolatosan is. E vélemények közül hoztam egy példát, miszerint „amennyire a kéretlen-éretlen tanács káros túlcsordulása a jóakaratnak, a kérésre megtagadott tanács a kiapadt részvét jele. A panasz meghallgatása, az érdeklődés az iránt, amibe beavatnak, viszont sohase tehet kárt, gyakran feloldja a beszélő görcseit. Nagy jótevő olykor a csendes meghallgatás – mai világunkban, amikor mindenki beszélni szeretne, és ahol oly sok a hiábavaló fecsegés.” (Jókai Anna) Figyeljük csak meg ezt az igazságot. Isten a lehető legcsendesebben váltja valóra bizonyságtevéseit. Nem kiabál, nem hangoskodik, mint sok embertársunk, amikor számon kéri tőlünk, hogy miért nem fordultunk hozzá segítségért. Isten nem is tagadja mega segítséget, mint sokan embertársaink közül . Nem ígér, hanem cselekszik. A szabadságharcosok ígérete túlmutatott az eszményi határon. Nem Isten országának egy kellékéért küzdöttek és adták életüket, hanem a szabadságért, melyről nem csak gondolták, hanem hitték is, hogy minden ember tulajdona lehet. Sokan saját céljaik eléréséért nem tudnak ilyen elszántan harcolni, mint az 1848-49-es szabadságharcosok a szabadságért tették.
3). Azt mondja Pál apostol, hogy Isten esőt adott és termő időt nekünk. Nem olyan rég, szeptember utolsó vasárnapján volt őszihálaadásunk napja, amikor hálát adtunk Istennek az elmúlt esztendő minden áldásáért. Természetesen nem hibázunk, ha ez alkalommal is megismételjük ezt a szívből jövő hálát, hiszen valóban Istent illeti dicséret mindazért, amit eső formában ad nekünk azért, hogy gazdagítsa terményeinket. Átvitt értelemben is használhatjuk Október 6-a kapcsán a termő időt, hiszen 1848-49 egyik ilyen időszaka volt történelmünknek. Erre azt mondják a gonoszak, hogy ellenkezőleg, hiszen kudarcba fulladt a szabadságharc, melynek következményeként emlékezünk az aradi tizenhárom vértanúra. Az igaz, hogy a harcot elveszítették eleink, tény, hogy nemcsak a tizenhármat végezték ki, viszont az is valóság, hogy az esemény, az időszak a világ végezetéig termékeny időszakként jelenik meg a világ történelmében. Hála legyen Istennek, hogy termő időszakokat ad emberi életünkben! A költő is helyesen értelmezi a végső gondolatot, amikor mondja, hogy:
„Csodát ugyan ki látna abban,
hogy vénülünk – itt ez a rendje –
csak a víz jár a végtelenbe
meg az Idő. Mert mind elmúlunk,
a gyökerünkből kifordulunk;
mi termő volt mibennünk itten,
magához hívja majd az Isten.” (Somogyváry Gyula)
4). Az apostol utolsó gondolatként, mint egy pecsétet teszi fel mondanivalója végére, hogy Isten betölti örömmel a mi szívünket. Megosztott véleménnyel vagyunk mindazok iránt, ami történt 1848-49-ben és valahányszor hasonló veszteség érte a mi nemzetünket. Néhányan vádolják is Istent azért, hogy nem támogatta magyar népünket erősebben a küzdelemben, hogy sokkal kevesebb vér és áldozat árán sikeresebbek lehessünk a szabadság és egyéb jogok kiharcolásában. Ezek a vészjósló madarak mondogatják szüntelen, hogy azért történt mindez, mert „vétkeztetek az Úr ellen, és nem hallgattatok az Úr szavára, és az ő törvénye és az ő parancsolatai és az ő tanúbizonyságai szerint nem jártatok, azért következett ti reátok ez a veszedelem mind e napig.” (Jer 44,23). Az a véleményem, hogy Isten mindig jó volt teremtményeihez és soha nem mért ránk csapást erőnk felett. Hogy időnként másként alakultak a történelem eseményei és több áldozathozatalra, tanúbizonyságra volt szükség egy cél elérése érdekében, talán inkább az embereken múlott, mint Isten eltávozásán. Arra int az apostol, hogy legyünk boldogok és mindenkor hálásak Istennek azért, hogy időről-időre nemcsak gyomrunkat tölti meg eledellel, hanem szánkat nevetéssel, szívünket pedig örömmel. Ilyen gyönyörűen kapcsolódik össze egy emlékünnepen a fájdalom és gyász. Olyan ez, mint a kötelességének eleget tevő gyermek könnye szülője sírjánál, amikor fáj a szíve az elvesztés miatt, de örvendezik a lelke, hogy Isten akarata és szülei kívánsága szerint járt el annak idején, míg erre ideje, szükség és lehetősége volt.
Ünnepi gondolataimat Márai Sándor írónk szavaival zárom: „A világ törvénye olyan, hogy ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez. Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben… /…/” (Márai Sándor)
Kedves Testvéreim!
Kegyelettel emlékeztünk Október 6-ra, a mi nagyjaink, tanúbizonyságot tevő elődeink kivégzésének napjára. Isten adjon számukra nyugodalmat, a későbbi koroknak pedig új bizonyságtevőket. Ámen.
Pap Gy. László 