– keresztelési beszéd-
„Hála legyen Istennek kimondhatatlan ajándékáért.”2 Kor 9,15.
Kedves Testvéreim!
1). Máskor is, de különösképpen minden gyermekáldás alkalmával elgondolkodom Isten ajándékain. Nem túlzással, de elmondhatom, hogy ha jól szemügyre vesszük életünket, a bennünket környező világunkat, tapasztaljuk, hogy minden egy-egy ajándék a gondviseléstől. Jöhetnek ezek az ajándékok éppen Istentől, de megajándékozhatnak velük akár embertársaink is. Éppen ezért jól tesszük, ha e keresztelés alkalmával különösen hálát mondunk Istennek. Szólunk az apostollal: Hála legyen Istennek kimondhatatlan ajándékáért.
Amidőn látjuk kezünkben tartva ezt a gyermeket, akkor nyomban eszünkbe jutnak azok, akik előttünk jártak. Felsorakoznak emlékeink tükrében mindazok, akiknek köszönhetjük Isten után életünket. Egyszóval hálásak vagyunk életünkért, hogy magunk is ilyen életet teremhettünk saját örömünkre és mások boldogítására.
Amint előpergetjük elmúlt életünk napjait, rögtön ráébredünk, hogy bizony hálásak kell lennünk az erőért, egészségért, melynek köszönhetően továbbvihetjük életünket. Hálásak lehetünk a földnek, mely munkánk nyomán megteremte a betevő falatot. Hálásak vagyunk a Napnak is, hogy éltető fényt és sok-sok reménységet sugárzott ránk.
2). Isten senkit sem hagyott ki áldásaiból. Sokan úgy vélik, hogy nemcsak áldásoktól fosztotta meg őket Isten, hanem egyszerűen elzárta a lehetőséget is előlük. Pedig igaziból mindenkinek jutott és fenntart Isten továbbra is ajándékaiból. Lehet, hogy csakugyan nem vagyunk ábrázatra szépek mindannyian, vagy egyik kevésbé kedves embertársaival, mint a másik, de, ha egyben hiányt is szenvedünk – látszólag -, bizonyára vannak olyan tulajdonságaink, melyekkel mindenképpen kiemelkedhetünk embertársaink sorából.
Lehet, hogy egyiknek megvan az elegendő hite ahhoz, hogy elsodorja maga elől az akadályokat, a másiknak, viszont elegendő ereje van ahhoz, hogy maga hordja szét, tisztítsa meg saját maga előtt az utat. Az egyiknek nagy a reménysége, melyet ajándékba kapott Istentől, a másiknak viszont akaratereje haladja felül sok társáét. Előfordul, hogy az egyik küzdést kapott Istentől ajándékba, a másik viszont önfeláldozást.
3). Erre a gyermekre, saját világunkra nézünk és nyomban rájövünk, hogy nem szűkölködünk Isten áldásaiban. Nemcsak mi szeretjük sok féltéssel egymást, hanem Isten is minket, míg ajándékaiban részesít. Amikor a bevásárlásból hazaérkezünk, előállnak gyermekeink és megkérdeznek bennünket: Mit hoztál? Mi pedig számítva erre a kérdésre, gondoskodunk, hogy meglegyen mindenik ajándéka. A kérdés azonban ma is feltevődik: Mit adunk mi a világnak és mit adunk embertársainknak? Mit tudunk adni olyan világunkban, amikor üres kezek nyúlnak felénk? Amikor saját markunk is legtöbbször üres? Ilyenkor egy ismeret segít: Önmagunkat adhatjuk egymásnak. Teljes szeretetünket, ragaszkodásunkat, békességünket. Nincs és nem is lehet nagyobb ajándék ennél. Tudom, tudjuk, hogy nehéz megcselekedni ezt, de próba, szerencse! Amiként gyermekeinknek képesek vagyunk odaadni szívünket-lelkünket, úgy már csak egy lépésre vagyunk attól, hogy embertársainkkal is hasonlóan cselekedjünk.
4). Ajándékok lehetünk egymás számára. Hisszük, hogy minden áldozat meghozza a megérdemelt gyümölcsöt. Hisszük, hogy amiként ajándék számunkra a gyermek, majd érett korunkra mi is ajándékképpen leszünk szemei előtt. Hisszük, hogy a szeretet csodákra képes, s éppen ezért a szeretetben megélt élet ajándék minden ember számára.
Így válhatunk ajándékul egymásnak.
5). Legyünk, tehát hálásak Istennek ajándékaiért!. Adjunk hálát neki azért, hogy gondja volt ránk, hogy adta nekünk ezt a drága gyermeket, hogy adott egymásnak egy békés életre.
6). Imádkozzunk, hogy ajándék legyen és maradjon ez a gyermek. Ajándék szülei, rokonai, Egyháza számára.
7). Hogy ez így legyen, jöjjetek és imádkozzunk! … Ámen.
2008. húsvét
Pap Gy. László 