– általános beszéd – 2018.
„Legyen a ti beszédetek: Igen, igen, nem nem, ami pedig ezeken felül van, az a gonosztól van.” Mát 5,37
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! A tervezettől eltérően ma megszakítom a gondviselés témáját és a beszédről szólok. Természetesen van magyarázatom a változtatással kapcsolatosan, ami csupán úgy összegezhető, hogy a félreértések elkerülése végett még egy kis időre érni hagyom a témát, hiszen éppen arról kell értekeznem, hogy mivel magyarázható a társadalom gonoszabbik részének félreérthetetlen érvényesülése? Visszatérve a mai alapgondolat lényegéhez, arra int benne Jézus, hogy beszédünk legyen rövid és lehetőség szerint lényegre törő, viszont igazságra épülő. Ez egyszerre soknak tűnik, de amennyiben alaposan szemügyre vesszük a részleteket, nyomban kiderül az igazság.
„Élet és halál van a nyelv hatalmában” – jelzi a Példabeszédek írója (Péld 18,21). Ez egy olyan valósága életünknek, amiért – ahogy mondani szoktuk: nem kell a szomszédba mennünk. Kéznél van a példa, hiszen mindnyájunkkal előfordult már életünk során, hogy kellemetlenségbe, bajba sodort a beszédünk. Jakab apostol szerint veszedelmes, nehezen ellenőrizhető hatalom a beszéd, a szánk, bár elsősorban mi magunk parancsolhatunk ebben a tekintetben. Az eredeti kérdést Jézus figyelmeztetése alapján fogalmazom meg, miszerint mennyire igen és miben nem a beszédünk? Már ami legalábbis azt a tulajdonságát illeti, hogy sebezhet és gyógyíthat. Nem egyszerre, hanem külön-külön. Erre talán a legjobb példa gyermekkorunkból származik, amikor teljesen ártatlan módon, de ugyanakkor meggondolatlanul sértettük meg a mellettünk álló szeretetteinket. A költői sorok így fogalmaznak: „Sose haragudj meg arra,/ /Ki durva szóval megsebez./ /Tudom jól, hogy fáj a sértés,/ /Valld be, a fontos mégsem ez./ /Hidd el nekem, senki nem rossz,/ /Hidd el, jók az emberek,/ /Valakiért mindenki harcol,/ /Valakit mindenki szeret./ (Victor Hugo).
A bántás, sértés akarva, nem akarva csakugyan életünk része. De ennél fontosabb már csak az lehet, amikor a mulandóság, vagy az enyészet, illetve az örökélet szolgálatába áll a beszéd. Ezzel tulajdonképpen belépünk arra a területre, ahol megáll, vagy elbukik az emberi beszéd. Jézus szerint ráilleszthető az igen, vagy a nem jelző. Abban a pillanatban, ahogy ajkunkat elhagyja egy szó – legyen ebben az esetben bármilyen irányultságú, azonnal a mulandóság, az enyészet jelképévé válik, hiszen máris belépett a feledés homályába. A másik lehetőség éppen az örökkévalóság értékei felé mutat, hiszen megtörténik, hogy igazságot szóltunk és ebben az esetben valóban hozzájárultunk ahhoz, hogy terebélyesedjen az örökkévalóság tapasztalhatósága földi kereteink között. A baj viszont az, hogy az ellentétes töltetű megjegyzéseinkkel is örök figyelemre adunk okot, ahogy szól erről az író: „Csodálatos az is, mennyire érzékenyek az emberek. Mint egy rózsa. Mint egy kankalin. Oly végzetesen figyelnek minden szóra, mely hiúságukat sértheti, mint senki és semmi az élők világában. Egy hanglejtés is halálra tud sebezni egy embert, igen, már az is, ha éppen hallgatsz róla, mikor ő úgy várja, hogy dicsérjed, vagy helyeselj neki: örökké ellenségeddé változtat egy embert. S ugyanezek az emberek, akik ilyen félelmesen finom hallással érzékelnek mindent, ami személyükre vonatkozik, akik egy kézszorítás bensőségén, egy telefonbeszélgetés hanglejtésén is átérzik a személyük felé villanó véleményt vagy igazságot, ezek a mimózánál gyöngédebb és érzékenyebb emberek gondtalanul követik a legotrombább aljasságokat, szemrebbenés nélkül kegyetlenkednek, közömbösen és néha jókedvűen is. Az emberi léleknek ezt a rugalmasságát nem érdemes bírálni; csak tudni kell erről. S nem lepődni meg semmin, soha.” (Márai Sándor).
Én nyugodtan levonom az első következtetést és megállapítom, hogy kizárólagosan tőlünk függ a döntés. Amennyiben úgy gondoljuk, hogy könnyebb továbbra is eligazodnunk a pusztító erők szolgálatában álló társadalom tagjai között, akkor nincs más választásunk, csak folyamatosan éleznünk a nyelvünket, hogy az első suhintásra biztos legyen a fájdalom okozása. Ha pedig az éltető erők áramkörébe csatlakozunk, akkor a lehető legjobb és legszebb dolgot választjuk, hiszen teljes erővel, bedobással szóval és cselekedettel az életet választjuk és szolgáljuk. Az élet igenlése pedig Istentől való dolog, melyet Jézus igennel fogad.
Szép lenne, ha ilyen könnyedén eligazodhatnánk a mai beszéd alapgondolatában, de főként annak gyakorlati vonatkozásait illetően. Éppen ez a gond, ami bonyolulttá teszi egyéni és közösségi viszonyulásainkat. A döntés könnyen megszületik, mert tudjuk, hogy mi a helyes, illetve mit kell mondanunk azért, hogy az emberek elfogadják véleményünket. A nagyobbik gond ezzel nincs megoldva, mert a beszéd egyre, a tett viszont másra utal. Vagyis ebben az esetben a szavunk igen, a tettünk viszont nem. A hangsúly azon van, hogy egybeessen a két cselekvés. „Ez a legnehezebb manapság, ugye tudod?… Hogy hiányzik – nem is a szeretet – hanem a jóság. Ha valaki jó hozzánk, hirtelen melegünk lesz. Érezted már?… Hogy átsuhan rajtad valami megnevezhetetlenül kellemes érzés. Sőt, meg is lepődsz, hogy ilyesmi van még egyáltalán. Egy jó szó, egy jó tett – és szinte megszédülsz… Érezted már?” (Müller Péter).
Beszédemben mindenképpen helyet biztosítok egy újabb kellemetlen vonatkozásnak. Dönthettem volna másképp is, viszont úgy érzem, hogy Jézus tanítása szellemében szólnom kell társadalmi életünk eme szegmenséről is. Ez pedig nem más, mint a többnyire aljas pletyka. Amennyiben alaposan odafigyelnünk, akkor tapasztaljuk, hogy mindnyájan kivesszük belőle a részünket. Még az is, aki látszólag és hallhatóan bizonyítja érintetlenségét. A kimaradásra viszont csak egyetlen lehetőség van, ha úgy gondolkodunk, mint a költő: „A rágalomra nincs semmilyen gyógyszer itt:/ /Hát bolond, aki a pletykára hederít./ /Igyekezzünk tehát okosan élni s tisztán,/ /S ne törődjünk vele, hogy mit fecseg a hitvány./” (Molière). A helyzet viszont itt is sokkal bonyolultabb, mint sokan gondolják! Az történik ugyanis a mindennapi életünkben, hogy túlértékeljük jogainkat és azt feltételezzük magunkról, hogy alapvetően beleavatkozhatunk embertársaink életébe, főként minősítésüket illetően. Talán nincs is baj azzal az elképzeléssel, hogy mivel rólunk is azt mondanak, amit akarnak, akkor ebben az esetben mi is megtehetjük velük kapcsolatosan. Csak az a baj, hogy elfeledkezünk a figyelemben tartandó határokról. Nem csak azt mondjuk róluk, amit szemtől-szemben is vállalunk, hanem jóval többet. Sőt egyszerűen nem számolunk azzal, hogy sok esetben félreismerjük embertársaink indítékát, s mielőtt egyeztetnénk velük, levonjuk a jó hírnevüket örökre befeketítő következtetéseket.
Mit mond ismét Jézus? A te beszéded legyen igen, vagy nem. Igen akkor lehet, ha megáll a véleményünk, de még akkor sem teljességgel, hiszen nincs jó véleménnyel a Szentírás a pletyka ízű megjegyzésekkel kapcsolatosan. Ez a része életünknek pontosan olyan veszélyes, mint amaz, ahol eltért egymástól a szó, vagyis a nyilatkozat és a cselekvés. Most sem kell máshoz sietnünk segítségért, hiszen bármikor kéznél van egy megfelelő példa. Én ebben az esetben csak segítséget nyújtok a tisztán látáshoz, illetve ahhoz, hogy a végén kimondjuk majd ismét összegezésünket. Hallottam valahol, hogy a hízelgést csalfa bóknak minősítette valaki. Ez találó is abban az esetben, ha most elvonatkoztatunk a partnerkereséstől, vagyis emberi kapcsolatainkat helyezzük inkább előtérbe. Kilóg a ló lába – mondjuk, ha valaki túlzott elismerésben részesít. Ő is érzi, hogy valami célzás biztos mellé sikerült, de mivel sokan apellálunk hiúságunkra, így szinte elfogadhatónak is bizonyulhat a megjegyzés. Ebben az esetben is az a baj, hogy bár növelheti valaki egyéni büszkeségét, nem igazán hatásos, mert a túlzás, az igazság megkerülése, a hamis beszéd nem vezet sehová. Talán még azzal javítható az állapot, ha időben kikérjük magunknak a minősítést és átmegyünk szerénybe. Ebben az esetben valóban segíthet a látszat és nagyon közel kerülhet hozzá a valóság. Még csak egyetlen megjegyzés ebben a gondolatsorban, amivel azokra figyelmeztetek, akiknek kedvelt gyakorlatuk a rejtett utalás, a ravasz, burkolt célzás, aminek egybecsengő oka, ha rákérdezünk netán, hogy igazán ő nem meri kimondani azt, amit gondol.
Kedves Testvéreim! Mai beszédemet – a szokástól eltérően egy utolsó gondolattal zárom. Erre azért van szükség, mert különben kimaradna azok sorából, melyekről ma említést tettem. „Láttál-e a beszédeiben hirtelenkedő embert? A bolond felől több reménység van, hogynem afelől.” (Péld 29,20) – idéztem a Példabeszédek íróját. A téma szerteágazó, de idő szűke miatt rövidre fogom a részletezést. Azokra az emberekre gondolok és köztük magamra is elég gyakran, akik elhamarkodottan, türelmetlen módon nyilatkoznak és ezzel nemcsak bosszúságot szereznek maguknak, hanem kellemetlenséget embertársaiknak is. Mint sok minden másra, úgy erre is van számtalan módja a magyarázkodásnak. Elsődlegesen utalunk arra, hogy „kijöttem a sodromból”, vagy „nem úgy gondoltam, ahogy mondtam” stb., de ezek csak kifogások és olcsó érvelések. A lényeg az, hogy a beszédünk legyen igen, vagy nem! Ámen.
Debrecen, 2018.09.02.
Pap Gy. László 