LELKI BÉKESSÉG
„Békességet hagyok néktek, az én békességemet adom néktek. Nem úgy adom néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” Jn. 14:27
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Életünk egészét kell látnunk mindig, hogy kellően mérlegelhessünk a békesség tekintetében is. Sokat emlegetett téma, sokféle megközelítésben hallottunk már róla eszmefuttatásokat, magunk is elismerjük, hogy éppen bonyolultsága miatt nehéz gyakorlati megvalósítása. A világ, a földrész, az ország békességének megteremtése előtt mindennél fontosabb az egyén békéje. Ezért biztat Jézus, hogy ne nyugtalankodjon a szívünk. „Ez volna a békesség: Nyugodt és mély, nem árnyékolják be indulatok, nem veri föl csendjét harci lárma. A nyári mező nyugalma lepkékkel és katicabogarakkal, pipacsokkal. Elég erős a hitünk, hogy békét teremtsen, ne meghasonlást? Sajnos nem mernék egyértelmű igennel válaszolni. Ha széttekintünk, szinte mindenütt csatamezőt látunk. Emitt pusztító, halált osztó igazi bombák robbannak, amott a szavak bombái sisteregnek, s e sebek néha alattomosabban üszkösödnek, mint amelyeket a szilánkok ütnek a testen. Békéket kötünk, de ezek ritkán igazságosak, új és új harcok lehetőségét rejtik. Megteremteni kellene a békét, erre azonban mintha képtelenek volnánk. Szerencsés voltam és vagyok?, az átélt történelmi kataklizmákat kivéve többé-kevésbé mindig békében éltem. Fontos, hogy szerető családi légkörben nevelődjünk, s igyekezzünk mi is ilyet teremteni. Önmagunkkal is békét köthetünk, ha szeretjük, amit csinálunk. Ilyenkor a kellemetlenségek leperegnek rólunk.” /Rónay László/.
Főszempont, hogy családom békességéért sem munkálkodhatom addig, míg meg nem valósítottam személyes békémet, lelki nyugalmamat. Éppen ezért minél hamarabb észre kell vennem a világban jelenlévő embertársaim viszonyulásában, a velem történtekkel kapcsolatosan mindazt, aki, vagy ami rossz. Ne tévesszen meg viszont a látszat, hiszen ebben az esetben is csal, mert bár úgy tűnik, hogy rossz az egész világ, s nincs benne egy hozzám hasonló, rendes ember – ez így, ebben a formában nem igaz. Több ok miatt is, de én csak arra térek ki, melyről határozottan állítom, hogy mély igazság lapul benne. Ez pedig nem más, mint az a tény, hogy a rosszat sokkal könnyebb felfedeznünk, akár emberről, akár tettéről van szó. Felfigyelünk, odafigyelünk rá. Ezzel szemben, viszont természetességgel, elhaladunk a jó, illetve békeszerző emberek és időleges cselekedeteik mellett.
Amennyire téves a fenti szemlélet, éppen olyan megtévesztő az elképzelés, miszerint csakis és kizárólagosan a szépet kell észrevennünk, arra emlékeznünk. Gondoljunk csak bele: ha párhuzamos táblázatba írnánk a velünk történteket, bizonyára a kellemetlen alkalmak messze meghaladnák a békességet szerzőket. Vagyis túlsúlyban van bármelyikünk életében a kellemetlen a széppel szemben. Ez pedig nem vigaszként, hanem nyugtalanító jelenségként köszönne be egy különben szépnek megálmodott, remélt napunkba. Megint csak Jézus figyelmeztetésénél tartunk: ne nyugtalankodjon a szívünk.
Úgy látom, hogy saját lelki nyugalmunk érdekében elmaradhatatlanul fontosnak bizonyul a megélt események megfelelő értékelése. Tagadhatatlan, hogy a bennünket ért keserűségek miatt felgyülemlett és időnként kicsorduló könnyek azért vannak elsősorban, mert mint az átlag, mi is nehezen viseljük az igazságtalanságokat. Ám látjuk, könnyen felfedezzük akár saját környezetünkben is, hogy akik megtorpannak a fájdalmak miatt, akik nemcsak elméláznak a nehézségek feltűnésekor, hanem benne is rekednek, nem sok eséllyel indulnak a kiút felé. Azok viszont, akik sikeresen belekapaszkodnak egy mentőövbe, vagy éppen időben megragadják a feléje nyújtott, segítő kezet, kimenekülnek a békétlenség mélybehúzó állapotából.
Én háromféle kezet, segítséget látok. Az egyik mindenképpen egy szerettünk, egy barátunk, aki szinte annyira átérzi helyzetünket, mint mi. Előnye annyiban van neki velünk szemben, hogy ő látja a megoldásokat. A másik segítséget Istenben fedezem fel, aki nem úgy nyújtja kezét, mint az előbb említettek, hanem lelkileg áll mellénk, hogy kiemelje azt a fertőből, az elkeseredésből. Az utolsó, s talán ez a legfontosabb, saját akaratunk. Megakarjuk-e oldani az újabb, nehéz feladatot, vagy olyannak minősítjük, ami meghaladja erőnket, képességünket? Ezt nevezzük általában küzdelemnek, vállalásnak, illetve feladásnak.
Én a küzdőről beszélek. „Az igazi harcos mindig három fegyverrel rendelkezik: a békesség ragyogó kardjával; a bátorság, bölcsesség és barátság tükrével; valamint a felvilágosodás értékes drágakövével.” /Osensei – A békesség művészete/.
Három gyönyörű kép arra vonatkozóan, hogy egy mai unitárius miként találhat ki a békétlenség útvesztőjéből. Lehet, hogy sokaknak már nem jelent nagy értéket egy csillogó kard. Sem oldalukra akasztva, sem, ha netán lovaggá ütik. De amennyiben így is lenne, akkor nem mondható el a „bátorság, bölcsesség és barátság” tükréről. Ugyanis még nem találkoztam olyan emberrel, akinek közömbös lett volna e három erény. Az egy más kérdés ugyan, hogy miként látja ki-ki magát, amikor tükörbe néz, de ennél sokkal irányadóbb, amikor embertársaink, illetve Isten felé kell fordítanunk ezt a lelki tükröt.
Végül, de nem utolsó sorban a „felvilágosodás értékes drágaköve” jöhet szóba. Egy unitárius ember csakis ilyen lehet. Birtokosa a felvilágosodás drága kövének. Ez pedig messzemenően azt jelenti, hogy sokra értékeli lelkét, melyet Istentől kapott ajéndékba. Amennyiben pedig komoly értéket képvisel ez a lélek, míg birtokoljuk, akkor elmaradhatatlanul fontos, hogy biztonságban megőrizzük arra az alkalomra, amikor Isten visszakéri tőlünk. E vigyázás csak abban az esetben lehetséges, amennyiben gondoskodunk teljes nyugalmáról, békéjéről.
A felvilágosult, lelkének komoly értékét szem előtt tartó ember lelki nyugalmának megőrzését a következő gyakorlati megoldásban látom. Ha ez senkit nem zavar, akkor saját magamból indulok ki.
Értelemmel megközelítem az életem során felmerült, elém került újabb és újabb akadályokat. Szembenézek velük, s felmérem azokat, hogy mekkora veszedelmet jelentettek a múltban élt embertársaimnak, milyen károkat okoztak környezetemben, illetve mivel kell számolnom abban az esetben, ha maguk alá gyűrnek engem. Megbizonyosodom arról, hogy van-e, vannak-e mellettem olyan segítségek, akikhez fordulhatok, van-e esélyem arra, hogy meghalljon valaki, amikor hangosan elkiáltom magam, s közben tudom, hogy alig siet valaki kimentésemre. Amennyiben – Isten őrizz! – nincs senki, aki támogathatna nehézségemben, akkor van egy utolsó, nagy reményem: Isten. Őt megkeresem azonnal imádágommal, s elmondom neki, hogy bajban vagyok. Nagy a baj, mert nem elsőnek jutott eszembe, hogy segíthet rajtam, de mégis bízom segítségében, hiszen régóta tudom róla, hogy nem késik segítségadásával, tehát meghallgatja azokat, akik hittel fordulnak hozzá.
Eddig volt késő, míg eszembe jutott Isten gondviselő szeretetének megígért lehetősége. Tehetek magamnak egy szerény szemrehányást feledékenységem miatt, de jobban teszem, ha felerősítem inkább azon meggyőződésemet, hogy milyen sokan voltak a történelem folyamán, akiket kimentett Isten ennél sokkal elviselhetetlenebbnek látszó nehézségekből. Sőt, nem csak azt veszem észre, hogy lassan megnyílt a kiút kapuja, hanem már azt is látom, hogy van és lesz megoldás az esetlegesen feltámadó vihar elől történő menekülésre. Ebben az esetben is ismételten ott tartunk, ahol elkezdtük megismerni Jézus biztatását: ne nyugtalankodjon a szívünk.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Lassan elérkeztem beszédemnek ahhoz a részéhez, ahol elvégezhetem az elmondottak összegezését, leszűrhetem a végső következtetéseket, illetve elmondhatok még néhány, holnapra szóló tanácsot.
Elmondtam már egy néhnyszor, hogy a rendelkezésemre bocsájtott idő csak arra elegendő, hogy szóljam Jézus tanítását, s így alig marad lehetőségem arra, hogy szószéki beszédeimbe belekeveredjenek a politikum, vagy éppen a közélet folyó, közkedvelt témái. Ennek ellenére vallom, hogy Jézus a mindennapokban élt, azokból vette kölcsön tanításai többségét, a közemberekhez szólt biztató szavaival, de nekik tolmácsolta elsősorban azt a reménységet is, melyet mi ma Isten iránti bizalomként emlegetünk.
Ma egy lelki nyugalmat, békét teremtő tanítással ismerkedtünk meg, s olvasmányként egy olyan részt választottam, melyben Jézus és Júdás egyik párbeszédének töredét hallhattuk. Ennek egyik jellemző kicsengését említem, miszerint hangsúlyozza Jézus, hogy „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja.” Vagyis semmi mást nem kell tennünk, mint betartanunk Jézus tanítását. Ebben benne van bármelyikünk lelki nyugalma, mely valósággá válik, attól függetlenül, hogy segítnek nekünk ennek megvalósulásában, vagy önerőből képesek vagyunk a magunk és környezetünk békéjének megteremtésére.
Komolyan és egyre figyelmesebben kell összpontosítanunk Jézus tanítására, de lelkünknek minden rezdülésére is. Leselkednek az esélyek ránk, s csupán a kedvező pillanatra várnak, hogy megnehezítsék béketeremtésünket, ellehetetlenítsék közösségszolgáló akaratunkat, megbontsák közöttünk az amúgy is sérülékeny békességet. Ezért elmaradhatatlanul szemünk előtt kell tartanunk egy állandó önfegyelmezést. „A legnehezebb az önuralom. Kettős erő feszül bennünk. Ha az egyik pártjára állunk, a másik neheztel, – ha a másiknak kedvezünk, akkor részrehajlóknak látszunk. A test földből van, azért a földiek felé vonzódik, a lélek pedig felfelé tör… ha az ember, halálos bűnt követ el, vagy csak óhajt, nem lesz béke lelkében.” /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 80. Old./
A fenti kettősség közel sem jelent egy folyamatos küzdelmet a lelki és testi, a földi és az égi között. Hanem inkább arról beszélhetünk, hogy egy állandó egyensúly megteremtése elmaradhatatlan feladatunk közé tartozik, hiszen csakis ebben az esetben reménykedhetünk saját békénk megvalósulásában, s foghatunk hozzá a családra, közösségre, földrészre, s majd a világra kiterjedő béke megteremtéséhez. Ámen.
Debrecen, 2008. november 9.-én.
Pap Gy. László 