Magyar zászló: erő, hűség, remény. (Piros, fehér, zöld)
– Hiszen Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk. 2Tim 1,7
– Vessetek magatoknak igazságot, arassátok a hűség termését, szántsátok fel a töretlen földet: ideje, hogy az Urat keressétek, míg el nem jön, és az igazságra nem tanít titeket. Hós 10,12
– A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete. Róm 5,5
1. Kívánjuk a sajtó szabadságát, cenzúra eltörlését
2. Felelős minisztériumot Buda-Pesten
3. Évenkénti országgyűlést Pesten
4. Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben
5. Nemzeti őrsereg
6. Közös teherviselés, képviselőség egyenlőség alapján
7. Úrbéri viszonyok eltörlése
8. Esküdtszék
9. Nemzeti Bank
10. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk
11. Politikai státuszfoglyok szabadon bocsássanak
12. Unió, vagyis Erdély Magyarországgal való egyesítése
Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Tudom, ez kevésnek bizonyul arra, hogy megidézzem 1848 márciusának hangulatát, de vajon sokkal hangsúlyosabbá tehetnénk-e ünneplésünket, amennyiben forradalmi jelszavakat skandálva utcára vinnénk zajosabb eszmeiségünket. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne lenne meg a mai unitáriusnak az a szabadsága, hogy csatlakozzunk valamelyik párt ünnepi, vagy kevésbé ünnepélyes rendezvényéhez, vagy éppen ne úgy töltsük ünnepnapunkat, hogy egyénileg hangolódunk rá a múlt eszméinek mai és holnapra szóló üzeneteire. Ha valakit érdekel, akkor én ennek a csendesebb, befele forduló ünneplésnek vagyok a híve, még akkor is, ha időnként ki kell mutatnom nekem is a világ felé, hogy magyar vagyok, abból is a székely fajhoz tartozó.
Átnéztem 1848 történéseit, melyekhez hozzáillesztettem korabeli, egyházközségi kutatásaim élményét, a kommunista időszak tiltásának szomorúságait, a mai szabadság felkínálta lehetőségeket. Ezek tudatában és ismeretében eldöntöttem, hogy ma 2010 március 21.-én, istentiszteletünk alkalmával elétek állok egy olyan beszéddel, melyben nem csupán kötelességszerűen „kedveskedem” az ünnepi érzésnek, melyet áthat a múlt, jelen és jövő mindenkori szemlélete. Hogy nem sikerül minden követelménynek eleget tennem, bizonyos, hiszen bármennyire is kívántuk, hétfői ünneplésünk során nem minden esetben sikerült elrugaszkodnunk a politikai színeződés leghalványabb árnyalatától.
Mai világunkban nehezen igazodunk ki a politikai meggyőződések útvesztőjéből, főként, ha feltett szándékunk, hogy kedveskedjünk is azoknak, akikkel megosztjuk életünket. Vagyis odafigyelünk arra is, hogy éppen meggyőződésünkkel ne hozzunk megosztottságot saját környezetünkben.
Ennek érdekében, de főként ’48 szellemiségének figyelemben tartásával, mit mondunk akkor? Hogyan viszonyulunk a konzervatívak, újkonzervatívak (fontolva haladók) szemléletéhez? Vagy mennyire ragad magával a centralisták gondolkodása? Szabad-e ma nekünk beállnunk a forradalmi demokraták soraiba úgy, hogy ne bélyegezzenek meg? Ha nem döntünk, illetve nem vállalunk azonosulást valamelyik gondolkodással sikerül-e szívvel és lélekkel ünnepelnünk, mondjuk a debreceni unitáriusok parányi gyülekezetében? Sikerül-e távol tartanunk magunkat azoktól a politikai érdekektől és gondolkodástól, mely nemcsak az egyén ünnepi érzéseit sértheti, hanem bánthatja önérzetében azt az embert, akinek eszébe jut, hogy márciusban a szabadságot – egyenlőséget – testvériséget emlegetjük a Kárpát medencében, de bárhol a világon.
Úgy döntöttem, hogy ma senki nem kövezhet meg engem azért, hogy nem szabályosan, szokásos módon építem fel válogatott gondolataimat. Hétfőn a magunk módján ünneplőbe öltöztünk, zászlóval a kezünkben, vagy kokárdával a mellünkön megünnepeltük 1848-49 eszmeiségét. Tettzük ezt a már említett módon, de elsősorban a magyar jelképek használatával. Megengedtem magamnak, hogy az ünneplés hangulátát idézzem, hiszen az istentisztelet mindig egy olyan hely és alkalom, amikor és ahol előhozhatjuk lelkünknek tiszta és meghazudtolhatatlan érzéseit. Ezért hát magyarokként bármikor beállhatunk a világ ünneplő nagy családjába, akik azonos jelképekkel a kezükben, hasonlóval a mellükön, de mindenképpen a szívük igazi jelképeivel kiállunk a világ nemzetei elé, és boldogan kimondjuk, hogy Isten áldd meg a magyart!, vagy ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
A magyaroknak régi időktől fogva voltak zászlóik, de kezdetben nem egységes: mindegyik magyar törzsnek különböző zászlaja volt. A piros-fehér-zöld szín először Mátyás korában tűnt fel, egy pecsétnyomón, de ekkor még messze állt attól, hogy országszerte ismert legyen. A színhármas először 1848-ban vált az ország hivatalos jelképévé, a forradalom egyik jelentős eredményeképpen. A trikolor a francia forradalom óta vált „divatossá”, így a magyar zászló is háromszínű lett: a piros szín az erőt, a fehér a hűséget, a zöld pedig a reményt jelképezi. Ezért a mai napig is ezeknek a színeknek a környezetében ünnepeljük nemzeti ünnepeinket. Nemzeti lobogónk három színét választottam beszédem alapjául. A bibliai olvasmányban felolvastam egy-egy témára kiválasztott verset. Most pedig engedjétek meg, hogy a három színre szabjam további gondolataimat.
Piros. Erőt jelképez. Sokféleképpen értelmezhető, ha a forradalmat megelőző, vagy annak kapcsán megjelenő politikai erők felfogására gondolunk. De kell-e nekünk vérontás? Szükségünk van-e arra, hogy egyetlen ember vére is folyjon bármilyen meggyőződésért. Kell-e nekünk már olyan erő, mely nemcsak a kardforgatásához szükséges, hanem, hogy vért is ontson. Mások vérét? Kell-e nekünk földre tipornunk bárkit is, hogy így fitogtassuk, hogy az erő velünk van?
„Nem az az erős, aki nem esik el, hanem az, aki mindig fel tud állni.” – mondta Niccolo Machiavelli. Egyetérthetünk vele, hiszen gyakran tapasztaljuk, hogy milyen könnyedén kicsúszik talpunk alól a talaj. Egyik percben még azt hisszük, hogy biztonságosan állunk, a következő pillanatban viszont elterülünk, vagy elgáncsolnak, hogy földre kerüljünk. Eszünkbe jut gyermekkorunk szülői dédelgetése, amikor megbotlottunk és hirtelen barátkozni kezdtünk a föld keménységével: Nincs semmi baj! Betyár dolog! Légy erősebb, mint a föld! Ifjúságunk, de felnőtté válásunkban is értek kellemetlen fordulatok, amikor elöntötte arcunkat a düh és lázadás, a megbántás piros színe, mert Erdélyben hazátlanoknak neveztek, máshol pedig nem tartottak a magyar nemzet részének. Bennem az akkori és mostani erő egyformán került napvilágra, s most hogy erdélyi származásúként itt állok köztetek, több sorstársam nevében is elmondom, amit sokan és sokszor hangsúlyozunk más helyeken: „Lehet, hogy te elég bátor és elég erős vagy hozzá, hogy nélkülem élj, ha úgy gondolod, hogy így a legjobb. De én sose bírnék ennyire önfeláldozó lenni. Nekem veled kell lennem. Csak így tudok élni.” /Stephenie Meyer/
Fehér. A hűség szimbóluma a háromszínű zászlónkon. „Egy emberben néha elhal a remény, de egy állatban soha. Amíg él, él benne a remény, és él a hűség is.” Ezt már sokan megfogalmazták, nem csak Eric Knight. Sok állatbarát emberrel találkoztam már és hallgattam, hogy milyen elragadóan, sok érzelemmel, de túlfűtött szeretettel beszélt élő, vagy elveszített kedvencéről. Majdnem mindeniknek volt egy élménye, mely a hűséggel volt kapcsolatos. Időnként koros emberek is büszkék arra, hogy 50-60, vagy hosszabb időt sikerült eltölteniük házastársukkal. Majd hozzátették jóban és rosszban. Ritkán fogalmaznak úgy, hogy örök hűségben. Pedig mi másról beszél a hosszas együttlét, mint a kitartó hűségről? Ennek a magyar zászló, fehér csíkjának van egy felénk szóló, örökös figyelmeztetése. Hogy miként juttatjuk ezt kifejezésre, arra vonatkozóan vannak ötletek, de nem szeretnék előállni a túlzottan nemzetieskedő székelynek olyan arcával, melyet nem ismertetek eddig. A hűség követelmény. „Nem az állandó fogadkozás a hűség bizonyítéka, hanem az egyszer kimondott és megtartott fogadalom.” /Shakespeare/
Zöld. A remény jelképe. „Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha, remény, csalódás, küzdelem, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás. Keresni mindig a jót, a szépet, s meg nem találni ez az élet” – írta Madách Imre. Mintha érezték volna a ’48-asok is, hogy szükségünk lesz majd ennek a zászlónak zöldjére, de főként arra a reménységre, mely mindig előttünk jár életünk nagy versenyfutásában. Ne feledd Atyámfia: „Tanulj a tegnapból, élj a mának és reménykedj a holnapban. A legfontosabb azonban, hogy ne hagyd abba a kérdezést.” – hangsúlyozta Einstein.
Látjátok mennyire nemzetközinek mondható a magyar lobogó három színének régi és mai üzenete. Adjon Isten mindenkor szép ünneplést! Ámen.
Debrecen, 2010-03-14
Pap Gy. László 