Pünkösd- 2017.

Az anyaszentegyház

- pünkösdi beszéd -

Szép renddel növekedik az épület templommá, melynek alapja Jézus. Ef 2,21.

Kedves ünneplő Testvéreim, szeretett Atyámfiai! Pál apostol úgy látja, hogy szép renddel növekszik az épület, melynek alapja Jézus, ami azt jelenti, hogy Jézusnak eredeti szándéka volt létrehozni az önálló egyházat. Ennek elsődleges, ismertető jegye, hogy mindaz, aki hozzájárul ehhez a közös munkához, annak vallást kell tennie Mesteréről, Jézusról (Mt 16,18.). Bár Jézus, Péternek kőszikla voltára hivatkozik, melyen felépíti Istennek eljövendő országát, mégis az a mi álláspontunk, hogy Jézus az egyedüli alap, melyen felépülhet a keresztény egyház alkotmánya. Miután megtaláltuk az alapot, melyre biztonsággal építhetünk, felfedezzük a munkásokat, akik életüket adták oda Jézus tervének valóra váltásához. Ezek az első munkások az apostolok és evangélisták voltak és velük együtt épültek bele a „házba” a tanítványok, akik vérüket és életüket adták hitükért, s így anyaszentegyházukért.

A keresztény anyaszentegyház megalakult. Tény, hogy ma is él, hiszen különben nem lennénk itt ezen az istentiszteleten, és nem lennének a testvér-felekezetek tagjai sem sajátjaikon. Mai örömüzenetünk lényege és a ma pünkösdjének mondanivalója az egyház élete és jövendője körül forog. Közelebbről, hogy egyenként és közösen mivel járulunk hozzá egyházunk építéséhez, melynek feje Jézus, s melyről azt állapította meg Pál apostol, hogy szép renddel növekszik templommá? Egy olyan egyházban akarunk élni, melyben a tagok megtalálják emberi értékeiket, melyekkel aztán a közösség szolgálatába állnak. Szentleckénk fogalmazása szerint: a tag beleépül abba a házba, mely otthont, oltalmat, megtartást ígér azoknak, akik bíznak a szeretet, a békesség egyházában, Isten országában.

Olyan egyházat akarunk, ahol nem a pénz a meghatározó, hanem ahol a tagok iránti gondoskodás vállalja fel a vezető szerepet. A mi egyházunktól azt várjuk el, hogy úgy nézzen tagjaira, mint az emberre, aki hasznos, aki nem a létszámot növeli, hanem a lelkeket gazdagítja. Bánk József, egykori katolikus püspök fogalmazásában ez így hangzik: „Az egyház is jó pásztor! Minden egyes ember nagyon-nagyon nagyra becsült, akár kebelén belül vagy akár kívül /van/. A legnagyobb érték az Egyház szerint Isten, az Abszolút jó és hiánytalan Tökéletesség. Akitől minden származik, és Akiért minden van itt a földön. Isten után a legnagyobb érték itt a földön az ember, mert Isten képét tükrözi vissza: értelmével, halhatatlan lelkével és szabad akaratával. Az Egyház azt akarja, hogy az ember valóban tudatára ébredjen eme lenyűgözően nagy értékének.” /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 245. Old./.

A mi egyházunk szeretettel viszonyul tagjaihoz. Ennek ellenére mégis láthatóak némelykor a széthúzásnak és a meg nem értésnek jelei. Egy egyházközségi tag, aki téglaként szeretne beleépülni Isten szeretet-hajlékába, az saját elhatározásából cselekszik. Amennyiben erre szánja el magát, akkor nem nézi, hogy hányadik sorban, az épület melyik részében, vagy sarkában, tégla, vagy kő mellett kap helyet. Más szóval, az a tag, aki az unitárius anyaszentegyház építésére szánja el magát, annak egyedüli célja az lehet, hogy jelenlétével, tégla-értékével Isten hajlékának épülését szolgálja. Nem érdekelheti, hogy a szomszédos tégla milyen eredetű. Számára egy a fontos: jelenlétével hasznossá tud válni egy közösség számára.

Az egyház gondoskodó szeretete csak akkor képes felvigyázni ezekre az emberekre, hogyha oltalmazó karjai közé hullnak ők. Soha nem hibáztatom ezeket az embereket, akik ilyen nehezen tudják elszánni magukat a döntő lépésre. Van azonban egy másik csoport is, aki itt van látszólag az egyház kebelén, de ennek ellenére mégis hiányérzete támad az egyháznak. „Eleget teszel vallásos kötelezettségeidnek? Jó. De ne dicsekedj vele. Megfizeted a tizedet, az egyházi adót? Ez még nem elég! Mi hiányzik hát még? – A szeretet, az áldozatos felebaráti szeretet! Mert nem, aki mondja: „Uram, Uram, megy be a mennyek országába, hanem aki Atyám akaratát cselekszi!” (Mt 7, 21).” /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 348. Old./. Isten akarata, hogy részt vállaljunk az evangélium ügyében is. Nem elég pénzünket, testünket adnunk Isten országához. Mindezek mellé szív, a mi szívünk is szükséges, melyben egyedül lelhetők fel az együttélést meghatározó erők. Ezek között pedig legnagyobbnak számít a szeretet. Adja a mindenható, gondviselő Istenünk, hogy áldottá váljon pünkösdi ünneplésünk. Áldott legyen a pillanat, melyben elhatároztuk magunkat arra, hogy szívvel-lélekkel beleépülünk az egyetlen és örökkévaló hajlékba, Isten országába. Pünkösd van. Szép renddel növekszik templommá Isten szemei előtt a Jézusra alapozott épületünk. Isten éltesse egyházunkat, Isten éltesse a keresztény anyaszentegyházat. Mindörökké. Ámen.

 

 

 

Emlékezet

 - pünkösdi ágenda -

„Az igaznak emlékezete áldott.” Péld 10,7/a.

 

Kedves, pünkösdöt ünneplő Atyámfiai, szeretett Testvéreim! A názáreti Jézus feladatként hagyta hátra nekünk az emlékezést. A költő pedig hálával szól róla: /Üdv, s hála neked hű emlékezet!/ /Mily gyakran csókolod te fel könnyümet/ /Mily sokszor nyújtsz te nekem gyám kezet/ /Ha vesztésim gyötrelme tépi szűmet!/ /Te vigasztalsz, te édelegsz velem,/ /Ha estóráim búnak szentelem./(Király Károly)

Mi is tulajdonképpen az emlékezés? Visszagondolás az elmúlt időszakra. Igen, de miért szoktunk visszafigyelni az elmúlt időbe? Azért, hogy ne vesszen a feledés árnyékába az, ami különben életünk része volt. Mire emlékezünk vissza? Általában a rosszra. A rossz ugyanis mély nyomot hagy életünkben. Olyan kiapadhatatlan forrást jelent, melytől képtelenek vagyunk szabadulni. Vagy mégis? Ritkán az is előfordulhat, hogy az eltöltött jó időszak is visszatükröződik emlékeinkben. Figyeljünk most arra is, hogy ezek az emlékek nem minden esetben hordozzák magukon a szépség tisztaságát. Jobban mondva széppé válnak az idő múlásával. Ezeket, a ma már szépeknek nevezett emlékeket nagyon sokszor beburkolják a kellemetlenségek fátyolfelhői, viszont a feledés ködében ennek ellenére ismételten csodálatosaknak fedezzük fel őket.

Egy általam ismeretlen szerző a következőket fogalmazza meg rólunk, emberekről: „Mi, emberek rossz üzletet kötöttünk az élettel. Odaadjuk erőnket, energiánkat, testünket, lelkünket, érzéseinket, gondolatainkat, idegeinket és munkánkat, – s mit kapunk érte? Meszesedő ereket, rossz szívet, könnyen fáradó izmokat, törékeny csontokat, gyenge gyomrot, kihagyó emlékezetet…” (S. gy.) (Ismeretlen). Ezek után kérdezem, hogy szabad-e megengednünk magunknak azt a fényűzést, hogy időközönként ne úgy emlékezzünk, mint ahogy azt meghagyta számunkra a názáreti Mester, Jézus, és amint figyelmeztet erre a Biblia is? Nem. Éppen ezért, akkor most, 2017 pünkösdjén, a közös kenyérből és borból való részesülés előtt áldott kötelességünknek teszünk eleget az emlékezéssel. Mire is emlékezünk ma?

Isten gondviselésére. Vallásos emberekként hálásak vagyunk Istennek, hogy születésünk pillanatától gondot viselt ránk. Köszönjük neki, hogy nagyra és többre értékelt minket minden más teremtményénél az által, hogy fiainak nevezett és nevez, s mint ilyeneket megtartott gondviselésében.

Meg kell emlékeznünk ma Jézusról. Természetesen legjobb alkalom erre az úrvacsora vétele, melyben azt hagyta meg mindenkori tanítványainak, követőinek, hogy valahányszor élnek e közös étkezés lehetőségével, mindig az ő emlékezetére tegyék.

Kell emlékeznünk az elvett jókról. Mindazokról, melyeket Isten kezéből fogadtunk el, de amelyekben részesítettek minket. Rengeteg jót elvettünk eddigi életünk folyamán, s ezeknek felsorolási hossza attól függ, hogy milyen méretű bennünk az ilyen irányú belátás. Ne beszéljünk most másról, csupán születésünkről, minden egyes, bennünket féltő szóról, simogatásról, szeretetteljes csókról, melyek mind egy-egy elvett jót jelentenek.

Emlékezzünk a megélt szenvedéseinkről is. Ezekre történő visszaemlékezéseinkkor gyakran előtörnek szemeinkben a könnyek. Mai buzdításom nem a könnyeket akarja előcsalogatni, hanem azt célozza, hogy elviselt szenvedéseink által hitünket, reménységünket, bizalmunkat és életkedvünket erősítsük meg Isten atyai gondviselésében és az életben.

Emlékezzünk a múltról és jövendőről! Az a kérdés, hogy miként emlékezhetünk a jövendőről? Úgy, hogy minden munkánkat, cselekedetünket, imánkat a jövendő reményében tesszük és fogalmazzuk. Amikor a jövendőre gondolunk soha nem szabad aggodalmaskodva tennünk azt.

Socratest arról faggatták, hogy tanítása közül miért nem ír le néhányat. Azt válaszolta a bölcs, hogy drágábbnak tartja a papírt, mint a leírandó szöveget. Ő a betűket az emlékezőtehetség akadályaként emlegette, mert a régiek, amikor még írni nem tudtak, mindent emlékezetben tartottak és a gyakorlatba ültetve sokra vitték a tanultakat. (Bibliai egyezményes szótár: Pest 1855) (s. gy.). Számunkra ennél teljesebb az emlékezés. Írott betű és emlékezet növeli lehetőségeinket. Az írott betű felhatalmaz, ugyanakkor meg is hagyja kötelességként az emlékezést. A Jézusra történő emlékezés kötelez, hogy egyházunkhoz, hitünkhöz hívek maradjunk, s ennek tudatában részesüljünk az egy kenyér és egy bor áldásaiban. Adja Isten, hogy áldott legyen mai emlékezésünk, s úrvacsora vételünk megmaradhasson az örök időre szóló igazságok talaján. Ha ti is így gondolkodtok, reménykedtek és éreztek, akkor jöjjetek és imádkozzunk, hogy mindez így legyen… Ámen.