„Nekünk azonban egy az Istenünk: Az Atya, akitől minden származik, s mi is érte vagyunk;” 1 Kor 8, 6 / a.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim!
Mielőtt bármit is mondanék Istenről, meg kell állapítanom egy olyan igazságot, melyet az elkövetkezendőkben is állandóan szem előtt kell tartanunk. A Biblia nem értekezik Istenről és nem is távlatból igyekszik leírni Őt, mint hitünk tárgyát, sőt, nem is arra késztet, hogy róla beszélgessünk, hanem meg kell hallgatnunk Őt. Ehhez azonban szükséges helyesen megismernünk, de nemcsak tulajdonságait, hanem akaratát is. Arra van szükség, hogy már gyermekkorunkban foglalkozzunk Isten dolgaival, azokat állandóan új ismeretekkel gazdagítsuk, hogy akár ismeretben, akár pedig cselekedetben elérhessünk az Isten által is nagyon óhajtott fejlődési fokra. Remélem, hogy Istenről szóló beszédeim meg fogják hoznia gyümölcsöt.
1). Először az örökkévaló egy igaz Istenről szólok, akinek meg kell szentelnünk nevét. A Bibliában elég gyakran felfedezhetünk bizonyos tiltásokat, melyek majdnem minden esetben negatív formát viselnek magukon. Pl. ne káromold, vagy ne gyűlöld Istent, de pozitív értelmezésbe megy át a felszólítás, mikor az egy igaz Isten szeretetére buzdít bennünket.
Én, mint unitárius lelkész, – de bizonyára nagyon sok lelkésztársam is -, szeretettel használom a fenti megnevezést, mellyel tulajdonképpen meghatározom Istenünket. De tudjuk, hogy nem csak a miénk az örökkévaló, egy igaz Isten, hanem magukénak tartották előttünk már a zsidók is. Az igazság az, hogy valóban Ő az egyedüli Isten, aki azt mondja ma a világ emberiségének: „én népem vagy te”, s a nép azt válaszolja: „Te az én Istenem vagy” (Hózs 2,22.). Pál apostol már megjegyzi, hogy Isten nem szégyelli azt, hogy népe Istenének hívja őt (Zsid 11,16.). Ezért szegénységi bizonyítványnak számítana, ha egyesek nem mernék örökkévaló, egy igaz Istennek megnevezni Őt. Annál is inkább, mert Isten mára már nem csak a zsidóké, hanem a pogányoké is (Róm 3, 29.). Milyen jó, hogy átáradt ránk ez az óriási felismerés, mert ellenkező esetben üressé válna vallásos felfogásunk, mely képtelen megerősíteni bennünket válságos pillanatainkban. Így azonban az örökkévaló, egy Istenről tudhatjuk, hogy Ő minden Élők Istene (Lk 20, 38.), aki azon túl, hogy jó Atya, Istene a mindenkori szeretetnek is.
Szeretném, ha helyes és teljes is lehetne a felsorolás, de közben nem válna unalmassá, hogy mennyi mindent készek vagyunk hitünk szerint Istennek tulajdonítani. Tőle eredőnek tartjuk, pl. a reménységet, türelmet, békességet, vigasztalást, bizalmat, segítséget, világosságot, örömet, gyógyulásunkat, erőnket. De róla nem csak feltételezzük, hanem hittel valljuk azt is, hogy Ő a mi kővárunk, oltalmunk, árnyékunk, pajzsunk, kősziklánk, örök igazságunk.
Milyen sok tulajdonság ötvözi hitünket, hogy megmaradhassunk olyanoknak, mint, akiknek megálmodott Isten bennünket. Ezért lenne jó, tehát bízni rendületlen abban az örökkévaló, egy igaz Istenben, akiről tudjuk már régóta a fentieket, mert csakis Ő erősíthet meg gyarlóságaink, de nehézségeink között is. Így apró igazságainkat egy helyre rakva megtalálhatjuk ama nagyot, melyből csermelyként eredhetnek hitéletünk igazságai, hogy bizonyos idő elteltével a tengerbe szaladva, újra, meg újra elindulhassanak.
A fenti téma tárgyalásának végső akkordjaként megemlítem, hogy én is kútfőnek találom az örökkévaló egy igaz Istent, s akár vállalva a nagy felelősséget elmondom a zsoltárossal, hogy: Bolond az, aki Isten létezését tagadja (20. Zsolt 4.). Ebben a merész kijelentésben esztelenségnek találom az egy Isten létezésének a tagadását, melyet akár az ismeret hiánya, akár pedig az érdektelenség is szült meg, egyformán balga álláspont. Ilyennek érzem, mert a mai vallásos gondolkodásunk megengedi azt a nyíltságot, hogy eszünket és a szívünket egyformán használjuk akkor, amikor a világgal és benne az emberrel, valamint az azokat teremtő örökkévaló egy igaz Istennel foglalkozunk.
„Még élénken emlékeszem arra a benyomásra, melyet reám a Titus által szétrombolt jeruzsálemi templom első látása gyakorolt. Omár azt ismét felépíttette s utódainak kegyelete az isteni egység legmagasztosabb oltárává emelte. Keresztény útitársam lelkesülve kiáltott fel: „Itt van a világ közepe. Amíg a templomban, az igaz Istenben való hitet hirdetik, a világ meg nem rendül”. /Hyacinthe Loyson/
2). Kedves Testvéreim!
„Kétszer látogattam meg az utóbbi években Jeruzsálemet, az új század előestéjén és a következő napon és ott az Omár által újjáépített templomban, a világ egyik legszebb mohamedán templomában hallottam a legvallásosabb beszédet, melyet a mi időnkben mondtak. Nem pápa, vagy püspök, nem katolikus teológus, vagy protestáns exegeta, vagy spirituális bölcselő mondta ezt a beszédet. Aki mondotta az egy muzulmán sejk volt. A sejk egy sziklában lábnyomot mutatott, mely a hagyomány szerint Krisztusé volna, kit a hittársai tisztelnek. Vezetőnk, aki keresztény volt, sietett a szent nyomhoz, hogy azt megcsókolja és a sejk fejét magasztosan felemelve és tisztes szakállát megrázva, ezt mondta: „Jézus jó próféta, nagyon jó próféta. Mózes, Jézus, Mohamed, mind a három próféta, de Isten egyedül Isten.” /Loyson Hyacinthe/
Eltitkolhatatlan, hogy Isten egységére vonatkozóan elsőrendű bizonyítékokat az Ószövetségben fedezhetünk fel. E téren azonban semmivel sem marad alul az Újszövetség – főleg akkor nem -, ha arra a tényre gondolunk, miszerint nekünk –Jézus tanítása értelmében -, egy Atyánk van. Tagadhatatlan az is, hogy az ószövetségi időszak szinte szükségszerűen teremte meg azokat a bizonyítékokat, melyeket akár ma én is felsorolhatok. Annak idején azért kellett Isten egységét kihangsúlyozniuk a prófétáknak, mert a hitében ingadozó nép nagyon sokszor a bálványimádáshoz menekült. Ennek köszönhetően olvashatjuk Mózes bizonyságtevését (5Móz 4, 35.), aki hangsúlyozta, hogy kívüle nincs több Isten. A parancsolatban viszont már egy örökérvényű és az újszövetségi, sőt a mai korra is kiterjedő megállapítás hangzott el: „Halljad Izrael, a mi Urunk, Istenünk egy Isten (Móz 6, 4.). Ézsaiás próféta szemléletében már teljesen kitágult az addig csupán nemzetire terjedő látóhatár, amikor kijelentette, hogy Isten „egyedül a föld minden országának Istene” (37, 16.). Majd ugyanebben a könyvben olvashatjuk Isten vallomását a világ felé, melyben arra kéri népét, hogy rá nézzen, hogy megtarthassa a földnek minden határait, mert ő az egyedüli Isten és rajta kívül nincsen más.
Amikor szembe találtam magam a Mal 2, 10. verssel, pillanatnyilag azt hittem, hogy ez kellett legyen minden jézusi tanítás meggyőző alapja. S valóban kevés a valószínűsége annak, hogy ebben tévednék akkor, amikor az említett helyen azt olvashatjuk, hogy: „Vajon nem mindnyájunknak egy Atyánk van-e?”
Akár az evangéliumokban, akár a többi újszövetségi iratban keressük is tovább az Isten egysége mellett tanúskodó bizonyítékokat, elmondhatjuk, hogy valamennyi gyökerét az ősi tanításba ereszti. Ez nem is csoda, hiszen Jézus azt a hitet látta, s az ő hite sem lett másabb, csak biztosabb. Ő már teljes mértékben egynek hirdette a mi Urunkat, Istenünket (Mk 12, 29.).
Egy utolsó bizonyításként Pál apostolt idézem, aki hittel jelentette ki, hogy nekünk egy Istenünk van, vagy azt, hogy Isten pedig egy (Gal 3, 20.), és azt is, hogy: „Egy az Isten és mindeneknek Atyjuk” (Ef 4, 6.).
Lengyelország a 16. században és még ezelőtt is szívesen befogadott minden haladó eszmét. Művelt és nagyhatalmú nemesség, józan, természetes ésszel megáldott nép örömmel fogadott mindent, ami új és értékes volt. A 12. századtól kezdve a Wald Péter eszméi hazát találtak a lengyeleknél. Mielőtt az olaszországi Vicenzából az Isten egységét hirdető társaságot szétkergették volna, már Lengyelországban volt az unitárius eszméknek egy bátor hitvallója, és vértanúja Vogel Katalin személyében. Ez az egyszerű nő püspökök, kanonokok és egyetemi tanárok előtt bátran tett tanúbizonyságot az Isten egységéről a következő szavakkal: „Istennek olyan értelemben, mint az embernek, soha fia nem volt. Isten örökkévaló, valamint nem született és nem is halt meg. Minket tart fiai gyanánt és mindnyájan az ő fiai azok, akik a tőle rendelt utakon járnak”. E bátor, biztos hitet valló meggyőződést a krakkói püspök veszedelmes eretnekségnek minősítette, és Katalint felhívta, hogy meggyőződésével hallgasson. Mivel hogy Katalin asszony tudományát nem rejtette véka alá, máglyán megégették. Így lett Vogel Katalin Lengyelországban az unitárius hit legelső vértanúja. / Unitárius Közlöny 1936. március /
Szeretett Testvéreim!
Nekünk ma már nem kell vértanúságot vállalnunk, de igenis ki kell tartanunk hitbeli meggyőződésünk mellett, hogy Isten egy. Az egy Isten világosítson meg bennünket ez után is, hogy szívünk, lelkünk teljes odaadásával szolgálhassuk azt az ügyet, melyet Jézus annak idején felvállalt: Közreműködni Isten országának megvalósításában. Ámen.
2008. okt. 26
Pap Gy. László 