Bibliai olvasmány: Lk 16,1-8.
„Aztán a tanítványokhoz fordult: „Egy gazdag embernek volt egy intézője. Bevádolták nála, hogy eltékozolja vagyonát.” Lk 16,1.
„Köröttem kusza az élet, kusza a sorsom.
Vértezz hittel, hűséggel állig,
akkor én a haláloságyig
belédfogódzom.” (Nagy László)
Kedves Atyámfiai, Testvéreim!
Mai beszédem egy különös világba vezet, melyhez hasonlóval nem találkoztunk eddig a példabeszédek rendjén. Először a gondolkodó nagy kérdésével indítom mondanivalómat: „Ki az, akihez hűnek kell lennünk? (…) Ebben a rohanó életfolyamban, amelybe csecsemőként csöppentünk bele, és öregként csapódunk majd a partra valahol, miközben mellettünk sodródó társaink előbb-utóbb lemaradnak, elmerülnek és elúsznak – ebben a szüntelen áradásban, ahol eltűnnek a régiek és új szereplőket hoz elénk az élet, hogy megismerjük, megszeressük és elfelejtsük őket… szóval hol van itt a hűség?!” (Müller Péter). Szembe kerülünk Jézusnak eddig nem tapasztalt tanítási formájával, amikor legtöbbünk megbotránkozására dicséretben részesíti a csaló, a helyzetet kihasználó, elmarasztalásra, büntetésre érdemes intézőt. Arra kérlek benneteket, hogy egyetlen pillanatra se ragadtassátok el magatokat Jézus tanításával szembeni, ellenséges gondolatokra, hiszen a beszéd végére – meggyőződésem szerint – kiviláglik a tanítás lényege, mely meghatározó a példázat elhangzásakor, s bizony megfontolandó esetünkben is.
1). Az előzményeket három példázat szolgáltatja: Az elveszett bárányról, az Elveszett drahmáról, valamint a Tékozló fiúról szóló. Ne is részletezzük most a példázatokat, hanem vágjunk bele a mára kijelölt tanításba!
2). A példabeszéd tartalma nyilvánvalóvá vált a bibliai olvasmány rendjén. Itt csak azt emelem ki, hogy Jézus nem elmarasztalja, és így kilátásba helyezi a gazda intézőjének menesztését, hanem megdicséri, hogy helyesen cselekedett, majd hozzáteszi: „a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál”. Ezek után pedig több lépcsőjű, de egyértelmű tanítás következik. Kis gúnnyal mondja Jézus, hogy szerezzünk barátokat a hamis mammonból, hogy befogadjanak hajlékukba a szükség idején. Majd megvilágítja, hogy aki a kevésen hű, az hű marad a nagy dolgokban is. Érthető ennek rendjén, hogy aki hűtlenül intézi a mammon kincseit, hasonlóan jár el az igazi értékekkel is. Jézus egy közismert tanítással zárja példázatát: „Egy szolga sem szolgálhat két úrnak. Mert az egyiket gyűlöli, a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, a másikat megveti. Nem szolgálhattok az Istennek és a mammonnak.”
3). Kedves Testvéreim! A példabeszéd mondanivalóját egy később elhangzó megjegyzés határozza meg. Az ugyanis, hogy mindaz, amit helyesnek ítélünk emberi értékeléseink szerint, Isten előtt megvetést érdemel, mert Ő nem a külsőségeket, hanem szívünket vizsgálja. (15. v). Éppen ezért további gondolkodásunkban, megjegyzéseinkben, kijelentéseinkben kövessük Isten elvárását. Azt ugyanis, hogy ne életünk látható előnyeit tartsuk szem előtt, hanem szívünk tisztaságát. Ne azt kövessük, ami kedvező nekünk és embertársainknak, hanem azt, amit elvár Isten tőlünk.
a). Először úgy látom, hogy két tényező öleli át kötelességünket. A hűség, illetve a hűtlenség. Erről szól a példázat is. Vagyis a hűtlen intézőről. Mi is tulajdonképpen a hűség és a hűtlenség? „A hűség szent, isteni gondolat! A hűtlenség minden vonalon visszataszító! Istentelen valami! A német közmondás szerint: /…/Annyit ér az ember, amennyit a szava. „Légy hű mindhalálig és neked adom az élet koronáját”. (Jel 2,10). A hűség tehát nem csak frázis, nemcsak becsület, hanem isteni parancs is!” /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 93. Old./.
b). Képzeljük bele magunkat az intéző szerepébe. Szeretjük munkánkat, hiszen arról szól mindennapi tevékenységünk, hogy felírjuk egy „levélre” embertársaink adósságait, majd bevételezzük azokat a „törlesztéseket”, melyeket időközönként befizetnek gazdánk pénztárába, vagy elhelyeznek más anyagi javak között. Egyetlen pillanatra sem suhan át rajtunk a gondolat, hogy rosszul végeznénk feladatunkat. Egy nap azonban elérkezik a számonkérés pillanata, hiszen valaki – talán éppen rossz akaróink közül – feljelent bennünket a gazdánál. Hamarosan le kell adnunk az adósok névsorát, be kell számolnunk arról, hogy kik azok, akiktől nem hajtottuk be a tartozást, s nem utolsó sorban arra is kell gondolnunk, hogy holnap már nem leszünk állásunkban. Amikor átgondoljuk valós helyzetünket, azonnal ráeszmélünk, hogy cselekednünk kell. Az első indíték hamisságra késztet, és egyszerűen rossz megoldást követel. Nem arra gondolunk, hogy hűségesek maradjunk, hanem arra összpontosítunk, hogy mi fog történni velünk, ha kidobnak a megélhetésünket jelentő munkánkból.
Ekkor pattan ki belőlünk az ötlet, s egyben a megoldás lehetősége, hogy ettől a perctől kezdve nem egy, hanem több embernek kedveskedünk, s ez által mentjük a menthetőt. Sorban elengedjük az adósok tartozásának egy részét, amivel bebiztosítjuk ugyan menesztésünket, viszont megoldást is látunk benne, hiszen hozzájuk fordulhatunk segítségért az elkövetkező időszakban. Önvizsgálatunkat dicséri, ha elgondolkodunk azon, hogy mihez kezdhetünk munkaviszonyunk megszűnése után, de butaságunkra vall, ha hiszékenyen bedőlünk annak az elképzelésnek, hogy megfelelő biztosítékot nyújtanak majd embertársaink, akiknek elengedtük részadósságát. Téves lenne ugyanis azoknak az embereknek hathatós segítségében bízni, akik maguk is adósak valakivel szemben, akik adósságra, illetve annak visszafizetésére alapozzák jövendőjüket. Egy bizalmi állás elveszítése semmivel sem pótolható.
c). Keserves tapasztalataink közé tartozik, ha megbízóink elveszítik velünk szemben bizalmukat. S talán már ebben az esetben nem is fontos, hogy mennyi pénzről, vagy gabonáról, illetve más valamiről van szó. Egy a fontos: Hűségesen, vagy hűtlenül sáfárkodtunk-e azzal, ami nem a miénk, de amiből közvetve megélhetésünket biztosíthattuk, s nem utolsó sorban pedig hűséges munkánk eredményeként megfelelő „menlevelet” állíthatnak ki tevékenységünkről, mellyel bárhol újrakezdhetjük életünket. Azaz, nem játszottuk el becsületünket.
„Nem akarlak oktatni, – mondja az író -, hiszen te okosabb vagy nálam, de meg kell tanuld: minden nem lehet a tiéd. Vannak alapvető dolgok, amikhez ragaszkodnunk kell, mint a vízhez és a sóhoz, ha élni akarunk. Számomra ilyen dolog a hűség. Nem öncélúan és mindenáron, de mindaddig, amíg értelme, értéke és súlya van.” (Berkesi András)
4). Kedves Testvéreim! Nem maradt hátra sok lehetőség, hogy eldöntsük, kinek vállaljuk a szerepét. Jó lenne, ha mindannyian tehetős gazdák lehetnénk, akik akár elengedhetnénk némelyek tartozását, vagy dönthetnénk a hűtlen intéző sorsa fölött. Persze az is benne lehetne a megoldásban, hogy adnánk neki még egy utolsó esélyt. A helyzet azonban más. Legtöbben adós szolgák, vagy jobb esetben intézők vagyunk. A kérdés az, hogy milyenek. Olyanok-e, akik tisztességesen végezzük bizalmas munkánkat, vagy olyanok, mint a példázatbeli intéző?
A hűség, illetve a hűtlenség kérdése számunkra is időszerű. Vagy az egyiket, vagy a másikat követjük. Ha ismételten elhajlunk valamelyik irányába, majd visszafordulunk, előbb-utóbb elveszítjük a belénk helyezett bizalmat. Ha elvállaltuk a feladatot, hogy vigyázunk gazadag embertársunk vagyonára, akkor azt kell teljesítenünk, hiszen abból remélhetjük megélhetésünket. Ne izgasson, hogy miként jutott vagyonához az illető. Legyünk hűségesek a munkánkhoz. Ha szegény sorsú embertársaink mellett kötelezzük el magunkat, akkor ne azon törjük fejünket, hogy miként lehetne sikkasztással csökkenteni adósságaikat, hanem pl., hogy miként lehetne meghosszabbítani a viaszfizetés idejét. „Hűséget nem lehet követelni. Hűséget nem szabad kérni. Hűséget nem szabad ígérni. Hűséget csak adni lehet és elfogadni.” (Matolcsi-Papp Zoltán)
Képzeljük bele magunkat még egyszer az intéző szerepébe. Nem feltételezhetjük, hogy gazdánk nem követi figyelemmel munkánkat. Nagyon jól tudjuk, hogy egyszer kell eljátszanunk embertársaink bizalmát, s ezzel szinte örökérvényűen megpecsételtük a rólunk alkotott véleményt. Az is nyilvánvaló, hogy újabb embereket téveszthetünk meg, férkőzhetünk be bizalmukba, de soha ne feledjük: Ugyanezt nem követhetjük el Istennel szemben. Ha egyszer eljátszottuk bizalmát, többé nem bíz ránk felelősségteljes feladatokat.
Összegezésképpen még csak annyit, hogy bármilyen helyzetbe is kerüljünk további életünket illetően, egy cél vezessen: a hűség minden előtt. Vitathatatlanul helyes Jézus tanítása, mert, amennyiben hűségeseknek bizonyulunk apró, és világi kincsek tekintetében, akkor annak is bizonyságát adjuk, hogy jó, hűséges sáfárai leszünk Isten országa igazi értékeinek. Ebben a megbízatásban tartson meg minket Isten, s adjon további lehetőséget, hogy hűségesek maradjunk embertársaink kincseivel és Isten országa drága értékeivel.
„Ha csak egyszer tiszta szívedből mondod: „szeretlek”, ez többet ér, mintha százszor elismétled: „örökké hű leszek hozzád”. Ebben az egy szóban, ebben az érzésben minden hűség benne van. Ez az érzés kényszerít hűségre. Örök hűségre.” (Csitáry-Hock Tamás). Ámen.
Pap Gy. László 