- általános beszéd -
Ezt mondja az Úr: Ne a bölcsességével dicsekedjék a bölcs, s ne az erejével az erős, és a gazdag se a gazdagságával dicsekedjék, hanem aki dicsekedni akar, azzal dicsekedjék, hogy van benne értő lélek és ismer engem, mert én vagyok az Úr, és én kegyelemben, igazságban és hűségben kormányozom a földet; ezekben lelem kedvemet – mondja az Úr. Jer 9,22-23
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Tény és való, hogy amióta „tudjuk az eszünket” arra törekszünk, hogy a lehető legbölcsebben osszuk be a rendelkezésre álló időnket, illetve úgy éljük életünket, hogy minél kevesebb megbánnivalónk legyen a „számadás” idején. Ennek az óta vagyunk tudatában, amióta megismertük Jeremiás próféta álláspontját a szentleckében elhangzottakkal kapcsolatosan, vagyis mióta ő is elismerte, sőt hangsúlyozta a régi bölcsességet: „A bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme.” (Péld 9:10). A felolvasott bibliai részben azt hangsúlyozza a próféta, hogy mindnyájan arra kell törekedjünk, hogy szüntelen figyeljünk az életünket, sőt a történelmet irányító Istenre, akinek hatalma van az emberek élete, s így az egész világ jövője felett. Éppen azért, mert sosem tudjuk, hogy mikor következik be a vég számunkra és a környezetünk számára egyaránt, mindennél fontosabb, hogy egy belső, lelki alázat és őszinte szeretet töltsön el Isten iránt. Az sem baj, ha szüntelen a ránk leselkedő halálra figyelünk, mely „tolvajként lopózik be a házakba”, vagy elragadja a tereken játszó gyermekeket, vagy ifjakat. Baál például azért nem épített ablakot a palotájára, mert attól félt, hogy Mót, a halál istene, az ablakon át belopózik és elrabolja feleségeit. Mi a próféta figyelmeztetését kell megfontolnunk.
Mindenek előtt azt mondja Isten, hogy ne a bölcsességével dicsekedjék a bölcs. Szánalmasnak mondanak minket az emberek, ha netán időnként előfordul velünk és akaratunk ellenére megvillantjuk bölcsességünket. Olyan ez, mint az öndicséret, melynek sokszor könnyen beleszaladunk csapdájába. Nem alapállásunk az ilyen dicsekvés, mégis, hogy igazoljuk valamelyik helyesnek mondható cselekedetünket, elkövetjük az „öndicséret gyalázat” hibáját. Vagy ahhoz is hasonlítható, amikor gyermekkorunk óta figyelünk ugyan a szülői intésre, hogy ne ítéljünk másokat, viszont könnyen kiejtjük a szánkon a jellemzést, mely legtöbbször felér egy szerénynek nem éppen minősíthető ítélkezéssel. Pedig eredetileg csakugyan jellemzésnek szántuk, mellyel a légynek sem kívántunk ártani. Azóta sokszor beigazolódott, hogy magunkon „ítélkezni sokkal nehezebb, mint máson. Ha sikerül helyesen ítélkezned saját magad fölött, az annak a jele, hogy valódi bölcs vagy.” (Antoine de Saint-Exupéry).
Arra figyelmeztet a próféta, hogy ne az erejével dicsekedjen az erős. Tagadhatatlan megtörtént fiatalabb korunkban, hogy ideig-óráig megfeledkeztünk arról, hogy bármelyik pillanatban oda lehet fiatalos erőnk, hiszen valamilyen betegség, vagy váratlan baleset egy életre elveheti az erőt, mellyel most még akár dicsekedhetünk is. Sajnos még ismeretségi körünkben is sok hasonló példát említhetünk. Egyesek Isten csapásának, mások a hálátlanság okának tartják, megint mások különböző magyarázatokat keresnek arra, hogy minek köszönhetően fordul elő a változás. A tény maradt és legfentebb azok okultak ezekből a történetekből, akikhez tisztán eljutott az üzenet, hogy nem Isten büntetéseként kell felfognunk, ha elhagy a fizikai erőnk, hanem elsősorban egészségi állapotunk megromlásának, illetve egy sor korábbi figyelmetlenségnek a következménye, mely éppen arra hívja fel ismételten a figyelmünket, hogy jobban szem előtt tartsuk könnyen illanó, törékeny egészségünket. Vagyis ismételhető a jól ismert mondás, miszerint „Nem az az erős, aki nem esik el, hanem az, aki mindig fel tud állni.” (Niccolo Machiavelli). Ezt gyakran akkor hangsúlyozzuk, amikor valaki fizikálisan, vagy lelkileg többször is összeomlik, majd újra és újra sikerül felállnia. Persze arra is ráilleszthető a mondás, akit sorozatosan bántanak, sőt földre vernek, megtaposnak, de mivel erősnek bizonyul, mindannyiszor feláll és kitartóan, újból folytatja, amit elkezdett. A rossz nyelvek úgyis emlegetik, hogy „makacs” az illető, de mi tudjuk magunkról is akár, hogy mindennél többet ér a kitartó újrakezdés. Főként, ha rajta van Isten áldása.
A próféta intésének első része a gazdagsággal kapcsolatos véleményével zárul. Vagyis inkább azzal a megjegyzéssel, melyet Istennek tulajdonít, s melyet így fogalmaz: a gazdag se a gazdagságával dicsekedjék. Ismét egy olyan gondolatnál vagyunk, mely visszatérő téma, sőt nemcsak a szegény réteget foglalkoztatja, hogy miként sikerülne megszabadulnia a szegénységétől, hanem a gazdagot is, hogy miként gyarapíthatja vagyonát. Bonyolult téma, hiszen általában az történik, hogy a szegénységben levők még mélyebb szegénységbe süllyednek, a vagyonosok pedig még magasabban kiemelkednek, gazdag társaik közöl. Van minderre tárgyilagos magyarázat, de ennek ellenére mégsem értik a legtöbben. Rengeteg érvet és ellenérvet felsorakoztatunk elméleti csatározásaink során, melyektől most megkíméllek. Csupán egyetlen lényeges szempontra hívom fel mindnyájunk figyelmét, melyet Isten is elvár tőlünk, és ami nem más, hogy a „valódi gazdagságot nem a vagyontárgyaid jelentik, hanem az, hogy te mennyire vagy értékes ember.” (Jim Rohn). Nem állítom szembe ismételten a más véleményen levő embertársaimat, csupán hangsúlyozom a régi meggyőződést, miszerint egyetlen gombbal se kerül több arra a felvevőre, melybe holtunk után beleöltöztetnek, illetve semmit sem viszünk magunkkal többet, mint egyetlen felöltő. És azt is jobb esetben, mert még arra is sor került számtalanszor, hogy ennyi sem jutott.
A próféta közli Isten akaratát, melynek az a lényege, hogy, amennyiben az ember eldöntötte, hogy dicsekedni akar, akkor ezt azzal a meggyőződéssel tegye, mint, aki helyesen ismeri Istent. Pontosabban: aki dicsekedni akar, azzal dicsekedjék, hogy van benne értő lélek és ismeri Istenét. Figyeljük csak meg, hogy a próféta milyen figyelmesen közre zárja Isten akaratát, vagyis, aki kegyelemben, igazságban és hűségben kormányozza a földet. Ő az Úr, majd végül pedig, hogy ezeket mondta Isten.
Mi unitáriusok ritkán használjuk a „kegyelem” kifejezést. Akkor is inkább embertársainkkal szembeni elnéző cselekvéseinkkel összefüggésben. Tesszük ezt azért, mert hitbeli meggyőződésünk azzal nyugtat, hogy Isten gondviselő, szerető édes Atya, akinek legkisebb gondolata is messzebb áll attól, hogy büntesse ártatlan gyermekeit. Éppen ezért imádságainkban szinte soha nem rimánkodunk hozzá kegyelemért. Azaz néha-néha mégis, amikor megkörnyékez bennünket a nyomorúság, vagy összecsapnak fejünk fölött a szerencsétlenség hullámai. Ilyenkor imájában „az ember azt kéri az Istentől, hogy tegyen csodát. Csoda alatt azt érti, hogy lépjen át az Úr a kérlelhetetlen törvényeken, és változtassa át a nehéz valóságot. Könnyítsen a súlyos életterheken, lágyítson a fájdalmon, segítsen gondolatai, reményei és vágyai megvalósulásában. Keresztény szóval az imádság kegyelmet kér törvény helyett. A kegyelem pedig – ebben a kőkemény törvényvilágban – csoda.” (Müller Péter)
Elég gyakran szólok beszédeimben az igazságról, de mivel székely vagyok nem áll tőlem az a tulajdonság sem, hogy magas az igazságigényem, más szóval igazság-érzékeny vagyok. Igen ám, de ez sok embertársamról elmondható, akik legtöbb esetben foggal-körömmel ragaszkodnak igazságukhoz. Az a gond, hogy a nagy igazság viszont csak Istennél található. Nálunk, gyermekinél részigazság van, melyet nekünk kell egésszé összerakosgatnunk. „Azon múlik a legtöbb félreértés az életben, hogy az ember nem tudja eltalálni, hogy tulajdonképpen hol is vagyon az igazság.” (Krúdy Gyula) Istennel kapcsolatosan nem érthetjük félre az igazságot. Ő ugyanis változatlan igazságban kormányozza a világmindenséget.
Az utolsó gondolat a hűség köré szőhető. Amikor magunk köré nézünk és kitekintünk szűk családi közegünkből, egyre több csalódás ér barátaink, ismerőseink hűtlensége miatt. „A hűtlen fél számíthat a családi bosszúra, az ismerősök és barátok elfordulására, a gyerekek szeretetének elvesztésére. Ezért a hűség nem mindig erény, hanem sokszor kalkuláció eredménye. Az emberek sokszor addig hűségesek, amíg megéri nekik.” (Szendi Gábor)
Istenben bízó emberekként boldogok lehetünk, mert Isten mindvégig hűséges marad hozzánk. Még akkor is, amikor időnként rászolgálunk a haragjára. Mindez azért történik, mert a szerető Teremtő elmaradhatatlan tulajdonsága, hogy hűséges legyen első sorban választott népéhez, másodsorban pedig azokhoz, akik Őt választották Istenüknek. Mindez pedig a lehető legegyszerűbben történik, mert azt mondja az Úr. Ámen.
Debrecen, 2017. február 12
Pap Gy. László 