Bibliai olvasmány: Lk 13,22-30.
„A ház ura feláll és bezárja az ajtót, ti meg kint maradtok és zörgetni kezdtek az ajtón: Uram, nyisd ki nekünk! Akkor azt fogja nektek mondani: Nem tudom, honnan valók vagytok.” Lk 13.25
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Beszédemben három fontos tanítás körvonalazódik. Két Jézusi mondást találunk egyetlen példabeszédben, mellyel ritkán találkoztunk eddigi, istentiszteleti, vagy bibliaórai alkalmainkon. A két mondás közismert tanítást hordoz, ám a példabeszéd egy kevésbé ismert és kellemes mondanivalót tartogat.
1). A példázat előzményeként Jézusnak a szombatról vallott felfogása egyik részletével találjuk szembe magunkat, mely ebben az esetben sem különbözik attól, melyet már megszokhattunk. Kifejezésre jut, hogy a szombat, vagyis az ünnepnap van az emberért és nem fordítva.
2). A példabeszéd tartalma ismertté vált most is a bibliai olvasmányból. Kiemelem azonban a következőket: Valaki furcsa kérdést tett fel: „Uram, ugye kevesen üdvözülnek?” Feleletként következik az első ismert mondás, hogy mindenki igyekezzen bejutni a szűk kapun. A ház ura bezárja háza ajtaját, sőt gonosztevőknek is nevez. Azzal még nem is lenne gond, hogy a pátriárkák és próféták benn vannak Isten országában, de a szélrózsa minden részéből érkeznek emberek, akik sorban bebocsátásra lelnek, mi pedig kinn maradunk. A példabeszéd ismert mondással zárul: Vannak utolsók, akik elsők, és vannak elsők, akik utolsók lesznek.
3). A példabeszéd mondanivalója a következőképpen részletezhető:
a). Először egy érdekes kérdés vár válaszra: „Uram, ugye kevesen üdvözülnek?” A szélsőségesnek mondható gondolkodás szerint: „A jóhiszemű ember nem kárhozik el, még akkor sem, ha buddhista vagy mohamedán, vagy taoista, vagy akár a legfeketébb kannibál, akinek nem egy felfalt misszionárius van a rovásán… Aki a maga szellemi látóköre szerint őszinte, az üdvözül. Éppen ebben áll a magasztos isteni könyörület.” (Archibald Joseph Cronin). Szerintem a kérdés különös módon, de sejteti, hogy Jézus lassan útja végére érkezik. A példabeszéd keletkezésekor Jeruzsálem felé tartott. Tudta, hogy ott lesz utolsó állomása, és annak is ismeretében vagyunk, hogy még elég sok minden történik Jézussal. Ott vagyunk vele szenvedésében, amikor életért könyörgött Istenhez, hogy távoztassa el a halál poharát, és a kereszten is példamutató bizonyságot tett, amikor ellenségeiért imádkozott, illetve számukra bocsánatot kért Istentől. Mindez azt bizonyítja, hogy még mindig van esély, hogy valaki rálépjen az üdvösség útjára. Vagyis nincs még semmi sem veszve azért, mert Jézus megbízatása lassan véget ér. Ezért mondja, hogy igyekezzünk átmenni a szoros kapun. Ha ellenkezően lenne, akkor nem kecsegtetne valótlansággal.
b). A második mondanivaló szomorúságot okoz. Képzeljük el, hogy fáradságos úton haladunk, azzal a tudattal, hogy néhány órai gyalogolás után elérkezünk egy régi, jó ismerősünkhöz, aki régebb vacsorával, szállással, barátsággal, vendégszeretettel fogadott. Közben, ahogy megelevenednek emlékeink, visszaidézzük azokat az alkalmakat, amikor nótába foglaltuk bánatunkat, eltáncoltuk örömünket. Akkor reményekkel teljes jövendőnket tervezgettük.
Lassan előtűnik a láthatáron régi ismerősünk háza, s bár fáradtak vagyunk, gyorsulnak lépteink, hogy mielőbb átadjuk magunkat a viszontlátás örömének. Elcsigázottan, de mosolyogva érkezünk az ajtó elé, s örökkévalóságnak tűnik, míg kinyílik az. Döbbenetünkre azzal fogad a házi gazda, régi ismerősünk, hogy sajnálja, de nem ismer bennünket. Azt sem tudja, hogy hová valósiak vagyunk. Szó nélkül becsukja az ajtót. Ismét zörgetünk, de ekkor már sokkal gyorsabban nyílik az ajtó, s régi ismerősünk érezhető indulattal néz végig rajtunk. Szinte egy emberként bizonygatjuk, hogy, már hogyne ismernénk egymást, hiszen milyen sokszor ültünk egy asztal mellett, hányszor hallgattuk tanításait. Ekkor váratlanul így szól a ház ura: Távozzatok egy szálig, ti gonosztevők! Majd orrunk előtt becsapta az ajtót. Egy apró gyermek megrettent édesanyja karjai között és sírva fakad. Az este észrevétlenül ereszkedik le ránk, s csak alakjaink körvonala sejteti csoportunk körvonalát. A néma csendet néhány feleség számon kérő szava töri meg. Rátok hallgattunk, titeket követtünk, bennetek bíztunk, s lám mindent elrontottatok. Nincs vacsora, hely, ahová fejünket lehajtsuk. Javítsatok most ti a helyzeten. Gyermekeikkel ők is sírni kezdtek. Néhányan hálásak voltunk, hogy leszállt az est, s láthatatlanok maradnak könnyeink. Négyes fájdalom telepedett ránk. Nem engedett házába, s ráadásul gonosztevőknek nevezett az az ember, akit barátunknak tudtunk, tanítónknak fogadtunk. Ránk támadt feleségünk, s ráadásul megterhelt lelkiismeretünk vádja is.
c). Tanácstalan csoportunk bosszankodva, bánatosan, sírdogálva állt az ablak alatt. Bentről jókedv szűrődött ki. Időközben többször is megjelent egykori ismerősünk az ajtóban, s újabb embereket bocsájtott házába. Az asztalok mellett ismerős és ismeretlen arcokat látunk az ablakon át. Most pedig reménytelenül, elhagyatottan, kitaszítottan állunk az ismeretlenben. Vissza nem fordulhatunk, ahol vagyunk, nem maradhatunk. Elveszítettük régi barátunkat, pénzünk nincs, hogy ennivalót, szállást vegyünk, az ötlet is hiányzik, hogy mitévők legyünk. Csak ránk haragvó szeretteink, síró gyermekeink vannak, s egy nyomasztó érzés, melytől majd megszakad szívünk.
Valami különös érzés kerít hatalmába és elevenünkbe hasít a felismerés: „Ha az ember megbocsát valamit, akkor azzal nem semlegesíti a korábbi tetteit, és nem teszi meg nem történtté a megbántás tényét sem. Ugyanakkor elismeri, hogy valódi megbánásra került sor, és készen áll a kapcsolatuk folytatására.” (Alfons Vansteenwegen). Rengeteg kellemetlen élmény tör elő emlékeink tárházából, melyek között nehezen válogatunk. Elénk sereglenek azok a pillanatok, melyekben mélyen és örökéletre szólóan szerettük azokat, akik éppen ebben a pillanatban bántanak. Nem értjük, hogy miként változott meg a korábbi érzés és szükségünk van a felismerésre, hogy valahol talán elhibáztuk viszonyulásunkat. Most is igaza van a gondolkodónak: „Ha valakit valóban szeretsz, azonnal tudod, ha megbántod – nem azért, mert látod az arcán, hanem mert a bántás pillanatában önmagadon érzed a bántalmat, neked is fáj – és tudod, hogy nem kellett volna. Nemcsak neki, neked is sajog, azonnal. A szeretet nem ismer sem időt, sem távolságot.” (Müller Péter).
4). Kedves Testvéreim! Életünk során gyakran igyekszünk megnyerni embereket, ügyeket, előnyöket. Minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy bebiztosítsuk magunkat a jövendő számára. Igen, de egyetlen figyelmetlenség máris tévútra vezet. Rá sem eszmélünk arra, hogy rosszul megválasztott céljaink megszakíthatják régi kapcsolatainkat. Nem figyelünk kellőképpen arra, hogy megváltoztunk egyéniségünkben, s már nem azok vagyunk, akik voltunk. Úgy telnek napjaink a maguk egymásutániságában, hogy csak másokra figyelünk, magunkra soha. Furcsa mód, de hangoztatjuk, hogy „olyannak kell elfogadni minden embert, amilyen”. Milyen rosszul esik, amikor saját szavunkat halljuk visszhangzani embertársaink szájából. Igen, régi ismerőseink, barátaink, tanítóink egyszer csak szemünkre dobják, hogy rájuk is érvényes meglátásunk. Úgy kell őket is elfogadnunk, ahogy kimondják véleményüket. Így történhet, hogy kimondták: gonosztevők.
Hiába bizonygatjuk, hogy milyen jó volt annak idején. Hiába hivatkozunk elmúlt idők szép emlékeire. A múlt soha meg nem változik, de megváltozik a jövő, ha keményen közreműködünk. Megváltozunk mi, és megváltoznak egykori ismerőseink. Megváltozunk-e, ha sírásra kényszerítenek azok, akiket magunkkal ragadtunk a keserűségbe? Idejét múlja minden bizonygatás, ha házastársunk, gyermekeink, esetleg azok sírása töri meg mindenkori nyugalmunkat, akiket magunkkal vittünk kellemetlen utunkra. A múlt olyan marad, amilyen volt. Az emlékekben nem fordítanak hátat egykori embertársaink, de a jelenben megváltoztatott véleménnyel távol tartják magukat tőlünk.
Összegezésképpen nézzünk még egyszer a régi, jó igyekezetünk felé. Vajon veszve van-e minden? Jézus biztos volt abban, hogy jeruzsálemi bevonulása után alig hat nap választja el a haláltól, tudta, hogy Isten akaratára bízza életét, de mégis imádkozott, hogy ne térjen még halálba. Így nekünk is meg van minden esélyünk arra, hogy még egyszer visszatérjünk. Még egyszer újra kezdjük azt, amit annak idején megtagadtunk. Persze, nagyon fáj, hogy idegen emberek előttünk mennek be régi ismerősünk házába, Isten szeretetébe, országába. Fáj, hogy Isten bezárta előttünk az ajtót. De ha kétszeri próbálkozás után sem engednek be, vajon nem próbálkozhatunk-e harmadszor is? Elfogadhatjuk, hogy rosszul esett Istennek, hiszen annak idején rajta álltunk a helyes úton. Ott voltunk az elsők között a szoros kapu közelében. Mi azonban nem akartunk belépni a szeretet világába.
Nem engedhetjük, hogy meggondolatlanságunk miatt szeretteink elsírják életüket. Abba sem egyezhetünk bele, hogy titkon sírjuk saját könnyeinket. Annyi bizonyos, hogy az elsők rég beléptek Isten országába. Nem tudhatjuk, hogy beléphetünk-e a szoros kapun, hiszen sokan tolongnak előtte. Bizonyos, hogy Istenhez is úgy kell viszonyulnunk, mint ahogy cselekszünk közeli szeretteinkkel, régi barátainkkal. Megsértettük, de addig zörgetünk szívük ajtaján, míg meghallgatnak, hisz azért jöttünk, hogy bocsánatot kérjünk. Rábízzuk, hogy beléphetünk, vagy nem Isten országába, de legalább azt engedjék meg nekünk, hogy beálljunk a sor végére. Voltunk már elsők mások és Isten szeretetében, gondoskodásában, legyünk most legalább utolsók a remélt dolgok valóságában. Ámen.
Pap Gy. László 