2010.07.18 – Kereszténység – 1.

Bibliai olvasmány: ApCsel 11,24-28.

Ti keressétek elsősorban Isten országát. Mt 6, 33.

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Nietzsche gondolatával indítom bevezető mondataimat: „A kereszténység mindent megtett a kör bezárása érdekében, és már a kételyt is bűnnek nyilvánította. Ész nélkül, mintegy a csoda erejével kell a hitbe vettetnünk és úgy úsznunk benne, mintha a legtisztább és legvilágosabb, legegyértelműbb elemben lubickolnánk: ha a szárazföldet kutatnánk tekintetünkkel, már a gondolat is, hogy esetleg nem csak úsznunk kellene, kétéltű természetünk legfinomabb jelentkezése – már önmagában is bűnnek számítana! Jegyezzük meg, hogy ekképp ki van zárva a hit megindoklása és az eredetén való minden gondolkodás, mert ez bűnös dolog. Vakságot akarnak, mámort és örök énekszót ama habok fölött, amelyekben az ész megfulladt!” /Nietzsche/

A mai alkalommal egy nagyon fontos témához, a kereszténység tárgyalásához érkeztem. Képtelen vagyok arra, hogy másként soroljam elő gondolataimat, mint ahogyan már megelőzően is említést tettem, s melynek középpontjában Jézus örömüzenetének lényege, Isten országa áll. Ezért választottam céltudatosan a megismételt szentleckét beszédem alapgondolatául, hogy általa is hangsúlyt adjak a következőkben elősorolandó meglátásaimnak. A kereszténységről szóló prédikálásomat négy részre osztottam, melyek közül először arra a kérdésre keresek választ, válaszokat, hogy közülünk kit nevezhetünk kereszténynek. Nagyon összetett kérdés-felelettel állunk szemben, hiszen szavainkat az elfogulatlanság kell meghatározza, valamint fontos jellemzője kell legyen, és maradjon a tárgyilagosságra épített őszinteség. Keresztény az, aki Isten országát keresi.

1). Sadhu Gundar Sing mesélte többek között, hogy egy nap a Himalája mellett egy folyó partján ült. Kivett a vízből egy szép, kemény, kerek követ és széttörte. A belseje száraz volt. Ez a kő már régen a vízben volt, de a víz nem hatolt bele a belsejébe. Ezt a megérzést Bánk József püspök a következőképpen értelmezte: „Így van Európa népeivel is, évszázadok óta körülveszi őket a kereszténység, és áldásaiba meríti. A kereszténységben élnek, de a kereszténység nem hatolt beléjük és nem él bennük! A hiba nem a kereszténységben van, hanem a szívek keménységében!” /Dr. Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 322. Old./. A kereszténységet, a fentiek figyelembe vétele mellett, a szívben, a szívekben kereshetjük. Ez a tény pedig kizár minden külsőséget, melyet meghatározóként emlegethetnének azok, akik keresztényeknek érzik magukat. Amennyiben hiányzik a megfelelő érzület, akkor semmit sem ér a megkeresztelkedés, sem az, hogy valaki a kereszténységhez tartozónak vallja magát. Ki a keresztény, tehát? Három bibliai alapozottsággal rendelkező válaszba sűríthető a felelet: Az első mindenképpen az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben nyert megfogalmazást: Kereszténynek számít minden Jézuskövető (11,26.). Ha Jézus korában gondolkodunk, akkor részben a külsőségek is meghatározhatták ezt a követést. Ma azonban teljes mértékben a belső, lelki, szívbeli viszonyulás veszi át a követés helyét. Ma nem kell szó szerint Jézus után mennünk, de felvállalnunk szükséges tanítását, azt mindenben követnünk igenis kötelességünk, amennyiben keresztények szeretnénk lenni. Keresztény az, aki Isten országát keresi. Isten országának ismertető jegye pedig nem más, mint a szeretet. A keresztényi mivolt második feltételét János evangéliumában találtam meg. Keresztény minden ember, aki teljesíti Jézus parancsolatait (2,5). Ez a megállapítás erősíti az elsőt, és ugyanakkor tudomásunkra hozza azt is, hogy értékét veszíti ebben az esetben minden ígéret, mely beváltatlanul marad. Az igen-igen, vagy a nem-nem kijelentés a szó szoros értelmében valósággá válik, amikor igent mondunk Isten és ember szeretetére és nemet mindarra, ami gátat vet a szeretet megélése elé. Keresztény az, aki Isten országát keresi. A harmadik választ Pál apostolnál találtam arra a kérdésre, hogy ki közülünk a keresztény. Az apostol hangsúlyozza, hogy kereszténynek számít mindenki, aki igyekszik a jócselekedetekre (Tit 2,14.). Itt, ennél a pontnál – szerintem – már nem kell semmi mást mondanom. Kereszténynek csakis akkor számítunk, ha Isten- és emberszeretetünk, valamint a jó cselekedetek hatják át, és határozzák meg egész életünket. Keresztény az, aki Isten országát keresi.

2). Úgy érzem, hogy nem léphetek tovább, míg ez alkalommal is nem tisztázok egy újabb, – most már a kereszténységünkkel kapcsolatosan fennálló, de látszólagos ellentmondást. Ez pedig azzal áll összefüggésben, hogy általában a többi keresztény felekezet, – még a velünk szemben udvariaskodók is – nem sorolnak be minket a keresztények közé. Azt most nem részletezem, hogy mivel magyarázzák ezt a kizárást. Egyszerűen kijelentik, hogy az unitáriusok nem keresztények, s nem szolgáltatnak további magyarázkodást. Ám nem lehet ilyen egyszerűen lezárni ezt a kérdést. És nem azért, mert más a mi véleményünk erről, hanem azért, mert a mi felfogásunk tükrözi azokat a tanításokat, melyek Jézusra visszavezethetők, melyek egyszer, s mindenkorra meghatározzák, hogy ki a keresztény, és ki az, akinek még sok mindenben fejlődnie kell ahhoz, hogy magáénak mondhassa ezt a meghatározást. Keresztény az, aki Isten országát keresi. Meglátásom igazolása érdekében Török Tamás íróhoz siettem segítségért, aki többek között a következőket hozza tudomásunkra: „Dávid Ferenc unitárizmusa nem akart felekezet lenni, hanem a szabad vallásgyakorlat alapján meg akarta őrizni a kereszténység egységét. Ez a szándék pedig mindennél ékesebben bizonyítja, hogy nem holmi felekezeti kizárólagosságra, egyeduralomra való törekvés, hanem a kereszténység eredeti állapotának a kölcsönös tolerancia alapján való visszaállítása volt Dávid Ferenc eltervezett és szenvedélyesen hirdetett célja.” /Unitáriusok; 41. Old./. Hogyan fogalmazunk Káténk feltett kérdésére: Mi volt Dávid Ferenc életcélja? Életcélja a tiszta jézusi kereszténység helyreállítása volt. Azaz vissza kell térnünk ahhoz a forráshoz, mely Jézus eredeti tanításait jelentette, s melynek megfogalmazását Márk evangéliumában találjuk meg örökérvényűen: Az ember legfontosabb kötelessége szeretni Istent és embertársát (12,29-30.). Nem létezik ezeknél másabb és nagyobb parancsolat. Keresztény az, aki Isten országát keresi. Ebben az összefüggésben elmondjuk, hogy nyugodtan követhetjük Dávid Ferencet, hiszen ennél tisztább jézusi tanítás nem létezik, amit követnünk kellene. Ez nem veszi túlzottan igénybe hitünket, de anyagi lehetőségeinket sem. Itt meg kell éreznünk a kettős irányba áradó szeretetet. Az biztos, hogy nehéz megélése, de kárpótlást kapunk minduntalan, hiszen a jézusi parancsolat nem csak arról szól, hogy nekünk kell szeretnünk, hanem azt is tudomásunkra hozza, hogy felénk is árad szüntelen Isten gondviselő szeretete, sőt embertársaink irányunkban tanúsított szeretete sem marad el. Keresztény az, aki Isten országát keresi.

Távol áll tőlem, hogy egyfajta bizonygatássá, vagy rólunk szóló megjegyzések cáfolatává tegyem a kereszténységről szóló beszédemet. Mégis van valami, amiért szót kell emelnem – éppen a tiszta jézusi kereszténység mellett -, hiszen esetenként a hallgatás beletörődést jelent. Az unitárius ember minden időben elfogadta embertársai felfogását, de nem tűrte, hogy hallgatásba kényszerítsék olyan kérdésekben, melyekben alapvető igazságokat véltek eltitkolni. Egy ilyen igazságnak számít éppen a most tárgyalt kereszténység kérdése. Ennek tisztázása érdekében hadd álljon előttünk egy vélemény, melyben igyekeznek meghatározni a mi újszerű gondolkodásunknak téves voltát: „Sokszor mondják, hogy a kereszténység lényegében felebaráti szeretet. Tévedés! A kereszténység első sorban Isten-szeretet és Isten-szolgálat. Aki nem ismeri el az Isten-szeretet törvényét, az nem beszélhet a kereszténységgel való rokonságról. Aki a felebaráti szeretetet a keresztény vallás legelső és egyetlen parancsának tartja, Isten helyett embert állított a vallás középpontjába.” /dr. Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 320. Old./. Hallottuk az előbbi meglátást. Abban nincs is semmi hiba, ha valaki így vélekedik vallásos embertársairól. A tévedés csak abban tapasztalható, hogy pl., az unitáriusok még a humanizmust legerősebben felkaroló években sem feledkeztek meg arról, hogy életprogramnak mondják a jézusi legfőbb parancsot. Az igaz, hogy vallásos felfogásunkban nagyon fontos helyet foglal el az ember. Az is igaz, hogy nem tulajdonítjuk bűnünk gyanánt az atyáink által elkövetett vétkeket. Tény, hogy bízunk az ember önmegvalósító erejében és lehetőségében, mellyel önerőből képes olyan dolgokra, melyeket más vallás állítása szerint csakis közbenjárókkal szerezhet meg a mindenkori halandó. És fontos számunkra az ember, hiszen Isten után szeretetünk következő célja, akinek semmit sem kell hinnie Istenen kívül és semmi mást nem kell tennie, csak szeretnie rendíthetetlenül. Ezért felfogásunkban keresztény az, aki először így keresi Isten országát.

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Meggyőződéssel vallom, hogy mi a legtisztább kereszténységet képviseljük. Nem lényegtelen, hogy mit mondanak mások rólunk, de megnyugtatlak, hogy nem meghatározó. Végül is Isten az egyedüli, aki kimondja fölöttünk elismerő, vagy elmarasztaló megjegyzéseit. Így is, úgy is bírálnak minket: Vegyük eszünkbe, hogy a magukat keresztényeknek nevezők többsége csak állít valamit, valamiket, de nem cselekszik annak értelmében. Nem elég csak hinni abban, amit cselekedni kell. Mi cselekszünk, és ezért nevezzük határozottan keresztényeknek magunkat. Hisszük és reméljük, hogy Isten is hasonlóképpen vélekedik vallásos felfogásunkról. Keresztény az, tehát, aki Isten országát keresi. Végül pedig néhány sor Wass Albert írónktól: „Ferenc megmutatta a lépeket, a kaptárak beosztását, elmagyarázta a méhek életét, szorgalmukat, engedelmességüket, törvényüket. – Mint az emberek – csodálkozott az asszony -, éppen mint az emberek! Mint a faluban élő emberek.- Nem – csóválta meg Ferenc a fejét – az emberek önzők, ezek pedig nem önzők. Az emberek irigyek, ezek pedig nem irigyek. Az emberek egymás ellen áskálódnak, ezek pedig segítik egymást a munkában. Ilyenek kellene legyenek az emberek, ha mind igaz keresztények volnának. De hol vannak attól!” /Wass Albert/. Ámen.

Debrecen, 2010-07-18