– óévi beszéd – 2017.
Azt mondta: „Mégis az én népem, a fiaim, akik nem lesznek hűtlenek.” És kiszabadította őket minden nyomorúságból. Nem valami követ vagy angyal, hanem az ő arca szabadította meg őket. Szeretetében és irgalmasságában maga váltotta meg őket. Karjába vette és hordozta őket az elmúlt idő minden napján. Ézs 63,8-9.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Úgy tűnik egy pillanatra, mintha valamilyen himnusz szerves része lenne a felolvasott szent lecke. Ugyanakkor semmi okunk nincs a kételkedésre, mert Isten mindenkor megérdemli, hogy dicsérje elsősorban kiválasztott népe. Isten ugyanis egyetlen alkalomra, sőt pillanatra sem hagyta őt cserben, míg a nép számtalanszor lázadással felelt jótéteményeire. Isten megkülönböztetett figyelemmel volt népe iránt, akit fiává fogadott és ugyanakkor ebben az esetben nem egy közbenjárót küldött a kimentésére, hanem maga ment személyesen elöl. Bár megváltójukká vált, a nép folyamatosan elfordult Istentől, cserbenhagyva őt.
Ma nyugodtan elmondhatjuk magunkról, hogy minket is gyermekeivé fogadott, sőt az évezredek során édes gyermekeivé válhattunk. Éppen ezért, óévi istentiszteletünk alkalmával szinte jól esik a lelkünknek, ha egykori választott népe és ugyanakkor magunk helyett, mint egy imádságot mondjuk el a kiválasztott bibliai részt:
„Ki érti meg kínomat, ha nem én?
Kire számíthatok, ha nem magamra,
a bizonytalan és nyugtalanra,
testemre és lelkemre, két szegény
szolgámra, aki egyetlen hatalmam,
katonaságom, népem, birodalmam?”
(Szabó Lőrinc)
Jártál-e már úgy, kedves Testvérem, hogy többet értettél és éreztél egy megszólítást követően, mint amennyit korábban reméltél? Közelebbről történt-e meg veled, hogy kedves szülőd, vagy nagyszülőd nemcsak azt hozta tudomásodra, hogy a gyermeke vagy, hanem azt is érzékeltette, hogy rajtad kívül még vannak leányai, fiai, azaz gyermekei, akiket éppen olyan szeretettel vesz körül mint téged. Ezt pedig nem azért tették veled szemben, hogy féltékennyé tegyenek téged, hanem azért, hogy minduntalan érezd és éreztesd te is, hogy egy családhoz tartozol. Két féleképpen történik ez a felzárkózás: az egyik lelkileg, a másig testileg, és ahogy mondja a költő, meglevő hatalmával teheti meg ezt. A másik, ide szánt idézet már közelebb visz az alapszándékomhoz, hiszen a következőképpen fogalmazza a szentlecke első üzenetében foglaltakat: „Nem kell alkalmazkodnom a körülményekhez – de nem is szabad! Író vagyok, a szellem embere. (…) Az én szolgálatom: megőrizni népem legtisztább erkölcsi hagyományait, nem engedni, hogy az igazság szelleme elavuljon. A kezdődő barbárság lármája közt ébren tartani a lelkiismeret sajgó nyugtalanságát. Megóvni egy jobb idő számára az emberiesség megvetett eszméit, a szellem és szabadság tiszteletét. Ezek a nemzet igazi szentségei.” (Babits Mihály)
Gondolataimon átsejlik szép lassan a valóság, amikor arra törekszem, hogy megértsem Isten és a költő tiszta szándékát. Lehet, hogy időnként egészen másról ír és mást sejtet a sorok mögött, de alapfokon a lélekre gondol ő is, amikor népe sajgó lelkiismereti nyugtalanságára figyelmeztet. Arra a népre utal, melynek ő is sarja, melyből származik, s mely mindig nem dobban ugyan egy szív-lélekként, mégis érdemesült arra, hogy megtartsa a nemzet igazi szentségeit. Bár az eszmét és a szellemet jelöli, én érzem a sorok mögött az örök gondviselőt, akire ebben az összefüggésben is szívesen hivatkozom. Jól esik ugyanis, amikor hallom, hogy gyermekeinek, népének nevez most már bennünket is.
Önkéntelenül figyelmeztet ebben a pillanatban is a múló idő. Esztendőnk utolsó vasárnapja és egyben utolsó napja van, amikor sok ember közülünk hozzáfog és számadást végez. Mi is azt tesszük, ha visszanézünk az elmúlt időszakra, esztendőre és megfogalmazzuk hálánkat, köszönetünket ember- és Isten felé, netán némi megjegyzést, szemrehányást teszünk magunkról. A szentlecke üzenetében világosan olvasható és érthető a nép hűsége. Vagyis inkább Isten gyermekeinek hűsége, akik most már többé nem lépnek a tagadás az elfordulás útjára. Sokkal bonyolultabb ez a kérdés is, mintsem ilyen egyszerűen elintézzük, miszerint korábban hűtlenek voltunk és most már fogadjuk, hogy nem leszünk azok. Nem pusztán azért nem sikerül betartanunk a szavunk, mert gyengének bizonyulunk az ígéretek teljesítésében, hanem valahogy mindig úgy alakul sok ember élete, hogy elcsúszik a fogadalom. Tény, hogy sokkal szebben és pontosabban megfogalmazza ezt a gondolkodó, akit idézek és aki hangsúlyozza, hogy a: „kutyám jön, hogy kitöltse a hűtlen barátok által hagyott űrt a szívemben. Nincs benne irigység, rosszakarat vagy gyűlölet. Nem árulja el a titkaimat, nem lesz féltékeny a sikereimre, és nem leli örömét a bánatomban.” (George Eliot)
Nekem sokszor megfordult a fejemben – főként így esztendő végén, hogy milyen boldogok is lehetnénk, ha legalább fele esztendőben, amit megértünk, ne jutna hasonló az eszünkbe. Vagyis ne lenne semmi okunk arra, hogy ilyent és hasonlót feltételezzünk azokról, akikben különben a legjobban megbíztunk. És, amikor kívánunk valamit magunknak és a környezetünkben élőknek, akkor ez a legszebb gondolat, amit közölhetünk Istennel, hogy olyan embereket adjon mellénk a jövő időszakban, akik hűségesek, mint a legtöbb kutya a gazdájához. És amennyiben ennyire fáj a hűtlenség, képzeljétek el testvéreim, hogy miként szenvedhet általa Isten is. De azok az embertársaink is, akik úgy vélik rólunk, hogy mi is mulasztottunk valamilyen szinten.
A mai utolsó előtti gondolat kettős területre vezet, bár mindkettő közös ismérve a szabadság. Az első gondolatkörben arról van szó, hogy „a szeretetnek nincs határa. De ez nem olyasmi, amit tanulnunk kellene, mert bennünk van. Lelkünk mélyén, eltemetve. A tanulás nem egyéb, mint kiszabadítás. Ahogy egy mentőosztag felszínre hozza egy bányaomlás mélyéről az élőket, úgy szabadíthatja ki az érlelő szenvedés a még élő és dobogó szívünket az önzés romjai alól.” (Müller Péter)
Arra gondolunk nyomban, hogy itt külső segítségre, talán felsőbb beavatkozásra van szükség. Pedig a valóságban nem is arról szól a történet, hogy egy szervezett csoport kell siessen a sérült, eltemetett lélek kimentésére. Mi magunk kell észre vegyük ezt az állapotot és nekünk kell megtisztítanunk a helyszínt, hogy végbe mehessen a menekülés. A bibliai üzenet szabadításra vonatkozó utalásának ez az első fejezete. Isten mindig a népe mellett volt, hogy vigyázzon annak lelkére. Ennek ellenére az folyamatosan körbe kerítette, elbarikádozta, hogy meg ne érezze a segítő szándékot.
A szabadság biztosításának második megjelenési formája abban tapasztalható, amikor Isten a nyomorúságból folyamatosan személyesen menti ki népét. Bár a valóságban nem láthatják, meg nem érinthetik őt, mégis vállalja, hogy ismételten megmutatkozik népének, csak azért, hogy az újból megerősödjön hitében. Azt a kérdést is feltettem magamnak, hogy vajon néhány embernek a lelkét megmenthetnénk az által, ha sikerülne megmutatnunk felhőben, vagy más jelben Isten jelenlétét? Alig hiszem azt. Mert akit nem sikerül meggyőznünk a látható világ alakulásáról, a teremtett világ szépségéről, az ember jó indulatáról, mely azért időnként érezteti hatását, akkor semmi sem létezik, ami ilyen nagy hitet ajándékozhatna a kétkedőnek. Miként is nyilatkozik Van Gogh? „Nem mindig tudjuk megmondani, mi tart bennünket bezárva, bebörtönözve, szinte eltemetve, de mégis érez az ember bizonyos határokat, bizonyos kapukat. Bizonyos falakat. Mindez képzelet lenne, fantázia? Nem hiszem. Aztán felmerül az emberben a kérdés: Istenem! Sokáig tart ez még, mindig, mindörökkön örökké? Tudod, mi szabadít meg a fogságból? A mélységes, komoly szeretet. Ha vannak barátok, testvérek, szeretők, ez nyitja meg természetfeletti hatalommal, mágikus erővel a börtönt.” (Vincent Van Gogh)
Kedves Testvéreim! Záró gondolatként álljon előttünk a szentlecke legszebb része, melyben azt olvastam, hogy Isten a karjába vette és úgy hordozta a népét. Hogy is fogalmazunk néha? „Nincsenek megközelíthetetlen szigetek. És a nyugtalan szív nem ismer korlátokat; legkönnyebb elveszíteni azt, amit a karjában szorít az ember, sohasem azt, amit elhagyott valahol.” (Erich Maria Remarque). Én most embertársaim nevében megköszönöm azoknak, akik az elmúlt évben szerető emberként karjaiban hordozták övéiket! Köszönetet mondok azoknak, akiknek arra is volt energiájuk, hogy másokat megöleljenek. Végül, de nem utolsó sorban köszönöm mindnyájunk nevében, hogy velünk volt az elmúlt évben is Isten, aki ígéri, hogy karjaiban tart ezután is. Ámen.
Debrecen, 2017.12.31
Pap Gy. László 