- vasárnap:
„Uram, mi vagyunk az a nemzedék, akik hozzád folyamodunk”
Ki mehet föl az Úr hegyére? Ki állhat az ő szent helyén? Akinek a keze tiszta és ártatlan a szíve, akinek az esze nem csaláson jár, s aki nem esküszik hamisan. Zsolt 24,3-4
Kedves Atyámfiai, szeretett testvéreim! Boldogan fogtam hozzá, harmadik hiterősítő istentiszteletünk témájának kibontásához, amikor hamarosan kiderült, hogy bonyolult gondolat-halmazzal állok szemben. Az a rész, melyet kijelöltek a közös imádkozásra, elmélkedésre és melyet én is kiválasztottam a mai alkalomra számtalan kérdést és még több választ vet fel. A lehető legrövidebben foglalom össze a tudnivalókat, melyek a szentlecke, illetve az azt körülvevő szövegben találhatók. Mindenek előtt fontos figyelnünk arra, hogy a zsoltár három területre irányít minket. Az elsőben arra késztet, hogy dicséretet mondjunk Istennek két fontos tényezőért. Az első, hogy megszabadította népét a fogságból, a második pedig, hogy teremtette ezt az egész világot. Nem tévedek, hiszen a sorrend az általam említett és nem fordítva. Az egész világot nem kellett megmentenie, csak választott népét, viszont mindenkinek szüksége volt a teremtésre, melyre később ráébredtek és ezért hangsúlyozták többek között, hogy Isten alapította és szilárdította meg a földet, mely azért nem inog, mert hatalmas oszlopok tartják. A következő tényező az istentiszteleten való részvétel, vagyis, amikor a hívek felmennek és megállnak a Sion hegyén. A harmadik számottevő ténykedés a tanításra vonatkozik, vagyis, amikor a papok hirdetik többek között a hit és cselekedet fontosságát. Jelzik, hogy a tiszta cselekvésben nem szabad indulatnak lennie, sőt a szív tisztasága sem elég, hanem jó gyümölcsöt kell teremnie. Ez már csak azzal tehető hangsúlyosabbá, hogy amennyiben valaki szívét kívánja emelni Istenhez, akkor valóban vágyódnia kell Isten közelségére. A bálványimádás tilalma után sorolható talán a hamis esküvel kapcsolatos meglátás, amire azért kell vigyáznia az embernek, mert akár élet is függhet tőle. Végül Isten áldást és igazságot ajándékoz azoknak, akik keresik őt.
Kedves Testvéreim! Ismétlem a Zsoltárírót: Ki mehet föl az Úr hegyére? Ki állhat az ő szent helyén? Akinek a keze tiszta és ártatlan a szíve, akinek az esze nem csaláson jár, s aki nem esküszik hamisan. Visszatérve a korábban felsorakoztatott gondolatmenetre, szerényen figyelmeztetlek az első összefüggésre, melyben Isten szabadítását várjuk. Gyakran megtörténik velünk, hogy olyan élethelyzetbe kerülünk, melyből úgy véljük, hogy aligha van kiút. Aztán valami csoda folytán mégis sikerül kievickélnünk, bár sok esetben nem ismerjük sikerünk kulcsát. Számunkra nem kerül nagy erőfeszítésbe ráébrednünk, hogy emberi és isteni erők mozognak a háttérben. Éppen ezért hangsúlyozom, hogy gyakran „érzem magam úgy, mint egy sziklának rohanó vonat kalauza, aki fel-alá rohangál a kocsikban az embereket figyelmeztetve, hogy szálljanak le, még mielőtt túl késő lesz, de azok csak csodálkozva bámulnak ezen a nyilvánvaló zagyvaságon. Nem szabadíthatunk fel senkit, aki nincs meggyőződve arról, hogy szüksége van a felszabadításra.” (Richard Rohr). Először tehát mindig az egyénnek kell várnia és hinnie a szabadításban.
/Szeretném, ha egyszer az lehetnék,/ /Ami leginkább lenni akarok./ /Ha egyszer azt mondaná valaki:/ /Megsajnáltam a bánatodat,/ /Hitetlenségedet, háborgásodat,/ /S neked adom, mi legdrágább neked:/ /A sorsodat, az önéletedet./ /Neked adom a teremtésedet./ – hangsúlyozta Wass Albert. Én azt szeretném, ha egyszer a környezetemben élő embertársaim és mindenki, akivel valaha kapcsolatba állított az élet, egyértelműen gondolkodna erről a világról, melyet megteremthetett az ősrobbanás, vagy az ősrobbanás nyomán Isten keze, az lenne mindig az elsődleges, hogy hálásak legyünk teremtettségünkért. Én megértem embertársaimat, akik gyakran keseregnek fájó életük alakulása miatt, de soha ne feledjük, hogy mennyi öröm és reménység csatolódott pl. mindnyájunk születéséhez. Nemcsak Jézus születése előtt volt tele reménységgel a világ, hanem minden egyes kisember életét is sok-sok reménység lengte körül. Az csak természetes, hogy mindannyian nem hozhattunk életre világot megváltó megvalósítást. Azt viszont sokan elmondhatjuk, hogy tehetségünk szerint hozzájárultunk e világ teremtéséhez és szebbé tételéhez.
Az előző gondolathoz szorosan kapcsolódik a következő, melyben a részvételünkről elmélkedem. Ez természetesen első sorban az istentiszteleti alkalmakra utal, de általánosságban is vélekedhetünk erről. Ugyanis tevékeny „részvételünk nélkül az ünnep csak halott forma, merev díszelgés valami előtt, ami tiszteletet érdemel, az ünnep mint jólneveltség, mint imamalom, mint hatalom, mint kötelességtudás (mert rend a lelke mindennek), elhárítás, elkerülés, megúszás, konzerválás, ilyen az az ünnep, amelyből elvesszük a személyes tétjeinket. Az ünnep nem ünnepség, ahol mindent előkészítettek már, s csak be kell vonulnunk, hogy legyen végre valaki, aki értékelje a hidegtálakat és a ragtime-zenekart.” – mondta Esterházy Péter. Én nem azt hangsúlyozom, hogy a Zsoltáríró kivételes hangsúly rakott a belső, lelki tartalom előtérbe helyezésére, de arra mindenképpen szükség volt bármilyen időszakban is látogattak az emberek az istentiszteletre, hogy érezzenek egy belső igényt, hiszen ellenkező esetben csak valamilyen külső kényszernek tettek eleget. Azt sem tagadom, hogy, amikor készen állunk erre az igényre, akkor jöhet a körítés, érkezhet a zenekar, ami már csak növeli bennünk a hangulatot.
Most már a rend következik, amivel kapcsolatosan sajnos megrögződött véleményem alakult ki. Annak idején, amikor itt bevezettem a rendszeres és rendtartásszerű istentiszteleteket, egy kevésbé unitárius atyánkfia kifogásolta és hangsúlyozta, hogy korábban itt nem volt jellemző és számára sem kedves, ha rendtartásszerűen történnek ezek az alkalmak. Én arra törekedtem, hogy megértessem az illetővel is azt az irányt, melyet képviselek e téren és ami rendeltetése is egyházunknak, még a debreceni unitáriusok életében is. Hangsúlyoztam többek között, hogy én nem „hiszek a véletlen találkozásokban. A világ törvénye olyan, hogy ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez. Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben… két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak akkor, amikor megértek e találkozásra.” (Márai Sándor).
Örök vívódásunk, hogy mit és hogyan kell cselekednünk azért, hogy megfeleljünk az általános követelményeknek, de ez megnyugtatóan hasson saját lelkiismeretünkre is. Én többek között arra gondolok, hogy nem „tudom, érezted-e már a becsapottság, a kiszolgáltatottság érzését. Olyasmire gondolok, amikor rádöbbensz arra, hogy az lopott meg, akiben nagyon bíztál, akihez mindig tisztességes, őszinte voltál, akinek minden szavát, minden cselekedetét aranyfedezetként fogadtad el. Ezt éreztem én akkor. Azt, hogy becsapott. Mindig őszinte voltam hozzá, nem titkoltam el előtte érzelmeimet, lelkem legtitkosabb rezdülését is elmondtam neki, és megnyugvással fogadtam bölcs ítéletét, mert hittem, hogy igazat mond. Akkor azon tűnődtem, hogy ismeretségünk óta mikor és mit hazudott nekem. Ennek ellenére szerettem volna hinni benne, szerettem volna, hogy megérzéseim ne igazolódjanak.” (Berkesi András). És tudjátok, hogy ki ismételgeti az előbbi gondolatsort? A megözvegyült 89 éves édesapám.
Végül már csak az összegezésre maradt lehetőségem. Sokszor tapasztaltuk, hogy az indulat csak árthat kapcsolatainknak. Ez továbbra is így marad. „Emlékezz arra, hogy mi a jó, és sose felejtsd el, hogy csak jót szabad tenned, ártanod soha.” (Szabó Magda). Ennél már csak az lesz jobb, ha a mai tanítás hangsúlyaként betartjuk a régi követelményt: ne esküdjünk hamisan. Sok fóbiánk van egyénre szabottan. Nekem ilyen többek közt a pókháló. Ezzel kapcsolom össze Márai megjegyzését, aki azt mondja, hogy „az emberi szavak könnyebben repülnek, mint az ökörnyál ősszel.” Nincs is utálatosabb, mint, amikor arcra csavarodik a hamis eskü képe. Csak éppen ne a miénken legyen! Ámen.
Debrecen, 2017.02.11.
Pap Gy. László 