Bibliai olvasmány: 16. Zsolt
Halottak napi beszéd – 2011
Mert hiszen az emberek fiainak sorsa és az állatok sorsa egy és ugyanaz a sors. Amint ezek meghalnak, meghalnak azok is. Mindben egyforma az éltető lehelet, és nincs az embernek többje, mint az állatnak. Igen, mindkettő hiábavalóság! Préd 3,19
Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Október hónap eseménydús, emlékező napjai közül utolsó előttiként emlegetjük a halottak napját. Egyre világosabbá válik, hogy a keresztény világ protestánsai és katolikusai eltérő felfogáson vannak ezt illetően, hiszen az előbbiek számára nem teljesen világos mindaz, ami az utóbbiak részére magától értetődő. Így sokan nem bizonytalanok, hogy mi is a különbség a halottak napja és a világítás között. Maradjunk annyiban, hogy a november elsejei világítás, halottainkról történő megemlékezés számunkra nagyon fontos, hiszen előfordulhat, hogy ez egyszer megy el szerettei sírjához a távolban élő gyermek, unoka és rója le magával szembeni kötelességét, mely egyértelműen arra utal, hogy továbbra is nyugodt legyen a lelke és szabad.
Számomra nagyon fontos, hogy elmenjek szeretteim, ismerőseim sírjához. Nem a kegyelet jelének bemutatásával, hanem önmagamért. Ahányan vagyunk, annyiféleképpen viszonyulunk ehhez a gyakorlathoz. Főként, ha van némelyeknek megbánnivalójuk. Erre is sor kell kerüljön, hiszen nem élhet senki nagyobb teherrel a vállán, a lelkén, mint, amit elhordozhat.
A Prédikátor könyvéből választottam a mai szentleckénket. Amikor olvassuk a leírtakat, bizony nem deríti fel a lelkünket, hiszen az egyik legpesszimistább író, akivel találkozhatunk a bibliai könyvek során. Ez nem jelenti azt, hogy ferdén, vagy tévesen lát mindent, ami szorosan összekapcsolódik az élettel és a halállal, vagyis az elmúlással. Sokszor ugyanis nem azt mondja, amit hallani akarunk, hanem éppen azt, ami a legjobban megérinti a szívünket.
Nagyon sokan imádjuk az őszi erdő színpompáját. Gyönyörűséggel tölt el a rozsdás színek kavalkádja és amennyiben ráadásul tiszta, napsütéses az alkalom, akkor semmi sem hiányzik abból, hogy átadjuk magunkat a természet eme csodálatos varázsának. Eszünkbe nem jutna egy pillanatra sem, hogy hamarosan lehull ez a lombkorona, melyet aztán a pusztulás képe vált fel, vagyis az elmúlás hangulata. Ezt jelenti tulajdonképpen az a két pólus, mely közé beékelődik az életünk. Szólhat a pompázó színekben játszadozó őszről, mely ugyanúgy eltölt a természet lenyűgöző látványával, mint az ébredő tavasz, de jelentheti a ködbe burkolózott, hangulatromboló, elmúlást idéző őszt is, mely semmi másra nem figyelmeztet, csak azokra, akik elmentek mellőlünk, és hogy nekünk is indulnunk kell majd egyszer.
A továbbiakban arra keresem a gondolatokat, hogy miként ötvöződik életünkben a szemet-szívet gyönyörködtető élet egy-egy állomása és egésze, valamint melyik az a helyes szemléletmód, mely beleillik az egészséges ember gondolkodás- és érzésvilágába, amikor október utolsó hétvégéjén, vagy napjaiban elindul szerettei sírja felé.
1). Mert hiszen az emberek fiainak sorsa egy és ugyanaz. Nagyon sokáig békétlen és bizonyos fokig türelmetlen voltam azokkal, akik folyamatosan arra hívták fel figyelmemet, hogy ősünk és rokonunk a majom, sőt nem vagyunk semmivel különb nála. Mindig azt hangsúlyoztam, hiszen ezt tanultam annak idején a vallásórákon, hogy az ember éppen azzal emelkedik ki a világ többi teremtménye, vagyis az állatvilág közül, mert Isten megajándékozta lelki tehetségekkel, melyeket kamatoztathat, felhasználhat saját érvényesülése és boldogulása érdekében. Mert pl., van és lehet hite, szemben az állattal, ezzel több, mint az. Mert érzéseire hagyatkozik és nem ösztöneire, ezzel ismét több annál. Elég sokat váratott magára a felismerés, amikor kimondtam, hogy bizonyos tekintetben valóban nincs különbség. Amikor pedig most ismételten hallom a prédikátortól, hogy az emberek fiainak sorsa ugyanaz, mint az állatoké, akkor már értem, hogy mire utaltak azok, akik korábban rájöttek erre. Egyféle magyarázatot ad Szilvási Lajos is: „Képzelje el, hogy egyszer meghalok, és akkor csak úgy minden nyom nélkül elmúlok, semmi sem marad utánam, én nem építettem Eiffel-tornyot, Szuezi-csatornát se ásattam, hát akkor mi marad?” Csakugyan, mi marad utánunk? Mi maradt azok után, akiknek sírjához elmegyünk a világítás alkalmával? Egy bizonyos: azok, akik vállalják, hogy emlékezzenek. És természetesen igaza van a költőnek is:
„…
– s mint a mi éjszakánk,
amelyen megéreztük forró
és röpítő és egybeforró
embersorsunkat, a szerelmet,
– én azt, hogy hiába ölellek,
te azt, hogy hiába ölelsz,
ha nincsen más, csak ez a perc,
hogyha mögötte meg nem érzed
és meg nem érzem az egészet.” (Szilágyi Domokos)
2). Az emberek és állatok sorsa egy és ugyanaz. Meghalunk egyszer mi is és elpusztulunk – ahogy írja a Prédikátor: meghalnak az állatok is. Miért ne érdemelné ki egy állat ezt a tisztességes meghatározást, amikor elmúlásáról van szó? Most igazán nincs kedvem ellenkezni a Prédikátorral, de ha már az elmúlás, a halál gondolatkörénél maradunk, akkor vajon nem feszül több érzés bennünk, akik távozunk, vagy éppen maradunk – mint az állatvilág bármelyik képviselőjében. Vagy, talán igaz a feltételezés, hogy ugyanúgy szenvednek ők is társaik elvesztésekor, csupán mi feltételezzük ennek ellentétét róluk? Nincs lehetőség arra, hogy bizonyítékokat soroljak a hasonló érzésvilág szemléltetése érdekében, vagy cáfolására. Az viszont tény, hogy „/…/ van egy kéz, amely irányítja a sorsunkat. Csak nem bánik mindig finoman velünk. (…) Nincs sok választási lehetőségünk. Logikus érvekkel és előretervezéssel nem sokat tudunk befolyásolni a sorson. A többi pedig… valaki mástól függ. Az, hogy hová sodor az élet, kit ismerünk meg, /…/… az ilyen dolgok eldöntésébe nincs beleszólásunk.” (J. R. Ward). Ez a kéz dönt és végez fölöttünk emberi életünkről és ebben nem vagyunk különbek egyik teremtménynél sem.
3). Mindenkiben egyforma az éltető lehelet. Ez volt az a megállapítás, mely teljes mértékben megváltoztatta hátralevő életemre vonatkozóan azt a szemléletet, melyet valószínű tévesen állított fel bennem valamelyik tanítóm. Miért is ne hinnék a prédikátornak, annak a borúlátó embernek, aki mindig sötét oldalról közelít az élethez, annak árnyoldalban fekvő történéseihez, hogy minél homályosabban láttassa a holnapot? Igenis ebben határozottan hihetek neki, mert ember ősöm, az állatvilág minden egyes egyede Istentől kapta ajándékba az éltető leheletet, mely nélkül mi emberek és az állatok egyaránt értéktelen tetemmé válunk. Ezen a tényen egyetlen vélemény sem változtat még akkor sem, hogy különös példák igazolják ennek ellenkezőjét. Mire is gondolok? Életét éli, küszködik egy szülő, aki szívvel-lélekkel csüng mindig gyermekén, akit ez egyáltalán nem érdekel. Nem izgatja a lélek sem, melynek szüksége van időnként a feltöltődésre, melyet csakis és kizárólagosan a gyermek tud megadni a szülőnek. Ebben az esetben a szülő ott marad Istentől kapott lelkével, mellyel nem tud mit kezdeni, csakhogy visszaadja bármikor Istennek. A gyermek nem sok időre elveszíti szülőjét, akiért nem ejt patakban könnyeket, de kibírhatatlannak minősíti, amikor kertje végében virágot ültet pincsi kutyája sírjára. Sokszor ennyi kell, hogy ráébredjen a valóságra:
„Még alig, hogy játszánk apáink térdén, s már
Maholnap ott alszunk nagyapáink mellett…
Csak annyi az élet, mint futó felhőnek
Árnya a folyón, mint tükrön a lehellet.” (Petőfi Sándor)
4). Kedves Testvéreim! Csupán egy gondolatra maradt időm és erre is a Prédikátor figyelmeztet, amikor mondja, hogy nincs az embernek többje, mint az állatnak. Idecsatolható gondolataimat Márai Sándor nagyon szépen összegezi, így hát rá kell figyelnünk: „Mi ijeszthet, ha lelked nyugodt? Ha leküzdöd a hiúságot, a kéjvágyat és a kapzsiságot? Miféle hatalmak kínozhatnak, ha te nem kínzod magad? Mi a börtön, ha a lelked szabad? Mi a halál, ha megismerted a világot és lelkedet, s nem vágyol fölösleges és kínos részletekre? Igazán, olyan voltál, mint a gyermek, aki boldogtalan, mert nem kapta meg ezt vagy azt. Gondold mindig ezt: „Nincs hatalmam, sem vagyonom, talán egészségem sincs. De milyen hatalmas vagyok, milyen gazdag, milyen fölényes, mert vágyaimat a dolgok igazságához és valóságához igazítom, s a lelkem szabad!” Ezt senki nem veheti el tőled, ennél többet senki nem adhat.” (Márai Sándor).
Adja Isten, hogy kegyelet teljessé váljon minden megemlékezés! Ne legyen egyetlen lélek sem, melyben ne fogalmazódna meg szerettei iránt való jó érzésének valamilyen elfogadható megnyilatkozása. Legyen színpompás őszünk, vagy az elmúlás könyörtelen jelei mutatkozzanak rajtunk, nincs jobb bizonyosság, mint letennünk Isten kezébe ebben a pillanatban az életünket. Ámen.
Pap Gy. László 