2010.08.01 – Kereszténység – 3.

Bibliai olvasmány: Lk 9,22-27.


– Magunk megtagadása és a kereszt vállalása –

Mondja vala pedig mindeneknek: Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét minden nap, és kövessen engem. Lk 9,23.

Kedves Atyámfiai, Testvéreim!

A kereszténységről szóló harmadik beszédemet halljátok. Mára egy olyan bibliai részt és a vele járó tanítást választottam, melyről korábban már sokat hallottunk. Itt azonban nem a régi és új, ismételt vetélkedéséről van szó, vagy miként illeszkedik be Jézus újszerű tanítása a mindennapi életünkbe, hanem arra a kérdésre keresünk választ, hogy miként élhetjük meg keresztényi mivoltunkat Jézus követésében?

A bibliai olvasmányban megtaláltuk a szentlecke pontos helyét és értelmét. Ennek ellenére ki kell emelnem itt is néhány fontos tényezőt, melyek Jézus életének velejárói voltak, és hasonló „élményekre” számíthattak és számíthatnak mindenkori követői is. Szenvedés, megvetés, sőt halál lehet a sok bántás vége, mely a vének, főpapok, írástudók részéről érkezett feléje. Már a felsoroltak sem kecsegtetők, mégis tovább folytatja Jézus a biztatást és hangsúlyozza, hogy aki követésére szánja el magát, annak mindenek előtt meg kell tagadnia önmagát. A naponkénti baj-kereszt felvevése szükséges ezt követően. Majd a mindenre vigaszt nyújtó kijelentés következik, amikor kimondja Jézus, hogy aki mégis halált szenvedne miatta, az nem elveszíti életét, hanem megtalálja azt. Mindennél fontosabb ugyanis, hogy épségben megtartsuk a lelkünket, mert ha azt eladtuk az ördögnek, vagy bemocskoltuk, akkor miénk lehet az egész világ is, a lelkünkben nagy kárt szenvedünk. Az előbbieket követően még két megjegyzést tesz Jézus. Az egyikben tudomásunkra hozza, hogy amennyiben szégyelljük őt, akkor tőle sem várhatunk másabb viszonyulásra. A második kijelentésében pedig – szinte fenyegető módon – arra hívja fel figyelmünket, hogy hallgatósága közül némelyek nem halnak meg addig, míg meg nem látják Isten országát. Ez utóbbit úgy magyarázzák egyesek, hogy megfenyegette Jézus a kételkedőket, akiknek nem lesz „szerencséjük” ahhoz, hogy hamarabb meghaljanak annál, hogy megláthassák Isten országa jeleit. Mások arra hajlanak, hogy inkább megnyugtatást hallanak Jézus szavaiban, aki ezzel vigasztalja a halál közeli állapotban levő hallgatóságát.

1). Ha valaki énutánam akar jőni – halljuk a jézusi biztatás első részét. Albert Camus sorai jutottak eszembe: /„Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni!/ /Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni!/ /Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok!”/ /Albert Camus/. Majd nyomban sokfelé ágazott gondolkodásom. Korábban én is hajlottam a felszólító mód szerinti értelmezés elfogadására, vagyis, hogy „kövessetek”!. Milyen sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megérezzem a gyöngédséget, melyet magában hordoz ez a felhívás. Ennél viszont sokkal többet jelent a szabad akarat jelenléte. A feltételes mód használata ezt magyarázza számunkra: ha valaki akar követni. Persze helye van Jézus szemléletében a feltétel nélküli követésnek is, de ebben az esetben embertársaira bízza, hogy belátásuk szerint cselekedjenek. Amennyiben visszapillantunk a költő háromsorosára, akkor önmagunkat látjuk mondataiban. Mai keresztényekként átértékeltük ezt a követési formát. Nem jelent sokat számunkra az élen járó hadvezér alakja, aki „utánam” kiáltással bátorítja alattvalóit. Az sem tetszene, ha valaki egy nyugodt, biztonságos, parancsnoki helyről küldene a veszedelembe. Legkellemesebb, ha váll-váll mellett haladhatnánk közös céljaink elérése érdekében. Mondjuk: eszményi lenne ez az állapot.

2). Tagadja meg magát, aki eldöntötte, hogy követni akar – folytatja Jézus. Ezzel a felhívással kapcsolatosan is többféle vélemény ismeretes. Vannak, akik el sem tudják képzelni, hogy bármit is feladjanak önmagukból. Ebben az esetben nem is feltételezhető, hogy az ilyen emberek teljes mértékben „kivetkőzzenek” önmagukból, s ezzel mintegy „meghazudtolják” régebbi önmagukat. Romhányi József meglátása jutott eszembe: /„Egy nagyszerű fóka rámordult a rákra: /– Ne haladjon hátra,/ /hisz nem jut előbbre soha,/ /kinek vissza van az oda./ /Ám a ráknak, mi tagadás,/ /visszásnak tűnt ez a tanács.”/

Ha még mindig nem érthető, hogy mire utalok, akkor egy etédi (Székelyföld) történetet említek, mely vicces ugyan, de tárgyra törően kiemeli a mondanivalót. A rendőr megállította az egyik munkagéppel közlekedő traktorost, akit mindenképpen arra utasított, hogy a gép kis kerekeivel haladjon előre és ne fordítva. Hiába magyarázta a vezető, hogy ez egy ilyen alkatú erőgép, büntetést helyezett kilátásba a szerv. Végül hátra fele menet hagyta el a helyszínt a belátásra bírt polgár.

Sokszor mi is ebben a helyzetben vagyunk, amikor a követelményeknek megfelelően előrehaladunk, de külső kényszer és kényszerítő embereknek köszönhetően változtatnunk kell szándékunkon. Itt jelenik meg a régi tapasztalatok közt a helyes értékítélet, melyet azonnal társítunk a türelemmel. Régóta tudjuk, hogy bármire is vágyunk, „bármit is kapjunk az életben, mindenért fizetni kell, és bár jó sóvárogni egy kitűzött cél után, az elérését nem adják olcsón – a pontos ellenérték munkában, önmegtagadásban, idegességben és csüggedésben mérhető.” /Lucy Maud Montgomery/. Fontos a sorrend: munka, önmegtagadás, idegesség, csüggedés. Ez a meglátás is arra vonatkozik, hogy minden más előtt való a szolgálat, a munka, majd az önmegtagadás. Vagyis: ha arra kényszerítenek bennünket, hogy irányt változtassunk, akkor megtesszük a kedvükért. Rövidtávon. Ha pedig arra ösztökélnek, hogy hátra menetbe kapcsoljunk, mert ez a helyes, akkor ezt is megtesszük, de az első lehetőségnél, míg balesetet nem okozunk, visszafordítjuk a járművet.

3). Vegye fel az ő keresztjét minden nap – hangsúlyozza Jézus. Könnyű ezt mondani – folytatnák sokan. El kell döntenünk, hogy miként is áll ez a helyzet. Vagyis hogyan magyarázzuk a mindennapi kereszthordozást, kereszténységünk megélésének vállalását? Két területen fogalmazhatjuk meg véleményünket. Az egyik saját terhünk, keresztünk elhordozására utal. Vagyis nem várhatjuk el senkitől, hogy cipelje helyettünk életünk terheit, keresztjeit. A másik részen is igaznak látszik ugyanez, hiszen az előbbi alapján mi is elvárhatjuk, hogy ne varrja nyakunkba senki az ő terhét, gondját, hanem oldja meg azt saját maga. Lényeges az is, amit Lukács evangélista megjegyez, hogy mindennap vegyük fel a keresztünket. Legyünk őszinték! Vannak olyan napok, amikor egyáltalán nem is kerül kereszt a vállunkra. Ilyen esetben nem vállalhatjuk fel ideiglenesen mások keresztjét? Keressétek meg a 2. sz. énekünket! Azt mondja Beethoven: „Az élet keresztjei olyanok, mint a kotta keresztjei: felemelnek.” Büszkeség, vagy dicsőség, ha hordozzuk mások keresztjét. Vigyázzunk azonban, hogy orra ne essünk, míg peckesen fitogtatjuk segítőkészségünket!

Ezt kell szeretni, ami magával sodor és szétszed, mert ez a mi javunk. Ezeket a kaland nélküli napokat, ezeket az egyforma mozdulatokat, az elveszettnek tűnő időt, a hamis remény elhagyását, az eső utáni lágy estét, a meg nem születendő gyerekeinket, /…/, a keresztet, /…/, a rosszul megfogalmazott panaszokkal és nedves zsebkendőkkel együtt.” /Jean-Michel Maulpoix/. „A kereszt a sorsod – (…) Nem mások teszik rád, te hoztad magaddal. Születni, élni, meghalni nehéz. Embernek lenni nehéz! S ha ezt tudod, és ha ebben mégis mélységes értelmet, sőt gyönyörűséget találsz, boldog ember leszel.” /Müller Péter/.

4). Kövess engem – biztat végül a Mester. A mai tanítás befejező részét két részre osztottam. Az elsőben szokásos módon a témával kapcsolatosan fejtem ki meglátásomat. Éppen ezért Jézuskövetésünkben meg kell jegyeznünk, hogy a „világ dicsősége múlandó, és nem az alapján kell mérni az életünket, hanem aszerint, hogy milyen döntéseket hozunk a személyes történetünk követéséről, az utópiánkban való hitünkről és az álmainkért való harcról. Mindannyian a saját életünk főhősei vagyunk, és sokszor a névtelen hősök hagyják a legnagyobb nyomot.” /Paulo Coelho/. Eszerint akármilyen „utat is választhatsz magadnak, mindig lesznek, akik azt fogják mondani, tévedsz. Mindig lesznek majd olyan nehézségek, hogy azt fogod hinni, talán csakugyan a kritikusoknak van igazuk. Az út kiválasztása és követése a végsőkig mindig nagy bátorságot kíván” – hangsúlyozta a nagy unitárius gondolkodó, Ralph Waldo Emerson.

Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Végül egy házi feladat. Két lehetőség van a követést illetően: első, amikor mi válaszolunk valaki hívására. A második, amikor mi hívunk másokat, hogy kövessenek bennünket. Mindkét változatban ugyancsak két-két lehetőség rejtőzik: egyik, hogy fertőbe visznek, a másik pedig, hogy magunk vezetünk veszedelembe másokat. Feladat: Hol tartunk most? Hány embert vezettünk ki a fényre, vagy hánynak nem látszik ki már az orra sem a mocsárból? Ha valaki csak eltöpreng a feladaton, az megkapja Jézustól az átmenő jegyet. Mondja pedig mindenkinek: Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét minden nap, és kövessen engem. Ámen.

Debrecen, 2010-08-01

Van hozzáfűznivalója? Tegye meg nyugodtan!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s