Bibliai olvasmány: 2 Móz 4,10-16;
„A nyelvvel áldjuk az Urat, a mi Atyánkat, de vele átkozzuk is az embert, bár Isten képmására alkotott teremtmény. Ugyanabból a szájból ered az áldás és az átok.” Jakab 3,8-9.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Múlt vasárnap ígértem, hogy ma Jézusnak a szájjal kapcsolatos véleményét tartom szem előtt. Természetesen annak a követelménynek szem előtt tartásával, hogy a szív jelenti továbbra is azt a tárházat, ahonnan elindulnak a gondolatok és érzések. A száj olyan isteni ajándék, mely sokoldalú szerepet tölt be életünkben. Biológiai és pszichológiai tevékenységének köszönhetően gyakran felül múlja más testrészünk többre értékelt tevékenységét. Mai beszédemben tehát központi helyet foglal el a száj, és gondolatvilágomat már a kezdet kezdetén egy jól ismert közmondással szeretném körülírni: „Ne szólj szám, és nem fáj fejem”. Ezt úgy hangoztatom, mint életem egyik meghatározó szabályát, mint amihez sok igyekezettel hozzászabom érzéseimet. Bevallom, hogy ismerem a szó keménységének határozott súlyát, a közmondás betartásának előnyeit, s ennek ellenére mégis gyakran az ellenkezője szerint cselekszem. Gondolom azonban, hogy ilyen vallomást nem csak nekem kellene tennem itt és most.
Bennem nagyon szétágazott Jakab apostol kijelentése, miszerint olyan szánk van, mely egyszer áldást, máskor pedig átkot szór. Az apostol nem vonja kérdőre az Istenben bízó emberek viszonyulását, mikor kijelenti, hogy nyelvünkkel áldjuk Istent, viszont ugyanakkor átkozzuk is vele az embert. Miért is ne mernénk bevallani, hogy nem csak az embert, hanem nagyon gyakran Istent átkozó szavak is elhagyják sok ember ajkát. Ezért hát ajánlatos, ha kéznél tartjuk a szeretetre hangoló gondolatot, mielőtt áldást, vagy átkot szólnánk: „Kinek lelkét mintegy őrültség ragadá meg, ki egyszerre boldognak érzé magát, vagy elkárhozottnak, mintha éltét egy átok, vagy áldás hatotta volna át egyszerre; ki nem keres tökélyt, nem ismer hibákat, nem tud, nem akar semmit, hanem csak érez, s egyszerre veti oda mindenét ez egy érzeménynek s nem remél semmit, s nem fél semmitől: az szeret!…” – hangsúlyozta Eötvös József.
Mai beszédemet szelídítő eszmefuttatásnak szántam és nem sértegetésnek – azok számára, akik jelen vagyunk ezen az istentiszteleten, vagy a későbbiek során olvassák majd személyes naplómban az interneten. Szép hasonlatot említ az apostol szentleckénk megelőző verseiben: Az összes vadállat, madár, csúszó-mászó állat megszelídíthető, s csakugyan az ember maga köré is gyűjti őket, – de képtelen megszelídíteni, megfékezni a száját, és emiatt tele van „nyughatatlanul gonosz” és „halálos méreggel”.
1). Mielőtt sorra vennénk a biológiai szükséglet, a táplálkozás bibliai megjelenéseit, hadd említsem meg a sokkal fontosabbat, vagyis a lélek táplálék-igényét. „Amikor az ember érzi, hogy úgy szeretik amilyen, amikor bizalmat és szeretetet tapasztal, akkor szíve mélyén táplálékot kap. S ha minket a többiek táplálnak, ez felhívás arra, hogy mi is táplálék legyünk azok számára, akik szenvednek, akik magányosnak, szerencsétlennek érzik magukat. Az ember így megtanul eledellé válni.” /Jean Vanier/
Ajánlom, hogy most lépjünk vissza ahhoz a tevékenységhez, melyet első sorban is betölt a szánk: táplálja testünket. A száj az, mely megkóstolja az ételt (Jób 12, 11.), majd a táplálék a szájon keresztül a gyomorba jut (Mt 15, 11.). Tulajdonképpen ez a tevékenység itt véget is érhetne, hiszen nem a szánk, hanem a gyomrunk kedvéért eszünk. Mégis van folytatás! Pál apostol említi, hogy semmi tisztátalan nem ment a szájába (ApCsel 11, 8), s ez a kijelentés önkéntelenül is felvet bennünk egy kérdést: Mi a tiszta, avagy tisztátalan az ennivalók közül szánk számára? A vélemények ebben a vonatkozásban is nagyon megoszlanak. Nemcsak a vegetáriánus és húsevő emberek bizonyos csoportjaira gondolhatunk, hanem pl., a húsevők csoportján belül is ütközhetnek a vélemények. Nem tudok döntő érveket felsorakoztatni egyik csoport mellett, vagy ellen, és éppen ezért közlöm saját meglátásomat. Pál apostolra hivatkozom, aki azt hangsúlyozta, hogy nem kell tiszta és tisztátalan dolog között különbséget tennünk (Róm 14, 1). Ez igaz is, amennyiben arra gondolunk, hogy az ember csakis magának eszik (Zak 7, 5). Vagy az eledelek a hasnak vannak rendelve (1 Kor 6, 13.). Harmadsorban pedig, hogy az eledel Isten előtt senkit nem tesz kedvessé (1 Kor 8, 8)
2). A szánk második nagy szerepét a csókolásban fedeztem fel. Milyen is egy általánosnak nem nevezhető vélemény ezzel kapcsolatosan? „A csók legyen a szenvedély kifejezése. Ha két testvér, mondjuk egy ikerpár, egy lány és egy fiú csókolják meg egymást, az nem igazi csók. Ugyanez vonatkozik a karácsonyi ajándékcsókokra és a lopott csókra is. A csók szimbolikus esemény, melynek minden jelentősége elvész, ha az az érzés nincs jelen, amelynek egyébként feltétlenül jelen kell lennie, hogy a csókot csókká tegye.” /Sören Kierkegard/
Miként vélekedik a csókról a Szentírás? Gyönyörű gondolatot ébresztett bennem Jób könyve egyik verse: „szájammal megcsókoltam a kezemet” (31, 27). Mielőtt bármit is mondanánk, gondoljunk csak bele Jób szenvedés teljes érzésvilágába! Félt Isten csapásaitól és úgy érezte, hogy az Ő nagysága előtt porba tiport, magatehetetlen az ember. Minden élettevékenységében felfedezte a nagyszerűséget: örülni tudott annak, hogy nagy a gazdagsága s mindezt kezeivel szerezte. Látta Isten nagyságát, amikor hunyorgó szemével a Napot nézte, vagy a Holdat követte, amikor méltósággal haladt át az égbolton. Így csábult el a szíve és emiatt megcsókolta saját kezét. Ez a csók tulajdonképpen – bármilyen furcsán hangzik is -, Istent dicsérte, aki megsegítette őt, kezének erőt adott. Megcsókolta saját kezét a miatt is, hogy ne szólhasson azok ellen, akik az ő és Isten ellenségei voltak. A száj csókja tehát érzelem-forrás, mert akkor beszél a csók, mikor elcsattan. Bővítsük csak ki a kört! Megcsókolhatjuk szüleink, édesanyánk, édesapánk kezét; megcsókolhatjuk kedvesünk száját. „Csókoljam meg a szívedet” – hallom mai is sokszor egyik idős, ma már meghalt rokonom szavát. Ma értem igazán, hogy miként tudunk a szívre, érzésre, tekintetre csókot adni. Csak tudnánk mindig és ne lenne igaza a költőnek, amikor kimondja, hogy az „ember szomorú állat s nem mindig azt kapja a csókban, mit keres.” /Ady Endre/!
3). A szánk, beszédünk forrása. Mi jut eszünkbe, amikor „forrásról” beszél valaki? Egy mezei, vagy erdei kút, melyből a láthatatlan tündér állandóan buzogtatja fel a tiszta, szomjat oltó vizet. Itt viszont a beszéd forrását látjuk magunk előtt, aminek köszönhetően az jut eszünkbe, hogy a „beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz.” /Antoine de Saint-Exupery/. A szánk lehet olyan, mint a pergelő tűz (Jel 11, 5), vagy hallgatag, mint mikor szájon verik az embert (ApCsel 23, 2), azért, hogy hallgasson. A száj gondolataink beszéd általi közlésének eszköze. Szánkkal dicsőíthetjük Istent (Róma 15, 6), és ugyanakkor drága eszköznek bizonyul az ékes szólás tudománya is (Péld 20, 15). Itt azonban van egy nagyon fontos dolog: „Dicsérjen meg téged a kívül való ember és ne a te szád” – olvassuk a Példabeszédek könyvében (27, 2).
Ha szól a szánk, a szív teljességéből kell szólnia (Mt 12, 34), csak azt önthet ki magából, amivel tele van! Kitátjuk tehát a szánkat, vagyis szólásra nyitjuk. Sokféle megfogalmazás, különböző hangsúlyok kíséretében tudomására hozzuk környezetünknek, hogy milyen is a bentről kifele törő szándék: csúfos, vagy egyszerűen csak beszéd. „Saját tapasztalatomból tanultam meg, hogy az igazi boldogság forrása önmagunkban rejlik, s hogy az emberek nem tehetik igazán boldogtalanná azt, aki boldog akar lenni.” /Jean-Jacques Rousseau/. A beszéd, tehát nagyon változatos: csörgedező, vagy hömpölygő. Ringató, vagy mindent elárasztó. Ezen nem csak lehet, hanem el is kell még komolyan gondolkodnunk. Mi történik akkor, ha befogjuk a szánkat és engedelmeskedünk a hallgatásnak? Parancsot kaptunk arra a Bibliában, hogy minden gonosz tartóztassa meg az ő száját (107. Zsolt 42), de vajon csak a gonoszokra vonatkozik ez a parancsolat? Úgy gondolom, hogy mindannyiunknak számtalan okunk van, és még lehet ezután is a bölcs hallgatásra, miáltal nemcsak okosabbakká válnánk, hanem főként nem okoznánk lelki fájdalmat másoknak és magunknak sem. A fentiek után elmondhatom, hogy a „szeretet olyan, mint a táplálék: nem lehet elraktározni – naponta többször magunkhoz kell vennünk.” /Gary Chapman/. Nem élhetünk vissza szánk tehetségével és azzal az ajándékkal, áldással, melyet Istentől kaptunk. Tapasztalhatjuk, hogy milyen sok embernek átokkal van tele a szája (10. Zsolt 7), és közülünk milyen sok emberben megtestesült a hízelgés is (Péld 11, 9). Ne szóljunk azokról, akiknél már kétszínűségbe ment át minden az emberinek alig nevezhető viszonyulás. Békességesen szólnak tehát szájukkal, szívükben pedig „lest hánynak” – mondja Jeremiás próféta (9, 8). Nyugodtan levonhatjuk ezek után a következtetést: Egy szánk van, mely áldás és gonosz forrásának a helye.
Kedves Testvéreim! Még egyetlen visszapillantás erejéig szaladjunk át azokon a gondolatokon, melyekkel ebben a beszédemben foglalkoztam. A szánk egy olyan isteni ajándék, mely sokoldalú szerepet tölt be összetett életünkben. Táplálja testünket, kitágítja lelki életünk látóhatárát. Csókot lehel az arcra, kézre, szívre, miáltal némaságával jelzi fontos szerepét. Tűznek és csendnek szava lapul a szánkban, mely csúfol, csörgedez, hömpölyög, ringat, vagy mindent eláraszt. És lehet csendes is a szánk. Nyugodt, halk szavú, mely megöleli kedves beszédével azt, akihez szól. És te Testvérem? Hogyan szólsz hozzánk? „Aki boldog, könnyebben boldogít másokat is; mi csurogjon az olyan forrásból, mely maga is száraz?” – kérdezte Bolyai Farkas. Bizonyára túlcsorduló forrás a lelkünk! Ámen.
Debrecen, 2010-09-19.
*Jézus tanítása a szívről és a szájról.
Pap Gy. László 