– anyák napi beszéd –
„Megtanítottam hallgatni a lelkem, így békét szereztem neki. Mint anyja ölén a gyermek, mint a gyermek, úgy pihen bennem a lelkem.”. 131. Zsolt 2.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Hálát adok Istennek, hogy megérnünk engedte ezt a 2015. évi, május első vasárnapot, amikor ismét megülhetjük az édesanyák napját. Olyan sok mindent szeretnék elmondani ma, s mégis inkább mást hallgatnék meg szívesen, amint őszintén, odaadóan, szeretően, Isten iránti hálával beszél az édesanyjáról. Van egy tanácsom, javaslatom, s kérlek, ha máskor nehezetekre is esik, hogy szót fogadjatok, vagy azonnal rám hallgassatok, most tegyétek meg. Ne csak a kedvemért, hanem azért a hangulatért, melyet szeretnék elővarázsolni a legrejtettebb lelki zugból. Amikor használom az egyes szám harmadik személyt, s azt mondom, hogy „édesanyám”, akkor ne csak az enyém, hanem automatikusan a tiéd is jusson eszedbe. Amikor háláról, vagy köszönetről beszélek, akkor a te hálád és köszöneted is fogalmazódjon meg benned. Amikor pedig édesanyám imádságáról szólok, akkor a te édesanyád érted elmondott imádsága jusson eszedbe. Meglátod, nem bánod meg, ha legalább ebben most szót fogadsz nekem.
Megtanítottam hallgatni a lelkem, így békét szereztem neki – mondja a zsoltáríró. Ő boldog lehetett. Sokszor elgondolkodtam gyermekkorom óta, hogy milyen jó lenne egyszer megtanítani a lelkemet, hogy hallgasson. Ne beszéljen, ne fecsegjen, ne kiabálja ki azt, amivel hallgatnia kellene. Hallgasson, ne sértsen, ne bántson. Főleg ne azt, akinek köszönhetem szívemet, lelkemet, életemet. Édesanyámat. S hányszor, de hányszor nem sikerült hallgatnom. Nem sikerült elhallgattatnom a lelkemet.
Isokratesz egy Karaeon nevű, bőbeszédű ifjútól kétszeres tandíjat kért. Először azért, hogy megtanítsa jól beszélni, másodszor pedig hallgatni. Megkérdezték Aristotelest, hogy mi a legnehezebb? Elhallgatni azt – felelte – amit nem kell kimondani. Mekkora árakat fizettem azért, mert megtanítottak, de nem gyakoroltam a lelki hallgatást. Nemcsak okosabb lettem volna számtalanszor, ha hallgatok, hanem nem lett volna megbánnivalóm. Mert, hogy „beszéltem, sokszor megbántam, hogy hallgattam, soha.” (Simonides).
Te Testvérem, miként vagy ezzel a hallgatással? Zúgolódik-e benned a lélek, s kavartál-e már fel magad körül lecsendesedett vizeket? Bántottál-e meg a közelmúltban valakit, akiről azonnal kiderült, hogy nagyon szeret téged? Háborgott-e benned a lélek, amikor két keze közé szorította arcodat, s te nem értetted, hogy lelkéből szakadnál ki, szívét, életét veszítené el, ha téged elveszít?
Mit teszel, amikor gyermeked lelke tiltakozik megszorító, szülői szigorod ellen? Amikor azt mondja neked, hogy engedd már el a kezét, mert nem apró gyermek, s megáll a saját lábán? Nyugodj meg, s engedd el őt is békében, mert már régóta vágyik a szabadság kínálta békesség után?
Jól van édesanyám, jól van drága gyermekem. Tiétek a szívem és lelkem. Hallgatlak, hallgatok. Nyugalomba ringatom lelkem, hogy ne szóljak ellenetek, hogy békében elengedjelek.
Mint anyja ölén a gyermek, úgy pihen bennem a lelkem – ismétlem a zsoltárírót. Sokszor elgondolkodtam azon is, hogy vajon jó helyen van-e bennem a lelkem. Nem arra gondolok, hogy jó helyen van-e, hanem testem jó hely-e számára, ami a biztonságot, a nyugalmat jelenti. Azért merem kimondani ezt édesanyák napján, mert valószínűnek tartom, hogy valamilyen szinten a zsoltáríró is elgondolkodott ezen, amikor eszébe jutott, s kimondta, hogy olyan nyugalmat talált benne a lélek, mint, amikor egy édesanya ölébe veszi gyermekét, s az elcsitul, megnyugszik, elalszik, és már nem bántja semmi, nem üldözi a félelem. Nyugodtság, biztonság veszi körül.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Mintha megcsendesedett volna egy kicsit bennem a lelkem. Mintha már nem kavarogna annyira. Érzem, hogy gyermekfejem édesanyám ölébe hajtom, s pihenek néhány pillanatig, gondtalanul. Aztán valami megzavar, ami tulajdonképpen nem is zavar. Gyermekem, gyermekeim hajtják fejüket, édesanyjuk, nőm ölébe. A lelkem nyugodt. Csendes, szót nem szól. Némán odébb húzódik, helyet készít. Nem magának, hanem gyermekeinek. Saját nemzésének, társa szülöttének, szíve szívének, lelke darabjának.
Egy pillanatig úgy érezte lelkem, mintha a mennyország kapujában állna, s nem tévedett. Van édesanyám, van keble, szíve, lelke, féltése, szép szava. Hozzám. Van párom, társam, mennyország kapuja, gyermekeim szülője, menedéke, pihentetője, dédelgetője. Édesanyja. Egy hangunk sincs. Morgás sincs. Nyugodtak vagyunk, mint a gyermek, ki édesanyja ölére hajtotta fejét.
Így szeretnék megnyugodni, elhallgatni, megpihenni, elmúlni. Csendben, hogy érezzem a nyugalmat, a menedéket, a mennyország kapuját, mely nem csikordul, csak kitárul. Mint ahogy kitárult mindig édesanyám szíve, gyermekeim édesanyjának szíve, a te szíved, ki édesanya vagy magad is.
Megtanítottad hallgatni a lelkem, békét szereztél neki. Mint anyja ölén a gyermek, mint a gyermek, úgy pihen bennem a lelkem még mindig. Édesanyák napján, vagy talán még holnap, holnap után is. S míg rajtam pihen ez a nyugalom, máris hozzáfogok, s csendben imádkozom. Szólok Istenhez, hogy mindig legyen számomra egy hely édesanyám ölén. Nyugtató, pihentető, elhallgattató. … Valami megriaszt, felébreszt, valóságra térít. Még van édesanyám, de van, akinek már nincs. De nincs szava sem, nincs zokszó, nincs háborgás. Könny, emlékezés, fájdalom, vigasz van. Jaj, nincs kebel, mely gyermeki nyugtot ad. Nincs pihentető, álomba ringató, nincs csak bezárult mennyország kapu.
Óh, Istenem, jó lesz most már nekem a te öled. Hadd, hajtsam fejem gondviselő szereteted markába. Sokat fájt a vesztés, sokszor búslakodtam árvaságom miatt. Most átérzem a nyugtató öl szót halkító, elnémító, megszüntető hatalmát. Susogd fülembe egykori, édesanyai szavakkal, reményem megmaradt ösvényének lehetőségét. Nyisd fel szemeim fényét, hogy lássam rám eső világításod parányi sugarát. Kellettél, kellesz, szükségem van rád, most jobban, mint máskor, hiszen már megbékélt bennem a lélek, s elhalkul bennem a szó. Csak zokogó hangja koppan néha a mellettem levők értő, vagy engem megvető szívének ajtaján.
Engedd Atyám, hogy úgy hagyjam el e hajlékot, s úgy hagyjam el ezt a világot, hogy szavam maradjon tiszta hálasusogás, s minden szívdobbanás közötti ütem egy-egy köszönet legyen édesanyámért, minden ember édesanyjáért, májusok első vasárnapján, s amikor virággá bomlik egy bimbó gödrösödő temetők sírhantjainak füvesedő oldalán. Ámen.
Pap Gy. László 