„…Mert megőriztem az Úrnak útjait…” 18. Zsolt 22
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Ma advent első vasárnapján, a keresztény világ belépett a karácsonyi előkészületbe. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy ez a készület évről-évre megszépíti-e, mozgalmassá teszi-e életünket. Nincs az évnek hasonló időszaka, amikor ekkora gondot fordítanánk környezetünkre és azokra, akiknek köszönhetően értékessé válik életünk. Amennyiben a karácsonyra készülő világot nézzük, többen vannak, akik most is a külsőségnek adóznak, vagyis számukra felborul a fontossági sorrend. Elsőnek tartják, hogy újítsanak lakóhelyükön, ruházatukon, majd megszerezzék a megfelelő anyagi alapot az ajándékozáshoz. Ezekben látják életük örömét.
A keresztény világ másik része lelkileg akarja megváltoztatni környezetét, s ezért önmagára figyel. Vannak, akik böjttel és más vallásos cselekménnyel hívják fel magukra a figyelmet, míg mások csendben rendezik lelki gondjaikat.
Az adventi időszak fontos eleme a készülés útja, ahol meggyúl bennünk az adventi fénysugár, melyet kezünkben tartva, – jelképesen -, magunkkal viszünk életünkbe. Jó ezt tennünk, hiszen ennek köszönhetően látunk, és azok is, akik velünk együtt, egy helyiségben vannak. Éjjel-nappal velünk marad ez a fény, hogy sugaránál mások is lángra gyújthassák fényeiket.
Advent első vasárnapján az út két tulajdonságát említem, valamint azt a parancsolatot, melyet nem találunk a tízparancsolat tiltásai között. Rámutatok embertársakra, akiket semmilyen életkörülmény nem képes megingatni hitében. Esetenként szűk körünkből említhetünk közel álló példákat, akiket megpróbált az élet. Máskor környezetünkben lelünk olyanokat, akik szenvedések megélői, türelmes viselői. Ezek az emberek általában megtartották kezükben a hit mécsesét és róluk mondjuk el, hogy megőrizték Isten útját. A mai advent üzenete, és a várakozási időszak eredménye a szentleckében foglalt üzenet: Megőriztem utadat, Istenem. Erre Isten válaszol: Jól van, jó és hű szolgám!
Isten szentséges útját láthatjuk az adventi várakozásban. Azt gondolom, hogy fölösleges Isten szentségét magyaráznom. Elkerülhetetlen, hogy útjaink rendjén ki ne emeljem Isten szentséges útját. Ezt a zsoltárírótól olvastam először, aki többször kihangsúlyozta, hogy Isten, a te utad szentséges (77,14). Amennyiben most Ézsaiás próféta meglátására is gondolok, aki közölte, hogy Isten útjai másabbak, mint az embereké (55,8), akkor pillanatig olyan érzésem támad, mintha Isten nem is velünk járna útjainkon. Sőt, szinte azokkal érzem e megtorpanásban, akik hiszik Istenről, hogy számos gondjukkal-bajukkal magukra hagyta őket a világ törődései között, pedig másról van szó!
Igazat adok egyik nyugdíjas pap ismerősömnek, aki néhányszor hangsúlyozta, hogy csakis Istennek jár a szent jelző. Igen ám, de pl., a zsoltáríró egy útra is érvényesnek mondja azt. Sőt, amennyiben sikerül megmaradnunk Isten akaratában, azaz megőriznünk az útját, akkor ránk is érvényes a jelző. Vegyük pl., istentiszteleti helyünket, az itt elmondott imádságok gyakran hangoztatott kérését: Szenteld meg Atyánk gyülekezésünk helyét! Szenteld meg életünket! Miért kérjük ezeket Istentől? Azért, mert hiszünk megvalósulásukban, mert úgy érezzük, hogy szükségünk van a megszentelődésre. A kérdés most már másként tevődik fel. Mit szoktunk kérni Istentől? Azt, illetve azokat, melyekre szükségünk van és melyeknek hisszük beigazolódását. Hisszük, hogy Isten teljesíti a kéréseinkbe foglaltakat. Ez a mi hitünk, a reménylett dolgok valósága. Amennyiben valósággá vált a reménység, akkor többé nem kell kérnünk, mert már nem reménység. Így azért kérjük Istentől a szent út lehetőségét, hogy megszenteljen útjainkban, mert tudjuk, hogy még nem vagyunk szentek. Ebben van – szerintem – az adventi időszak üzenetének elvárása. Isten útja szent és mi, emberek őrizzük meg Istenhez méltóan szentséges útját. Minden gondolat, tett, mely ellenkezik Jézus tanításával, Isten szándékával és akaratával, kioltja kezünkben, szívünkben az adventi reménység lángját. Sokszor gond újragyújtani azt!
Isten útja tökéletes (18. Zsolt 31). Ezt a megállapítást szintén a zsoltáríró tette. A legjobb időszakot éljük most, a várakozás, az ünnepre készülés idejét, amikor összehasonlíthatjuk magunkat Istennel, emberi útjainkat az ő útjaival. Nem szükséges ecsetelnem, milyen sok tekintetben alul maradunk Istennel szemben. De hadd ne beszéljek erről, hanem inkább azokat a mozzanatokat emeljem ki, melyekben embertársainkkal szembeni bizonyításainkban is jóval az elvártak alatt maradunk. Sem döntéseink, sem megvalósításaink nem igazolják, hogy tökéletesedésre vagyunk hivatottak. Kifogásoljuk, hogy Isten ostoroz bennünket, embertársaink nehéz terheket akasztottak nyakunkba, de ugyanakkor előszeretettel titokban tartjuk gyengéinket. Más szóval: Elhanyagoljuk a szeretetet.
Persze – mondhatjuk: nem vagyunk tökéletesek, mint ahogyan szentek sem. De itt van a fény kezünkben, jobban mondva a lehetőség. A mécses, mely újragyújtásra vár. A tökéletesedni vágyó ember tudja, hogy mit akar. Isten útját olyannak látja és láttatja, amilyen az valóban, tökéletesnek. Maga is ezen az úton jár, dacolva mindennel, mely viharként közelíti valamilyen irányból. Mécsese előtt tartja kezét, hogy megóvja annak lángját. Ha mégis kialudna, akkor legfentebb önmagát okolja a történtekért. Nem mélázik, nem vádol másokat, hanem új lángot keres, melynél újragyújtja világát.
Advent első vasárnapjának üzenete – ígéretem szerint egyetlen parancsba sűríthető. Fontos az Istenkereső és őt szerető embernek, hogy csakis az Isten által megparancsolt úton járjon (5 Móz 10,12).
Végül engedjétek meg szeretett Testvéreim, hogy a zsoltáríróval felszólító módba helyezzem szentleckénket: Őrizzük meg Isten útját! (37. Zsolt 34). Ebben az adventi időszakban, amikor rendet akarunk teremteni magunk körül, amikor felújítjuk, átalakítjuk kisebbik és nagyobbik környezetünket, szép üzenet ez felénk. Isten útjának megőrzése nem csak erre az időszakra szól. Az időszakos várakozás, készülés egy teljes élethez hasonlítható. Amennyiben sikerül megőriznünk Isten útját egy adventi időszakra, akkor már csak lépésnyire állunk attól, hogy egy életre megtartsuk kezünkben az Isten útját megvilágító fényt.
Szeretném hinni, hogy amint Isten velünk volt korábbi útkereséseinkben, úgy velünk marad ezután is, s ha megtorpannánk egy-egy útkereszteződésben, akkor a tőle megszokott jósággal, gondoskodással és szeretettel fülünkbe súgja, hogy melyik irányban haladhatunk tovább. Most, és hátralevő életünkben nem lehet jobb biztatás számunkra, mint megőriznünk Isten útját. Irány karácsony, irány Isten örökkévalóságába tartó, tökéletes út! Ámen.
Gondviselő Istenünk, megtartó, szerető, édes Atyánk!
Örömmel adunk hálát neked, hogy ránk virradt ennek az évnek advent első vasárnapja. Hála neked elérkeztünk útkeresésünknek egyik olyan állomásához, ahonnan sokkal merészebben nézünk beteljesült reményeink felé, mint tehettük ezt az esztendő korábbi időszakában. Akkor lehetnénk igazán boldogok, ha egyértelműen kijelenthetnénk azt is, hogy mindenkor sikerült megőriznünk a te utadat. Sajnos időnként letértünk róla, vagy éppen letérni kényszerítettek körülmények, illetve embertársaink. Most viszont itt állunk, felkészülve arra, hogy biztonsággal kezünkbe vegyük és megtartsuk az adventi ténysugarat ezen a hosszú úton, mely előttünk áll a karácsonyi beteljesedésig.
Engedd Atyánk, hogy meglássuk és megtartsuk a te szentséges utadat ebben a várakozásban. Figyelmeztess bennünket és embertársainkat is, hogy a te utad nem hasonlítható az emberekéhez és éppen ezért folyamatosan velünk, mellettünk vagy, hogy segíts az előrehaladásunkban.
Segíts megértenünk és megértetnünk szeretteinkkel, embertársainkkal is, hogy mindenkinek szüksége van Atyai áldásod megszentelő erejére. Nélküle eredménytelen a naponkénti szaladás és örömtelen, sivár az ünneplés.
Meggyőződésünk, hogy szép feladataink egyikét teljesítjük, amennyiben törekszünk a tökéletesedésre, de ebben is csak te lehetsz a legnagyobb segítségünk. Sokszor nehéznek tűnik a meredek, felfelé ívelő utunk, reménytelennek látszik a csúcs elérése, de hisszük, hogy minden lehetséges a hívőnek. Állíts hát be mindnyájunkat a benned bízók sorába és add, hogy azonos lelkesedéssel küzdjük fel magunkat az adventi várakozás grádicssorán.
Hallgasd meg imánkat, melyet embertársainkért is mondtunk, és melyről hisszük, hogy ebben az esetben is meghallgatásra talál. A názáreti Jézus imádságával is kérünk téged… Ámen.
Pap Gy. László 