ISTEN, AZ ÉLET FORRÁSA
„Mert nálad van az életnek forrása;” 36. Zsolt 10/a
Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai!
Örömmel jelenthetem, hogy Isten segítségével – hozzáfoghatunk ahhoz a beszédsorozathoz, melyet hiterősítő jelzővel illetünk. Ennek a hét beszédből álló sorozatnak, – „Isten, az élet forrása” – a központi témája. Ha minden emberi számításaink szerint halad, akkor a 7. beszédben kapjuk meg azt a záró akkordot, mely tulajdonképpen szeretné odatenni a hiterősítő istentiszteletek végén a pontot. Lássuk mai elmélkedésem részleteit!
1). „Vajon a forrás, ugyanabból a nyílásból ont édes és keserűvizet?” – kérdezi Jakab apostol (3,11). Lényegesnek találtam magam is ezt a kérdést. Éppen azért, mert Istenről úgy szeretnék gondolkodni, mint egy forrásról. Fontos azért is, mert amennyiben a forrást veszem alapul, akkor meggyőződéssel vallom, hogy ugyanabból a forrásból csakis egyforma víz csörgedezhet. Elképzelhetetlen, pl. egy hegyi forrásból, hogy este hűs ásványvizet iszom, reggelre pedig keserűvé váljon annak vize.
Azért hoztam fel a bibliai üzenetet és a valósághű forrásról szóló példát, mert ezek által szeretném bizonyítani meggyőződésemet, hogy Istenről csakis, mint gondviselő, jó Atyáról beszélhetünk. Amennyiben Ő a forrás – jól lehet ezt bizonyítandó ez a beszéd is -, akkor Istentől csakis jó származhat. Nem lehet ugyanakkor a jónak és a rossznak, – mondjuk, pl. a szenvedésnek – forrása.
2). Bár rögzíti gondolkodásunk menetének útirányát a mára meghatározott alapgondolat, azaz Isten az élet forrása, – mégis úgy találom, hogy a forrással egy időben néhány mondat erejéig szólnom kell a kútról is. Lényeges, ha csak a kútfőre gondolunk. Térjünk vissza a forrás példájához. Lássuk úgy a kutat, mint egy forrást! Gondoljuk csak el, hogy milyen fontos szerepet töltött be egy kút a napkeleti tartományokban. Nem csupán a mi értelmünk szerinti kutat jelölte, melyből vizet merítünk, hanem az isteni áldással hozták összefüggésbe (74. Zsolt 15). A kút a keleti ember számára nemcsak a múltban jelentette az életet, hanem ma is szívesen azonosítja vele. A kút fontos szerepét jelzik azok a viták is, melyekről elég gyakran olvashatunk az Ószövetségben. A példák közül csak egyet emelek ki, melynek alapján Gérár pásztorai Izsák pásztoraival civakodtak azon, hogy kié a víz (1 Móz 26,20). Szerintem fontos, hogy megértsük a hangsúlyt: Nem is a kúton vitatokoztak, hanem az életet jelentő vízen.
A fentiek után helyénvalónak találom, ha bátran levonunk egy következtetést. Legyenek források, vagy éppen kutakról beszéljünk, – szerintem édes mindegy, hogy kinek a birtokában vannak azok. Egy fontos: bárki és bármikor hozzáférhessen az életet adó vízhez. Ha most átvitt értelemben szólunk a forrásról és a kútról, akkor szinte nem is érdekes az, hogy kinek van a birtokában. Egy fontos: Élet árad belőlük. Ez pedig nem történhet Isten akarata nélkül. A forrásból, a kútból az élet árad, tőr fel a felszínre. Ez a feltörő élet pedig Isten. Róla szól a szentlecke: Nála van az életnek forrása.
3). Maradjunk abban, szeretett Testvéreim, hogy a továbbiakban a forrás kifejezést használom, hiszen maga a szentlecke is ezt hangsúlyozza. Az előbbi gondolatmenetemmel szerettem volna ráébreszteni titeket arra a meglátásra, melyet a továbbiakban egy egyenlőség vonása ad meg. Szerintem a forrás = teremtés. Hogy közelebbről megmagyarázhassam ezt, ahhoz a teremtésre kell mindenek előtt összpontosítanunk. Mi a teremtés? – kérdeztem meg önmagamat még akkor, mikor feleleteket kerestem a létező világra és a benne élő teremtményekre. Természetesen nem akarok elválni a Szentírás fogalmazásaitól, s éppen ezért hívtam segítségül néhány bibliai verset, hogy azoknak fénye mellett keresem saját világosságunkat. Pál apostol szerint Ábrahám abban hitt, aki „létre hívja a nem létezőket” (Róma 4,17). A világ eszerint úgy keletkezett, hogy Isten valóságra hívott valamit a semmiből. Eléggé érthetetlen ez, s én nem is arra igyekszem, hogy észérvek sokaságát sorakoztassam fel annak érdekében, hogy bebizonyítsam: Miként lehet előhozni valamit a semmiből?! Azt azonban tudom, hogy e kérdés feszegetésekor feltétlenül szükségünk van arra a hitre, mely elvezet a nem látható dolgok világába.
Isten teremtőmunkáját úgy képzelem el, mint ahogy életre hoztak engem. Létre hívott engem Isten, mint nem létezőt. Megjelenésemmel pedig gazdagította azoknak sorát, akik Isten akaratából örvendhettek ennek a kiváltságnak. Egy nem létezőt hozott Isten az életbe, hogy jelenlétével bizonyítsa teremtő hatalmát.
Az Újszövetség egy másfajta teremtésről is szól. Nemcsak burkolt és titokzatos sok helyen ez a megállapítás, hanem olyan kilátásokat is helyez elénk, melyekre éppen a jézusi tanítások alapján, minél előbb oda kell figyelnünk. Isten, az ő ígéretei szerint kész állandóan megújítani a világot, de ez a megújulás megcélozta magát az embert is. Új teremtményről beszél Pál apostol (Gal 6,15), aki életének egészével arra mutat, hogy mind gondolkodásában, mind pedig látható magaviseletében a megújult, jézusi szeretetparancsát valló, és cselekvő embert, és annak életét váltja valóra.
Elmondhatom, tehát, hogy Isten nemcsak világra hívja az eddig nem létezőket, hanem gondja van arra is, hogy segítő szándékával állandóan újítsa teremtményeit és az egész világot.
4). A fentiek után nem marad más hátra, mint hogy végre szóljak Istenről, mint a mi Teremtőnkről. Kihangsúlyozom azt is, hogy leírt beszédemben nagy „T” betűt használtam, hogy még hangsúlyosabbá tegyem ez által is, hogy az élet forrása a mi teremtő Istenünk.
Emlékezzünk csak olyan beszélgetéseinkre, amikor különösebb hangsúly nélkül, csak egyszerűen így szóltunk: Teremtőnk. Nagyon elenyésző az olyan alkalom, amikor a teremtő szóval, pl. földi szüleinket illetjük. Ritka ebben az összefüggésben a kifejezés alkalmazása, mert szabály hiánya ellenére is úgy érezzük, hogy ez a megnevezés Istennek jár ki. De nézzük csak, miként vélekedik erről Ézsaiás próféta! „Hát én csak megindítsam, és ne vigyem véghez a szülést?” (66, 9). Ebből én arra következtetek, hogy Isten nélkül nem lehet szülővé egyetlen édesanya sem. Isten mindenik anya mellett ott kell legyen a megfogantatástól a szülésig, sőt azután is. Még akkor is, ha elveszíti az édesanya gyermekét. És mivel ott van Isten a legtöbb asszony mellett, hogy a szülés megtörténte után szülővé váljon, így mi, férfiak is büszkék lehetünk arra, hogy Isten akaratából váltunk részteremtőkké gyermekeink életre hozásában.
A testiség mellett azonban fontos szerepet kap a lélek. Ne bontsuk szét a kettőt, és ne is tárgyaljuk külön-külön ezeket, hanem arra összpontosítsunk, hogy Isten a lelkek Atyja (Zsid 12,9). Ez a Pál apostoli meglátás teszi teljessé – szerintem – a teremtésről vallott felfogásomat. Szülővé teszi édesanyánkat és édesapánkat az által, hogy életre hív, de Isten elevenné tesz minket azzal, hogy belénk leheli lelkét. Ebben a pillanatban vált megmásíthatatlanná Isten akarata, hogy erre az életre megteremtsen. Egyik pillanatról a másikra úgy állunk elő, mint a forrásból a víz.
Mennyi víz elfolyik egyetlen nap egy hegyi forrásból. Csak akkor vesszük észre a forrás hozamát és jó ízét, amennyiben pohárba fogjuk a szomjunkat oltó vizet. Ilyenek vagyunk mi is. Mint forrásból kiömlő vizek. Csak akkor használunk, ha felhívjuk magunkra a figyelmet. Ha jó és szomjat oltó az ízünk, ha bőséges a hozamunk, és nem vesszük túlzottan igénybe embertársaink türelmét. Istennek felbuzogó, üdítő forrásaiból származunk mindannyian, akik enyhülettel tölthetjük meg egymás kiszáradt, keserű száját.
5). Mai beszédem utolsó gondolata is a forrásnál, a kútnál, a Teremtőnél marad. „Nem egy atyánk van-e mindnyájunknak? Nem egy Isten teremtett-e minket? Miért csalja hát ki-ki az ő felebarátját…?” (Mal 2,10) Földi teremtettségünk gyakran beszél ennek ellenkezőjéről. Azt tapasztaljuk, hogy testvérek között is sokszor különböző tulajdonságok jellemzik az egyének életvitelét. Azaz semmi jel nem mutat arra, hogy a gének és a cselekedetek azonos pályát járnának be egy nap, egy élet alatt.
Annak ellenére, hogy több helyen olvassuk, magunk is hangsúlyozzuk, hogy Isten egy vérből teremtett minket (ApCsel 17,26-28), mégis olyan különbségek vannak közöttünk, mint a nap és az éjszaka. Miért van ez? Szerintem ismét a forrás, a kút gondolatához kell visszatérnünk. Sőt egy megelőző bibliai vershez: Ugyanaz a forrás nem lehet egyszer édes, utána pedig keserű. Az egyik forrásnak édes, a másiknak keserű vize van. Isten egyik teremtménye mind szokásaiban, mind pedig cselekedeteiben édesnek, ugyanakkor a másik keserűnek mondható. Hogy miért van ez? – könnyen megmagyarázható. Istennek egy-egy forrása vagyunk. Ő teremtett minket azért, hogy ontsuk magunkból az életet jelentő „vizet”. Kötelességeinket azonban nem vesszük komolyan mindannyian. Egyik „ember-forrás” Teremtője ellen akar lázadni (Ézs 45,9), s éppen ezért állandó keserűséget ont magából, míg annyira megszokja, hogy teljesen élete részévé, tartozékává és kiegészítőjévé teszi görcsös panaszkodásait, zúgolódásait. Ne beszéljünk arról, hogy milyen érzést kölcsönöznek az ilyen emberek azoknak, akik belekóstolnak életükbe.
A másik rész – és merem hinni, hogy mi ezt a csoportot képviseljük – azok, akik időnként, vagy állandóan, nap, mint nap megemlékeznek Teremtőjükről (Préd 12,3). Itt csupán arról van szó, hogy időnként jó Istennek tulajdonítani legalább azokat a tulajdonságainkat, melyek mind teremtő munkájára emlékeztetnek. Amikor észrevesszük, pl., hogy szülőkké váltunk, akkor hálaadással forduljunk Isten felé, hiszen ő adta meg azt a lehetőséget, hogy teremtő társaivá válhattunk.
Isten volt és marad mindannyiunk forrása, aki édes vizet csorgat azok szájába, akik szomjúhoznak atyai, gondviselő áldásai után. Ámen.
2009. febr. 15
Pap Gy. László 