2009.11.11 – Éhség és szomjúság


– DF-i emlékbeszéd –

„Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé, és aki bennem hisz, nem szomjazik soha.” Jn 6, 35.


Szeretett Ünneplő Testvéreim! Egy különös érzés ragadta el lelkemet. Egy furcsa, de szívből származó gondolatsorral akarok adózni első püspökünk, Dávid Ferenc emlékének. 441 év után, mi, mai, debreceni unitáriusok készek vagyunk meghajtani magunkat a múlt előtt, s közben úgy fürkésszük a jelent, mint, akik reménykedünk Isten gondviselő szeretetében.

János evangéliumából ragadtam ki a szentleckét. Az éhség és szomjúság gondolatkörében szeretnék mozogni, de úgy, hogy éhséget és szomjúságot támasszak Isten és egymás iránt is. Életbevágó szükségleteket emlegetek ma: az éhséget és szomjúságot, az élelmet, az italt Isten beszéde után. Tény, hogy megéhezünk és megszomjazunk, ami nem történik értelmetlenül. Létünk, fennmaradásunk függ attól, hogy kielégítjük-e ilyen igényünket. Ugyanakkor ezek a létszükségletek kétértelműséget is hordoznak magukban: Adjon Isten annyi eledelt, hogy jól lakottan meg ne tagadjuk őt, de el se szegényedjünk annyira, hogy lopásra kényszerüljünk, ami által nem csak magunk szégyenét okozhatjuk, hanem meggyalázzuk Isten nevét is (Péld 30, 9.). Tehát ez azt jelenti, hogy éhezni és szomjazni olyan pozitív tapasztalat, melynek következtében az ember könnyebben nyílik meg Isten előtt. Ugyanakkor az éhezés és szomjazás egy olyan rossz is, melyet Isten sem akar, sőt szeretne eltüntetni valamiképp. Létezik azonban egy másfajta éhezés és szomjazás, melyet sokkal egyszerűbben megfogalmazható: Éhezni és szomjazni a szeretetet.

1). Az Ószövetségben úgy találkozunk az éhséggel és szomjúsággal, mint, a hit próbatételével. A pusztában Isten éhséggel sújtotta népét, hogy az által tegye próbára, és hogy megismertesse jó szívének mélységét. Meg kellett tanulniuk, hogy létükben teljesen Istentől függnek, aki képes arra, hogy eledelt és innivalót adjon népének. Túl azonban ezeken a fizikai szükségleten, volt egy sokkal lényegbe vágóbb igénye népével szemben. Az égből jövő manna a Törvényre emlékeztette őket, melyben meg kellett volna találniuk az igazi életet. İk azonban nem értették meg ezt az isteni igényt. Állandóan a múltra, Egyiptom húsos fazekaira gondoltak, miközben azt mondogatták, hogy „Micsoda emlék!”. Isten szerető, szülői mivoltát megmutatta, de ők nem értették szavát. Isten, nem folytatta a próbatételt és annyi húst adott enni nekik, míg ki nem jött az orrukon (78. Zsolt 26-31.).

A letelepedés után Isten jótetteit saját magának tulajdonította a nép, de nemcsak, hanem dicsekedett is vele. Megismétlődött a pusztai vándorlás, amikor szomjúságtól fuldokolva elpusztított gabonáikat és szőlőseiket siratták. De aztán felébredt szívük és újra meglátták a lényeges éhséget és szomjúságot: Most már csak Isten szavát akarták hallani (Ám 8, 11.). A próféták teljes mértékben átlátták Isten szándékát. A hozzuk hasonló emberek – nem sokan -, olyan lakomára éheztek és szomjaztak, melyet minden valószínőség szerint Isten készíthet el (Ézs 25, 6.). Olyan bölcsességre vágytak, mely szomjat képes oltani (Péld 9, 5.), s a részegítő italt a szeretet jelentette (ÉnÉn 1, 4.).

Ezek után elmondhatom – szeretett Testvéreim, hogy mi is pusztában kóborló gyermekei voltunk Istennek, aki többszörösen megpróbálta hitünket. Nem kínozott túlzottan ugyan éhséggel és szomjsággal, de volt részünk abból is. Viszont elvárta tőlünk, hogy minden alkalommal emlékezzünk ígéreteire. Azt is beismerhetjük, hogy elég gyakran elfordultunk Tőle, de talán éppen akkor kértük a legkitartóbban fizikai szükségleteinkhez elmaradhatatlan kenyeret és vizet. Milyen sokszor jól is laktunk ingyen, s egyetlen köszönő szó nélkül távozhattunk.

Na, látjátok Testvéreim? – Ma, Dávid Ferenc ünnepén azt szeretném, ha másképpen és más valamire lennénk éhesek és szomjasak. Miért ne lennénk éhesek Isten beszédére és szomjasak a legtisztább vízre, vagy miért ne kívánhatnánk azt az egyetlen bort, mely az élet reménységét adja: Istent? (42. Zsolt 2.). Higgyétek el: Isten kész betölteni bennünk egy ilyen vágyat, csupán nagyra kell nyitnunk szánkat, és İ belénk tölti azt (81. Zsolt 11.).

A mai és mindenkori éhségünk és szomjúságunk kivételes kell legyen. Gondolhatjuk Atyámfiai, hogy csak az izraelitáknak kellett és kell különös figyelemmel lenniük éhező és szomjazó atyjafiaikra? Csak az ő kötelességük kenyeret és vizet adni azon honfitársaiknak, akiknek szüksége van rá? Vagy esetenként az ellenségeiknek is? (Péld 25, 21.). Felénk is szól a felhívás! Csak egy kicsit másabb megfogalmazásban.

2). Őtt van a fordulat ideje, amelyre eddig várakoztattalak benneteket. A szegények Megváltójára, Jézusra hivatkozom, aki azt hirdette, hogy az éhezők és szomjazók el fognak érkezni egy olyan állapotba, amikor megszabadulnak majd e kínzó szükségletektől (Lk 6, 21.). Kell-e nagyobb bátorítás nekünk, annál, ha valaki éppen azt ígéri meg, amire vágyunk, amire éppen szükségünk van? Erről a valakiről pedig tudjuk, hogy meg is ígérheti, hiszen maga is éhezve és szomjazva kezdte istenes pályafutását a pusztában. Ő Jézus, aki átment az éhezés és szomjazás próbatételén, s ezután bizonygatta hallgatósága, tanítványai, az éhezők és szomjazók számára, hogy Isten beszéde az eledelnél, és a víznél is fontosabb (Mt 4, 4.). Neki tehát az a tápláléka és az, az itala, hogy szólja és cselekedje Isten akaratát. De az is, hogy megigya az Atya által felkínált kelyhet. A kereszthalált is vállalta, hogy beteljesíthesse az Írásokat (Jn 19, 28.).

Nézzük, Atyámfiai a nagy hasonlóságot! Isten lecsillapította a pusztában vándorlók éhségét és szomjúságát. Jézus is hasonlóan cselekedett azokkal, akik követték őt. Isten figyelmeztette népét a Szövetség megtartására, Jézus pedig felkeltette követőiben az Isten szava utáni vágyat, az igazi kenyér utáni vágyat. Saját magát nevezte kenyérnek (Jn 6.), és Isten lelkét víznek (Jn 7, 37.). Felkeltette a szamarai asszonyban is a kíváncsiságot (Jn 4, 1-14.), hogy vágyakozzon ő is Isten után, akit lélekben és igazságban lehet és kell imádni ott, ahol vagyunk. Az evangélium rámutat egy másik példára is, melyet a Mária és Márta esete mintáz meg. Márta, szorgalmával hívta magára a figyelmet, de minden ténykedése és elfoglaltsága mellett is fontosabbnak bizonyult Isten beszédének hallgatása (Lk 10, 39-42.).

Szeretett Testvéreim! Dávid Ferencre emlékezve ismételem meg a szentleckét: Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé, és aki bennem hisz, nem szomjazik soha. Ezt mondta, tehát Jézus. Nyugodtan Dávid Ferenc szájába is adhatom ezeket a szavakat. A ma unitáriusai, mi debreceniek, ennél szebb emléket nem állíthatunk első püspökünknek. Van-e valami annál sürgetőbb ténykedésünk, mint az éhező szájak táplálása, és szomja eloltásának kötelessége? Észre kell vennünk az ajtónk előtt álló éhezőt (Lk 16, 19-24.), és legalább egy pohár vizet kell adnunk Jézus mai tanítványainak (Mt 10, 42.). Ma sem lehet más feladatunk, mint táplálnunk az éhezőt és vizet adnunk a szomjazónak, hiszen tudjuk, hogy rajtuk keresztül Jézus éhségét és szomját csillapítjuk. Tudom, hogy ehhez feltétlenül szükséges a szeretet, hiszen csak ez képes arra, hogy a kérő kezébe adja a darab kenyeret és a pohár vizet. Így enyhíthetjük a szenvedést. Vigyáznunk kell, tehát arra, hogy mindig kéznél legyen a szeretet, hiszen máskülönben csak azt mondhatnánk, mint sokan mások: Menj és lakjál jól, indulj és igyál, mi magunk pedig sem enni, sem inni nem adnánk a kérőnek.

Boldog vagyok, Testvéreim, hogy két ilyen nagyszerű tanítóm volt, mint Jézus és Dávid Ferenc. Jézus az élet kenyere, olyan, mint az időben érkezett, betevő falat. İ egy pohár, üdítő víz, melyre régóta áhítozom. Dávid Ferenc pedig az én másik, nagyszerű tanítóm, aki a türelemről és szeretetről tett tanúbizonyságot. İ egy másik darab kenyér, egy másik pohár víz az én szükséget látó életemben. Kérdem: Mit érnék nélkülük? De mit érne életem szeretet nélkül. Mit érne a kenyerem, az italom, ha nem lennék képes megosztani valakivel azokat? Ugyanakkor hogyan lennék képes arra, hogy valaki asztalához üljek? Milyen szájízzel enném meg a felkínált ételt, innám meg a felszolgált italt, ha tudnám magamról, hogy nincs bennem szeretet, mely másokkal hasonlóan cselekedjen?

Mivé lenne életünk, ha nem éreznénk időközönként ezeket a szükségleteket? Ezért kell egy vasárnapi istentisztelet, ami a legjobb falat kenyér. Kell az ének, mely a legtisztább pohár vizet jelenti. Szükségünk van az együttlétre, ami minden, bor okozta mámornál többet jelent. Ők tehát a mi kenyerünk és italunk, akik elvezettek Isten igaz megismerésére. Nincs okunk az aggodalomra, mert megkóstolhattuk az évszázadok folyamán azt az ízt, mely a szereteté, s mely ott van és ott lesz minden betevő faltban és korty vízben az Isten után vágyakozó ember asztalán és szívében. Úgy legyen! Ámen.

Van hozzáfűznivalója? Tegye meg nyugodtan!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s