Bibliai olvasmány: Jn 15,9-17.
– általános – 2010 –
A szeretet „nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli.” 1Kor 13,6
Kedves Testvéreim! Mai szentleckénkben tovább folytatom a szeretetre hangolt gondolatok felsorolását. Amennyiben figyelmesen meghallgattuk az apostol mai tanácsát, nyomban észre vettük, hogy a már korábban is tapasztalt módon tárja elénk a szeretettel kapcsolatos meglátásait. Ebben az esetben egy negatív és egy pozitív jellemzést találunk. A szeretet nem örül a gonoszságnak – mondja, majd hozzáteszi, hogy a szeretet megleli örömét az igazság győzelmében. Akár még úgy is felfoghatjuk az apostol tanítását, hogy olyannak látja és láttatja a szeretetet, mint ami elsősorban nem vezet semmilyen „feljegyzést” az elszenvedett gonoszságokról. Talán még azt is hozzátehetem nyomban, hogy csakis ez az út jelenti számunkra a biztos feledés lehetőségét. Amennyiben nem tartjuk számon a régebbi sérelmeket, akkor biztos úton járunk – legalábbis abban a tekintetben, hogy feledünk. Ez a helyzet arra is értendő, amikor egy pillanatra sem „sikerül” odafigyelnünk arra, hogy némelyek örülnek az igazságtalanságok térhódításában. Mindezek ellenére a szeretet kapja a vezető szerepet egy ember életében, aki igazán örülni képes akkor, ha a valóság és az igazság érvényre jutott.
1). Mai beszédemben két területet érintek. Ezt megelőzően viszont kihangsúlyozom, hogy amikor ezt teszem, minden tudásommal azon leszek, hogy figyelemben tartsam Pál apostol fenti tanítását. Ráadásként azt is kiemelem, hogy a negatív töltetű jellemvonás ellenére magam is úgy látom, hogy az alapvetően pozitív jellemvonást hordoz, csupán a megfogalmazásban találjuk az ellentétes előjelet. „Sokan azt hiszik, a bátorság: vakmerőnek lenni a gonoszságban. Vakmerőnek lenni a jóságban! Ez az igazi bátorság. És vakmerőnek lenni a hűségben? Ez már több a bátorságnál is.” / Fazekas István/. Ez a megállapítás tulajdonképpen a tudatosság területét feltételezi. Azt mondhatjuk, hogy a felnőtt ember tulajdonságai között említhető ez a nézet, ami nem más, mint a jó és gonosz felismerése, megfelelő elhatárolása. Majd hozzátesszük: nemcsak erkölcsileg, hanem emberileg, de érzésvilágunknak megfelelően is minden tekintetben előnyösebbnek bizonyul, ha a jóhoz ragaszkodunk.
Igen ám, de ennek sokkal korábban keresendő alapjaira is fel kell figyelnünk. Vannak ugyanis közöttünk olyan emberek, akik már gyermekségük idején szembe találták magukat a gonoszság különböző megnyilvánulásaival, melyekről nem volt ugyan megfelelő ismeretük, de ennek ellenére – tudatukon kívül – „sikerült” megérezniük annak kellemetlen hatásait. Sőt, arra is ráébredtek, hogy meg kellene szabadulniuk valamiként ettől a kínzó valóságtól. „Az emberi lélek, különösképp a gyermeki lélek, kúthoz hasonlatos: édes vízzel teli, mélységes mély kúthoz. S ha valamely gondolat túlságosan kellemetlen valaki számára, azt dobozba zárva lelke kútjának mélyébe veti. Vár, míg meghallja a csobbanást… s a doboz eltűnik. Bizonyos szempontból legalábbis – mert igazában nem tűnik el soha. (…) A legmélyebb kútnak is van feneke, ahol az efféle dobozok megpihennek. Hogy nem látszanak, még nem jelenti azt, hogy nem léteznek (…) a gonoszság, a rémület e zárványai rothadásnak indulhatnak a mélyben, s idővel a legtisztább vizet is megmérgezhetik.” /Stephen King/.
Felnőtt érzéseinket nem dobhatjuk „feneketlen” kutak, tavak mélyére. Ennél sokkal többet tudunk már arról, hogy mit jelent számunkra a szeretet nemes érzése. Ennek legszerényebb megnyilatkozása is már előrelépést jelent, amikor sikerül együtt éreznünk azzal az atyánkfiával, akit valamilyen gonosz szándék, cselekedet kerített hatalmába. Sőt annak örülünk igazán, ha nem csak a felismerés szintjén marad aggodalma, hanem magunk is hozzájárulhatunk ahhoz, hogy feledjen, és ne szomorkodjon többé sérelmei miatt.
2). Pál apostol második figyelmeztetése az igazság területére vezet minket. A fenti gondolatomat tovább viszem, amikor nagy írónkat, Sütő Andrást idézem: „Ki tehet róla, hogy porszemként kaptuk az életünket is, az egyetlent? Ki rendelte vajon, hogy a porszem igazsága nélkül értelmetlenné válik az egyetemes jog és igazság is, amelyet nem keresnünk kellene, hajszolni, mint gyermek a szivárványt, hanem ott kellene lennie mindenütt, ahol meghirdették?” Valamikor úgy fogalmaztam, hogy elismerem azok véleményét, akik kiállnak az igazság folyamatos ismétlése mellett. Ennek ellenére én azon a véleményen vagyok, hogy az igazságot nem kell emlegetnünk, mert nem ettől válik azzá, hanem az marad akkor is, ha senki nem beszél róla. Az már egy más kérdés, hogy hol, kinél létezik az igazság. Egyet tudunk, hogy a tökéletes igazság Istennél található. Ezt a gondolatot már csak az teszi hangsúlyosabbá, ha kimondom, hogy „nem haragszom soha az emberekre, ha másképpen vallják a dolgokat, mint én, mert tudom, hogy az ő igazságuk is éppen olyan igazság a maguk szempontjából, akár az enyém. (…) Az élet sok apró igazsága között talán nem is az igazság a fontos. Hanem a békesség, mellyel megszorítjuk egymás kezét az igazság fölött.” /Wass Albert/.
Milyen gyönyörűen kapaszkodnak egymásba az emberi gondolkodásmódok. De nemcsak, hanem azok az érzések is, melyek egyben mozgató rugói ezeknek a meglátásoknak. Ebben az „érdek” – hajszolta világban, amikor nemcsak véleményekkel, felfogásokkal mennek egymásnak az emberek, látszik, hogy van mód, létezik lehetőség egy másfajta gondolkodás kialakítására. Egy helyesebb életvitelre, mely sokkal rugalmasabbnak bizonyul még akkor is, amikor szinte minden ellene szól. Azt nem mondhatjuk, hogy ehhez nem szükséges megfelelő tudás, indulatok kézben tartása, vagy éppen egyfajta lemondás arról az igényről, mely pl. igazságunk hangoztatását célozza, de ezek mind túlléphetők, amennyiben meglátjuk a következő események, cselekvések sorában várható összhangot. Tulajdonképpen nincs is másról szó egész emberi életünkben. Egy összhangban reménykedünk, mely feltételezi, hogy így jól érzi magát a lelkünk, de öröm és boldogság lesz úrrá embertársunkon is, aki velünk elbeszélget. Nem szivárványszínűre festjük megtévesztő gondolatainkkal az emberiség borús egét, hanem arra törekszünk, hogy meglássuk a derűs eget. Más szóval azt is mondhatom, hogy a „rózsa léte a gyökereitől meg a tüskéitől függ, a hangya létét a meg nem változtatható boly szabja meg – a vakond azonban vakon megy a maga választotta úton, és érzi, hogy az igazság és a szabadság nem más, mint a lélek állásfoglalása.” /Truman Capote/. Nincs és nem lehet más, jobb megoldás életünk során, csak az, ha a Lélek, azaz Isten, majd lelkünk állásfoglalását követjük. Vallásos életünk egyik komoly meghatározója, hogy milyen utat, ösvényt, csapást választunk ennek érdekében. Sőt, melyik az a Lélek, mely elvezet, segít, tanácsot ad, végül pedig örömben részesít ezen az úton?
Azt mondja egyik helyen Szent Ágoston, hogy „Semmi sem győz meg, csak az igazság, semmi sem ment meg, csak a szeretet.” Vitathatatlan igazság rejlik ebben. Szinte összegezését kapjuk a mai, Pál apostoli tanításnak. Még egy pillanatra idézzük fel azt az alkalmat, amikor valaha keményen kiálltunk igazságunk mellett, de aztán tapasztaltuk, hogy bizony a másiknak volt igaza. Itt nem a csalódásra, vagy a belátásra fektetem a hangsúlyt, hanem arra a tényre, hogy a legnagyobb csalódás ellenére is meggyőzött legújabb felfedezésünk, még abban az esetben is, ha mindmáig – teljesen értelmetlenül – továbbra is ragaszkodunk korábbi álláspontunkhoz. Ez utóbbi viszont egyáltalán nem változtat az alapigazság tényén. A kérdés azonban fenn áll, hogy mi mentheti meg a helyzetet? Semmi más, csak a szeretet. Hogyan? Egyszerű a magyarázat: semmit sem kell tennünk, szólnunk, megbánnunk, vagy igazolnunk. A hallgatás és a szeretettel történő viszonyulás bőven elegendő ahhoz, hogy érvényre jutassuk a mai tanítás gyakorlati megvalósítását. Ámen.
Debrecen, 2010. április 18.
Pap Gy. László 