2018.02.18 – 4. hiterősítő

4. vasárnap:

Remény…

 

Jöjjetek fiaim, hallgassatok rám, megtanítlak titeket az Úr félelmére! Ki az az ember, a kinek tetszik az élet, és szeret napokat, hogy jót láthasson? Tartóztasd meg nyelvedet a gonosztól, és ajkadat a csalárd beszédtől. Kerüld a rosszat és cselekedjél jót; keresd a békességet és kövesd azt. 34. Zsolt 12-15

 

Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai! A mára kiválasztott bibliai részben olyan gondolatokat tár elénk a zsoltáríró, melyek nagyon közel állnak vallásos elképzelésünkhöz. Tagadhatatlan viszont, hogy nemcsak az ószövetségi ember gondolkodásmódja kerül előtérbe, hanem az a rendszer is, melyben örökösen arra utalunk, hogy szükségünk van a várható és igazságos isteni ítéletre. Amennyiben röviden átszaladunk az előjegyzett bibliai részen, akkor nyomban rádöbbenünk arra a rendkívüli viszonyulásra, melyet tanúsított a zsoltáríró Istennel szemben. Áldja és magasztalja, sőt, vele dicsekszik embertársai előtt, s egyben őket is arra kéri, hogy hasonló módon tegyenek. Megnyugtatja őket, s ma minket is, hogy valahányszor kéréseivel megkereste az Urat, mindig meghallgatta. Ezt azért tette, mert Ő jó hozzánk. Boldog lehet az ember, aki benne bízik. Az ilyen emberrel szemben az oroszlán – bár nagyon erős, folyamatosan szűkölködik. Végül arra kér minket, hogy hagyjuk el, vagy kerüljük a rosszat, keressük a békességet és annak nyomában járjunk, sőt kövessük azt. Jelen istentiszteletünk alkalmával ezeket a gondolatokat járom körül!

Jöjjetek fiaim, hallgassatok rám, megtanítlak titeket az Úr félelmére! Első körben kedvesen megszólítja, fiainak nevezi híveit és egyben a legszebb bölcsességet kínálja fel számukra, az istenfélelmet. Milyen nagy különbség van a két lehetőség közt! Az egyik, hogy bölcsességként láthatjuk az isten iránti félelmet, a másik pedig, hogy okosabbakká tesz, ha megszerezzük e félelem bölcsességét. Mindenek előtt viszont zárjuk ki azt az általános, unitárius felfogást, hogy nekünk nem kell félnünk Istentől, hiszen ő szerető Atya. Ebben az esetben ismét szerencsés a helyzetünk, mert mi is bölcsességként fogadhatjuk a félelemről szóló részleteket. „A félelem nem az ördögtől való, hanem az emberi létünk alapvető és fontos tulajdonsága, amivel elindulhat a fejlődés. (…) Az egyik út: bedugom a fejem a homokba, és habzsolom, falom a külsőségeket, hogy majd a segítségükkel jobban érezzem magamat. A másik út: ki merem mondani azt, hogy gyáva vagyok kockáztatni, vagyis elfogadom, hogy a gyávaság ott lakik bennem. Csakhogy azt is tudom, hogy csak rajtam áll, hogy másként döntök-e.” (Csernus Imre). Ebben a döntésben helyezkedik el unitárius álláspontunk, melyben a sokszor hangsúlyozott gyermeki bizalmat helyezzük előtérbe az Istentől való félelemmel szemben. Ez pedig többet jelent annál, hogy ideig-óráig jól érezzük magunkat. Arra van szükségünk, mint a családi hajlékban. Állandó bizalom kell ahhoz, hogy jól érezzük magunkat és bármikor bizalommal fordulhassunk szüleink, gyermekeink felé. Különben hasonlóvá válik ez a kapcsolat olyan vallásos felfogáshoz, melyben csakugyan a félelem meghatározó szempont a hívő, vagy, ha úgy tetszik a gyermek részéről.

Ki az az ember, a kinek tetszik az élet, és szeret napokat, hogy jót láthasson? Egyszerűbben úgy kérdezhetem, hogy ki szereti az életet? Érdekes módon egyértelmű válasz érzik a zsoltáríró gondolatsorában, bár ez sem olyan bizonyos, ha főként életunt, mélabús embertársainkra gondolunk. Már említettem máskor és más helyen is, hogy tartózkodom az általánosításoktól, de ebben az esetben kényszerülök arra, hogy valamilyen szinten búskomornak nevezzem nemzetünket. Sokan akkor is panaszosak, amikor arra semmi okuk nincs és a szabványos kérdésre, miszerint: hogy vagy, olyan válaszokat adnak, mintha életük végső időszakában szenvednének megfordíthatatlan kínok között. Én csakugyan nem értem, hogy mi szükség van erre az állandó és elferdített panaszolásra. Azt értem, hogy gondok idején, vagy bánat esetén nem vehetjük félvállról a helyzetet, nem lehetünk énekes kedvünkben, amikor szomorúságunk van, de hát amikor nem vészes a helyzet, akkor messze túl lép ez a sírás az önsajnálat keretén. Arra buzdít, tehát a zsoltáríró, hogy nézzünk jobban szét magunk körül és keressük a megfelelő helyen az élet szeretetét. Például abban, hogy kivételes figyelemmel óvakodunk attól, hogy bűnbe keverjen a nyelvünk. Mert hiszen a szájunk az első szerv, ami megfertőzi a környezetünket. És ebben az esetben nem azzal, hogy szétköpdössük a bacilusokat, hanem olyanokat beszélünk, melyet nyugodtan elhallgathattunk volna inkább, mint hogy bosszantjuk vele a környezetünkben élőket. Tartóztasd meg nyelvedet a gonosztól, és ajkadat a csalárd beszédtől – hangsúlyozza bölcsen a zsoltáríró.

Most lehet, hogy kissé felbosszantalak benneteket a következő idézettel, illetve a zsoltáríró sorra kerülő figyelmeztetésével. /„Évre év jön, évre év megy,/ /minden új és minden ódon./ /Mi rossz és jó, meg ne tévedj,/ /vésd eszedbe minden módon./ /Bízni balga, félni dőre:/ /nincs hullám, mely el nem illan./ /Bármi csábít, hajt előre,/ /légy közömbös holtodiglan./ (Mihai Eminescu). Ha jól megfigyeljük a költő gondolatát, akkor kissé nehezünkre esik, hogy elsőre igazodjunk felfogásához. Talán azért történik ez, mert a legtöbben kifogásoljuk a közömbös kifejezés tartalmát. Pedig a finomabb változatra van szükség ebben az esetben. Vagyis arra a viszonyulásra, mely egyik felé sem csábít jobban, hanem elfogadjuk, hogy mindkettőnek meg van a határozott helye és célja az életben. És most következik az ellentéte az előbbinek, amikor arra utasít a zsoltáríró, hogy kerüljük a rosszat, cselekedjük a jót; keressük a békességet és kövessük azt. A zsoltáríró hangsúlyossá teszi felszólítását, hiszen tudomásunkra hozza, hogy az elvárás teljesítése kettős ígérettel párosul. Vagyis, aki elhatározza, hogy kerüli a rosszat, aki életében arra törekszik, hogy jót cselekedjen, annak tudnia kell, hogy egyszer Isten a gonosz embertársai ellen fordítja az „arcát”. Képzeljétek csak el, hogy milyen megnyugtató ez azoknak az embertársainknak, akik alig várják, hogy elhúzza rajtuk Isten a port. És ezt követően itt vannak ők és természetesen mi is, akiken rajta van Isten szeme és füle, akiket folyamatosan figyel és számon tartja nemcsak cselekedeteinket, hanem figyelemmel kíséri sorsunkat, mialatt állandóan meghallgatja imádságainkat. Vagyis mi vagyunk az igazak.

Kedves testvéreim, szeretett Atyámfiai! Jöjjetek fiaim, hallgassatok rám, megtanítlak titeket az Úr félelmére! Ki az az ember, a kinek tetszik az élet, és szeret napokat, hogy jót láthasson? Tartóztasd meg nyelvedet a gonosztól, és ajkadat a csalárd beszédtől. Kerüld a rosszat és cselekedjél jót; keresd a békességet és kövesd azt. „Rossz és jó között van egy kis hézag is. És ebbe a kis hézagba nem csupán Te, de az emberiség kilencvennyolc százaléka kényelmesen belefér.” – írja többek között Wass Albert. És mennyire igaza van ebben is. Sőt a zsoltárírónak az ő korában, amikor arra biztatta híveit, hogy hallgassanak rá, mert ebben az esetben megtanítja őket Isten félelmére, vagyis a mi értelmezésünkben, Isten szeretetére. Sokan nem értékelik ezt a fajta tevékenységet annak ellenére, hogy életük nem ritkán porban hever, s míg nyögdécselnek kívülről jövő segítség után, vagy másokat, s köztük Istent okolják a történtekért, addig csak arra lenne szükségük, hogy megszólaljon bennük a félre szorított jóság, az a kis értelmezhető valóság az életükben. Az a kis hézag, ami eldugja, elzárja szem és szív elől azt a lehetőséget is, melyben rádöbbennek az emberek arra, hogy egyetlen élhető esélyük van ebben a világban, melyet addig kell kihasználniuk, míg Isten erre megsegíti őket. Az élet szeretete így nem más, mint annak igenlése és nem ember szabta feltételekkel, hanem isteni követelményekkel. Ez tesz képessé bármelyikünket arra, hogy szebbnek, jobbnak lássuk a mát és még több reménységgel forduljunk a holnap felé. Erre tegyen képessé minket a gondviselő Isten. Ámen.

Debrecen, 2018.02.18.