2010.10.31 – Reformáció

Bibliai olvasmány: 2 Kor 4,1-9.

Béklyó és szabadság

„.Az Úr ugyanis Lélek: ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.” 2Kor 3,17.

Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai! Október 31.-e a Reformáció ünnepe. Nemcsak az unitárius gyülekezeteink tagjai, hanem a lelkészek között is vagyunk néhányan, akik nem fordítunk elegendő hangsúlyt erre az alkalomra. Kettős magyarázatát találtam ennek. Az egyik, hogy október hónap eseménydús ünnepeivel jelen van életünkben, a másik viszont, hogy teljes szabadsággal gyakorolhatjuk vallásunkat. Feltettem azonban magamnak a kérdést, s most hangosan előttetek is megismétlem, hogy mi történne akkor, ha továbbra is megkötözötten, béklyóban kellene gyakorolnunk nemzeti ünnepeinket, vagy éppen vallásunkat? Csakis ebben a gondolati összefüggésben jövünk rá arra, hogy milyen örömnek vagyunk a birtokosai.

Mai beszédem, a fentiek figyelembe vételével íródott, hogy még egyszer ráfigyeljünk meglevő szabadságunkra, és ugyanakkor egyfajta emléket állítsunk a Reformáció ünnepének.

1). „Minket sokszor megtéveszt a múlt és leköt e jelen”. Írtam ezt valamikor 1997.-ben. Nyolc évvel voltunk akkor a változások után, amikor már lassan körvonalazódott a hőn vágyott szabadságunk. Tehermentesítődött minden kommunista, politikai vonástól, s már azt mondogattuk , hogy csakis saját meggyőződésünk alapján iratkozunk be valamelyik politikai pártba. Némelyek azóta teljesen félreálltunk a politika szennyes porondjától, mások pedig egészen szélsőséges állásra helyezkedtek. Kimondjuk: Mindenkinek privát ügye ez.

A régi rendszer börtöneit megjárt emberek szájából gyakran hallunk olyan megjegyzéseket, hogy „El kell válnunk a múlttól, és meg kell élnünk jelenünket!” Ebben pedig mérhetetlen igazság rejlik. Vegyük alapul mindenek előtt azt az időszakot, amikor gúzsba, béklyóba kötötték az emberek vallásos érzését. A 16. sz. törekvéseire gondoljunk, amikor egyetlen ember sem érezhetett, még kevésbé gondolkodhatott szabadon az ő Istenéről, s azokról a dolgokról, melyek meghatározták kettőjük, szeretetre épült kapcsolatát. Fontos kimondanunk, hogy azok az emberek is ugyanúgy bíztak Istenben, mint, ahogy mi keressük állandóan gondviselő jóságát. Ők is szüntelen azon töprengtek, hogy miként tudjanak állandó, szeretettel teljes viszonyt megtartani embertársaikkal szemben. Vagyis miként lehetnek Jézus tanítványai, s így Isten akaratának teljesítői.

Nekünk, unitáriusoknak érthető, hogy szabadon gondolkodjunk ezekről a dolgokról, s ezért soha nem tudjuk elképzelni, hogy kívülről meghatározzák gondolataink irányvonalát. Éppen ezért, micsoda nyomás telepedett rá a szabadon gondolkodni vágyó embertársainkra, közületek is némelyekre, amikor 1948.-at követően belénk akarta fojtani a kommunista rendszer a szabad vallásos gondolkodást. Ezért választották a 16. sz., de a 20. sz. szabadságharcosai is Isten útját. Nekik nem kellett soha bizonygatniuk, hogy ahol jelen van Isten, ott megtapasztalható a szabadság. Ahogy fogalmaz a szentleckénk: ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.

2). Nem azon áll, vagy bukik múltunk, múltban élt elődeink szabadság küzdelme az élet bármelyik területén, hogy erről miként prédikálunk. Még azon sem, hogy miként gondolkodunk erről, sőt hogyan szólunk nyilvánosan. Az eszme, a vallásos gondolkodás lényege, a szabadság jelenléte más alapokon helyezkedik, mint sokan azt gondolnák. Egy hasonlattal érzékeltetem meglátásomat. Képzeljük el magunkat egy temetési szertartáson. Megáll a halott fejénél a pap, s miután szentleckét olvas, belekezd mondanivalójába. Ha az első mondat után nem is, de a következőkben azonnal rájövünk, hogy valami el van hibázva. Talán nem jó temetésre érkezett a pap, vagy egészen más valakiről beszél, mint aki a koporsóban fekszik. Vagyis hamis gondolatokkal ecsetel a lelkész egy olyan életet, mely meg sem történt. Legfennebb olyannak kellett volna lennie. Ilyen értelemben, tehát hiába szépítgetjük a múltat, ha nem beszédes bizonyíték rá a jelen. Azaz beszélhetünk bármennyit a múltunkról, emlékezhetünk hetente a szabadságról, de ha elhanyagoljuk Istent, ha nem ápoljuk vele a jó, gyermek-atya kapcsolatot, akkor igaziból nem vagyunk részesei a szabadságnak. Egyszerű oknál fogva, mert ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.

3). Kedves Testvéreim! Nehezen, de lassan rájövünk, hogy bizony igen sok rés, repedés van szabad-gondolkodásunkban. S mint hogy ez tény, ilyenképpen elmondhatjuk, szinte bevallhatjuk jelen alkalommal magunk, és Isten előtt, hogy ezek a rések jelen vannak ünnepi gondolkodásunkban is. Ezzel kapcsolatosan csak annyit jegyzek meg, hogy sajnálom azokat az embertársaimat, akiknek még mindig fájó, hogy elmúlt a régi rendszer. Csodálom, hogy valaki jól érezte magát a béklyóban. Furcsállom azt, aki soha nem tudott felnézni vallásos elődeinkre. Pedig nagy dolog meghalni egy eszméért. Még nagyobb, amikor ez az eszme pl., a szabadság, létszükségletté válik. Sajnálom ezeket az embereket, mert nemcsak az életnek eme, meghatározott jellemzőivel szemben tanúsítanak közönyt, hanem meggyőződésem, hogy bizonyos mértékig saját életükkel szemben is. Mint egyfajta megszokást vállalták be, s töltögetik egyik napot a másik után. Végeredményben itt rejlik a hiba magyarázata. Örvendhetünk, ha a hasonló embertársaink idő előtt rájönnek hibájukra. Önmaguktól, vagy azért, mert mi nem tudjuk elhallgatni tévedéseiket.

Mindezt olyannak tartom, mint egy félre sikerült házasságot. Tudják a felek, megismerték a növekvő gyermekek is a valós helyzetet, hogy a házastársak, a szülők semmiben nem képesek megegyezni. Semmi sincs jóformán, amiben kölcsönös örömet szerezhetnének egymásnak. Ennek ellenére azonban nem válnak szét, mert családban kell élniük. Megfosztják egymást szabadságuktól, hiszen mindent kényszerűségből kell tenniük. S ráadásul még helyesnek is tartják gondolkodásukat.

Végeredményben nem is azzal van gondunk, hogy családi körülmények között élik ezek az emberek mindennapjaikat, nem a párosan eltöltött életükkel van bajunk, hanem azzal az időszakkal, melyet aztán magukban, egyedüllétben kell megélniük. Nagy sírás-rívás között megtörténik a búcsú, s amikor az egyik fél hátramarad, a rokonok eltávoznak a temetés után, nem az egyedüllét valóságára, még kevésbé a szabadságra terelődik gondolata, hanem elérkezik a megbánás időszaka, amikor megérti, hogy mennyire megkárosították kölcsönösen egymást, mert béklyóba kötözték érzéseiket, gondolkodásukat, életüket.

4). Az élet, tehát nem prédikálás, hanem élet és halál! Elfogadhatjuk, hogy a fenti témában is szabadon mozoghatunk, vagyis kötetlenül gondolkodhatunk családi életünk minden vonatkozásáról. Így a másként gondolkodók kedvéért megjegyzem, hogy ebben az esetben lehet valakinek béklyó az élet. Sajátja, és másoké egyaránt. Továbbmenően szabadulásként élheti meg társa, vagy valaki hozzátartozójának halálát, hiszen ettől az érzéstől senkit nem tántoríthatunk el, ha így akar gondolkodni. Azt is el kell mondanunk, hogy az emberek többsége másként gondolkodik minderről. Nekünk pl., határozottan fáj, ha halál vezet a szabadság útjára. Egyszer megkínoz a felismerés, hogy valakit el kell ismételten veszítenünk egy ügyért, aztán örökösen kínoz a tudat, hogy miért kell még mindig újabb áldozat azért, hogy szabadon szárnyalhassanak gondolataink?

Ezért jó a mi gondolkodásunk, s ezért fontosak a hasonló megemlékezések. Időben felismerhetjük, rájöhetünk arra, hogy minden béklyó ellenére is szabadok vagyunk. Így volt ez akkor, amikor a szó szoros értelmében béklyóba, börtönbe zárták a szabadon gondolkodni vágyókat. Amennyiben ők megtalálták béklyóban is életük igazi értelmeként a szabad gondolkodást, akkor ezt mi, ma többszörözötten megtehetjük. Gúzsba kötött szívvel és kézzel elmondták a régi „harcosok”, hogy az ő béklyójuk a szeretet szolgálata, akkor számunkra sem lehet más út, mint a járható. Tudjuk, hogy Isten velünk van. Ezért pedig magunk is hangsúlyozzuk szüntelen, hogy ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. Állandó szabadságnak örvendünk, s érdekes módon még mindig vannak kérdéseink. Ezek közül, talán a legfontosabbat említem: Van-e időnk szeretni egymást? Azért kérdezem, mert szabadon elhatározhatjuk magunkat minden más elvégzésére. Így, hát erre jut-e időnk?

Kedves Testvéreim! Egy újabb képpel szemléltetem szentleckére hangolt összegezésemet. Elismerem, hogy sokan valamilyen béklyóban érezzük magunkat. Ettől függetlenül hallathatjuk hangunkat. Úgy, mint pl., a harang. Az is oda van rögzítve a toronyba. Talán még több bánatot hirdet, mint örömet. De teszi a dolgát, ha megkongatják. Végzi feladatát, míg el nem reped, s míg le nem dobják onnan. Mi is harangok vagyunk azon a helyen, ahol élünk. Vállaljuk fel a jó harang szerepét. Vigyázzunk azonban, mert harangnak kell maradnunk, s nem repedt fazéknak. Harangnak akkor is, ha majd szétrepedtünk. Nem cibálják sokáig a repedt harangot. Nem konghatunk mi sem vészjósló hangokat. Arra törekedjünk, hogy amíg hangunkat hallatjuk, addig tisztán értsék szavunkat. Legyen az örömkeltő, vagy bánatot okozó. Legyünk önmagunk, akik szabaddá kiáltjuk tiszta, Istenbe vetett hitünket. Hallja meg a nagyvilág, hogy unitárius volt, ki elsőnek vágyott a szabad vallásos gondolkodásra és életével is fizetett azért, hogy szabadság legyen ezen a téren. Megértik majd hangunkat. Ámen.

Debrecen, 2010. okt. 31.-én.

Van hozzáfűznivalója? Tegye meg nyugodtan!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s