2018.02.04 – 2. hiterősítő

  1. vasárnap:

„Most már nem úgy, mint rabszolgát, hanem szeretett testvéredet…”

 

„Egy ember lement Jeruzsálemből Jerikóba. Rablók kezére került, azok kifosztották, véresre verték és félholtan otthagyták.” Lk 10, 30.

 

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Soron következő, hiterősítő istentiszteletünk alkalmával arra a kérdésre keresem a választ, hogy kit is kell szeretnünk hátralevő életünk folyamán. Egy törvénytudó ember lépett Jézushoz, és megkérdezte, hogy, mit kell tennie az örökélet elnyerése érdekében!? Majd, hogy ki az ő felebarátja. Válaszként született az irgalmas szamaritánusról szóló példázat.

Homályban ültem, hangulattalan,
nagy seb-bilinccsel – bénán, mint a rab,
vártam, mikor lop sugarat reám
egy könyörülő, keskeny ég-darab.” (
Áprily Lajos)

Először a pórul járt emberre figyelek, akiről annyit tudok csupán, hogy Jerikóba tartott, amikor meglepetésszerűen megtámadták a rablók, megverték, kifosztották, s majdnem élettelen állapotban otthagyták az út szélén. Miért is készült Jerikóba a példázatbeli emberünk? Tegyük fel, hogy gyermekeihez, rokonaihoz, barátjához indult. A rablók nemcsak elszedték ajándékait, melyekkel meglepetést kívánt szerezni kedveseinek, hanem félholtra verték és abban a reményben hagyták magára, hogy nem éli túl a bántalmazást. Tehát még életben volt és ennek ellenére magára hagyták. Vajon milyen érzések keringtek ennek az embernek a szívében, milyen gondolatok fogalmazódtak meg benne elhagyatottságában, halálhoz közeli fájdalmában?

További két személyt ismerünk meg, akik papi szolgálatot végeztek. Ők jól ismerték a törvényt, melynek egyetlen paragrafusa elegendő volt ahhoz, hogy segítsenek a bajba jutott emberen. Ugyanígy arra is volt magyarázatuk, ha netán felismerték a félholtan fekvő emberben a Szamariabelit, hogy messze ívben elkerüljék őt. Ők a törvénynek ahhoz az előírásához tartották magukat, hogy először zsidó a felebarátjuk, majd az, aki megtartja a mózesi Törvényt.

A következő mondanivaló a szamaritánusra, a zsidók által megvetett emberre hívja fel figyelmünket. Véletlenül vezetett arra az útja, ahol az események megtörténtek. Ápolni kezdte a félholt embert, s mellette maradt másnap reggelig, amikor úgy távozott a vendéglátó házából, hogy hátra hagyott két dénárt a beteg gondozására, majd megígérte, hogy visszajövet megadja azt a pénzt is, mit rákölt majd a vendéglátós.

Arról is beszélgethetünk, hogy miként érzik magukat a rablók, van-e lelkiismeret furdalása a papnak, vagy a lévitának, szerencsével járt-e a szamaritánus azon az úton ahová igyekezett, költött-e még pénzt a megvert ember gyógyítására a vendégfogadós, s nem utolsó sorban, hogy megépülése után miként viszonyult a megvert ember a szamariaibeli jótevőjéhez? Persze még más kérdések is felmerülhetnek.

Kedves Testvéreim! Sokkal több üzenete van tehát a példázatnak annál, hogy belesűrítsem egyetlen beszédbe. Van néhány tanítás, gondolat, melyek elmaradhatatlanul előtörtek a példabeszéd kibontása rendjén. Először a célja felé tartó ember esete indított elmélkedésre, hiszen szinte esztendőről-esztendőre meglátogattak szüleink, akik súlyos csomagokkal, ajándékokkal jöttek hozzánk. Elszomorít még a gondolat is, ha elvették volna tőlük féltve őrzött táskájukat, pénzüket, s Isten őrizz megverték volna őket. Sokszor kifosztanak jóhiszemű embereket, esetenként megverik, megölik őket. Fohászkodjunk Istenhez, hogy őrizzen meg mindenkit a rablók kezétől, bántalmazásától.

Súlyos a pap és a lévita, vagy a magam fajta ember elkerülő közömbössége, de ne essünk tévedésbe, hogy másoknak nem szól a jézusi tanítás. A példázat két olyan embert említ, akik jól tudták, hogy ki a zsidó felebarátja, akik éppen Isten dolgaival foglalatoskodtak. Hangsúlyossá válik bármelyikünk számára a tanítás, hiszen mindnyájunkkal előfordult már, hogy elmentünk földre esett ember mellett. A kérdés az, hogy segítünk-e a bajba jutott emberen? Készek vagyunk-e akár időt és anyagi áldozatot vállalni és hozni azért, hogy bebizonyítsuk emberbaráti hozzáállásunkat?

Jó példának tartom azt az állapotot, ami egy nagy bevásárló központban, vagy akár a piacon történik. Az embereket látjuk, akik egymásba ütközve vásárolnak. Figyelem az emberek arcát, s közben nem feledkezem el sajátomról sem. A legtöbb ember borús arccal, elmélyedt gondolatokkal ütközött a tömegbe, s nem ritkán látható a felháborodás jele, mert szűkös a pénz, magasak az árak, tolakodóak az emberek, cseppet sem kedvesek a kiszolgálók stb. Néhány szemtelen koldus jelenléte csak tetőzi a kellemetlenséget. Az élet nehézségei miatt elesett embertársaink, akiket nemcsak a sors üldöz, a társadalom szorít útszélre, hanem gyakran esnek bántalmazások áldozataivá is – valahogy félrehúzódottan várakoznak némi örömre. Képzeljétek el Atyámfiai, hogy a látható emberáradat minden egyes tagja felebarátunk. Felkészültünk-e arra, hogy tiszta szeretettel vegyük körül őket és nehézségeink között is segítsük elesettségükben őket?

Mindenki tisztában van pl. azzal, hogy milyen ajándékkal képes megörvendeztetni övéit. Azt is tudjuk, hogy szűkebb és tágabb szeretteinkhez milyen érzések kötnek, s milyenek határozzák meg együttlétünket. Lassan fel kell készülnünk felebarátjaink szeretetére is. Nehéz, de nem válogathatjuk meg a személyeket, s nem csak azokat kell szeretnünk, akik távol vannak tőlünk, hanem azokat is, akik bosszantanak, akik írástudó módjára próbára tesznek, akik bántanak, sőt megvernek; azokat is, akik félre fordított fejjel mennek el szerencsétlenségeink mellett. Jézus számunkra is feltette, naponként felteszi a kérdést: Ki a te felebarátod? Mi történne abban az esetben, ha csak azok lennének felebarátjaink, akiken segítettünk, amikor bajban voltak. Sokan, vagy kevesen lennének-e ők? Nem igazolás, hogy rajtunk sem segített senki, amikor nehézségben voltunk. Nem gyógyított, nem kötözte be sebeinket, senki nem adott pénzt. Lássuk meg bajba jutott embertársaink életét, akiket magukra hagytak. Akik tehetetlenül várnak ránk, azokra, akiket folyamatosan vernek. A szamaritánust mindenki megvetette, kiközösítette, lenézte, s ennek ellenére mégis emberségesen viselkedett.

Végül egy idézet: „Ez /…/ a kor a zűrzavar kora. Nem tudjuk, miben hihetünk. És mindnyájan kutatunk valami után /…/, ami valahogy összefügg az emberi méltósággal /…/, ami a jósághoz és a könyörületességhez tartozik, hogy szerethessük a szegény, szerencsétlen emberiséget. És nem azért, amilyenné egyszer majd lennie kell, hanem egyszerűen azért, amilyen. És mi mind, az egész világ, mind, akik ezt akarjuk, úgy össze vagyunk zavarodva. A zűrzavar kora /…/ És ma már kezdem azt hinni, hogy az utolsó száz esztendőben túlságosan is az eszünkre bíztuk magunkat, és túl kevéssé a szívünkre. Annyit használtuk a logika méterrúdját, hogy közben elfelejtettük, hogy a szeretet anyaga megmérhetetlen.” (Eric Knight)

Záró gondolatként a két dénárra utalok. Nem sok pénz, de megnövelte értékét a hozzácsatolt gondoskodás. Semmi mást nem kell tennünk, csak segítenünk ott, ahol szükséget látunk és csak annyival, amivel mi sem rövidülünk meg. Adja a mindenható Isten, hogy gyakorló szeretet társuljon az egymás iránt mutatott könyörületességünkhöz. Most, és életünk minden pillanatában. Ámen.