– hiterősítő beszéd – 2009. –
Azon a napon majd így beszélnek: Íme, a mi Istenünk! Benne reméltünk, hogy megszabadít minket. Ő az Úr, s mi benne bíztunk. Örüljünk és ujjongjunk segítségén! Ézs 25,9.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
A hetedik hiterősítő beszédhez érkeztem. A kijelölt téma, valamint az azzal kapcsolatosan felvetődő gondolatok mindenképpen egyetemesnek mondhatók, hiszen nemcsak hitünk segítségével kapaszkodhatunk a természet és rend fölött álló Istenbe, hanem sokat javíthatunk emberi, társadalmi kapcsolatainkon is, amennyiben figyelembe esszük azokat a törekvéseket, melyek az emberek, vallások közötti erőszak megfékezésére irányulnak, melyek végre rendezni kívánják ilyen alapon is az ember-ember kapcsolatot.
Ebből a célból igen érdekes szentleckéket jelölt ki az egyetemes hiterősítő program, s miután valamennyit elolvastam, Ézsaiás próféta megjegyzésére esett a választásom. Meglátását teljesen áthatja az isteni bizonyosság, hiszen rámutat minden idők Istenére, akiben érdemes volt remélni, bízni, mert végre megérkezett szabadítása, sőt az öröm is, melyet a hosszas remény és bizakodás hozott.
Mai beszédemben ezekre a lelki tulajdonságokra, de főként ezek szükségességére kívánom felhívni a figyelmet, hiszen ezek nem Isten tulajdonai, hanem nekünk, embereknek szánt ajándékai. Érdekes, hogy ezeket nem kiváltságok alapján kapjuk Istentől, hanem eleve bennünk rejlenek, csupán idő és akarat kérdése, hogy mikor élünk lehetőségükkel, mikor engedjük ezeket felszínre törni, mikor állítjuk igazán életünk szolgálatába.
1). Figyelemre méltó a próféta reménysége, de főként az a tény, ahogyan átadja népének a jövőre szóló üzenetet. Mennyire emberi módon szól azokról a tulajdonságokról, melyek aztán meghozzák az élet mindent pótló örömét és boldogságát. Egyben vádolhatjuk is a prófétát, amiért nem tudja nekünk pontosan megmondani, hogy mikor teljesedik be az ujjongó öröm, hiszen nem tud pontosítani, s ezért azt hangsúlyozza, hogy „azon a napon”. De mikor? És ezt nem a türelmetlenek kételkedésével kérdezem, hanem azzal a reménységgel, mellyel magam is közelítek ahhoz a naphoz, melyben jobbra fordulnak a jelenleg sok bosszúságot, kellemetlenséget okozó dolgok, történések. Mert ezekért nem Isten a felelős, hanem elsősorban mi magunk, emberek. Nem Istennek kell megszerveznie párbeszédeinket a szomszédokkal, egyházi vezetőinkkel, másfelekezetűekkel, más vallásúakkal. Hiába várunk arra, hogy Isten majd kitűz egy időpontot, elkészíti az írásos meghívókat, előkészíti a tárgyalást. Nekünk kell előmozdítanunk a békét, otthon és házon kívül.
Amennyiben a fentieket figyelembe vesszük, máris elmondhatjuk, hogy egy ismeretlent kizártunk gondolkodásunkból, viszont továbbra is megmaradt a másik kettő. Elfogadjuk, tehát Istent, mint aki nem csupán reménységeinkben létezik, hanem lelki valóságban, s így csak az időpont megjelölése marad feladatként, illetve annak kimondása, hogy reménykedünk-e a mindenkori ember közeledésében?
Ezt követően ismét visszakanyarodunk Istenhez. Képtelenek vagyunk mellőzni őt, hiszen ha meg van az időpont, a remény, akkor ismét rá kell hárítani a felelősség nagyobbik részét. Mégis csak Ő marad az emberek között, akinek segítségével elérhetjük vágyaink beteljesülését. Jelen esetben csakis Ő segíthet meg abban, hogy beteljesüljön a remény emberi közeledéseinkben. Vagyis: mi felszínen tartjuk a reménységet, Ő pedig valósággá változtatja. Ez a remény viszont csak addig él, míg be nem teljesül – tanultuk Pál apostoltól. Attól kezdve már bizonyosság. Ezt a tényt követeljük szüntelen Istentől, amikor megfogalmazzuk, szóba öntjük célirányos bizakodásainkat. Ez pedig nem csak egy állandó körforgás a reménység szigetén, hanem újabb és újabb kérdések feltevődése is. Ezt Márai Sándor író a következőképpen látja: „Ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?… És mégis várod.”
Ézsaiás prófétának van egy következő, mély gondolkodásra indító megjegyzése, amikor hangsúlyozza, hogy „Benne reméltünk, hogy megszabadít minket.” Különös, hogy miként vélekedünk mi a szabadításról. Most mellőzöm testvérfelekezeteinknek e téren vallott felfogását, hiszen ezt bibliaórán kellene megvitatnunk, de előnyben részesítem azokat a meglátásokat, melyek sokkal gyakrabban jelennek meg kapcsolatainkban. Először konkrét szabadítást remélünk embertársainktól. Vagyis elvárjuk családtagjainktól, barátainktól, ismerőseinktől, sőt időnként idegenektől is, hogy levegyék vállunkról életünk adott terhét. Szó szerint megszabadítsanak egy olyan gondtól, melyről úgy érezzük, hogy fölöslegesen terhel, mely nélkül sokkal könnyebb lenne az előrehaladásunk. Előfordul, hogy azokat tesszük meg hibásaknak, akik segítségére számítunk e tekintetben, ha pedig ez nem sikerül, akkor átruházzuk Istenre a teljes felelősséget. Ez pedig rossz megközelítés!
Vagy van a másik szabadulás, melyet Zach LeBeau a következőképpen lát: Az igazi művész újra és újra megteremti önmagát, miközben egyre magasabb szintre jut, és egyre megvilágosodottabbá válik. Meghaladja önmagát és összhangba kerül az Univerzummal, átgondol, megbékél, megszabadítja az elméjét, megvilágosodik, gyógyít és inspirál, magasabb szintre emelkedik, és minél magasabbra kerül, annál összeszedettebbnek kell lennie.” Milyen kár, hogy Le Beau nem volt unitárius, hiszen gondolkodása teljes mértékben erre utal!
2). Ezzel az utóbbi gondolattal máris itthon vagyunk újra. Gondolkodjunk csak el, hogy van-e a vallások sokszínű világában annyira nyitott, természetesen türelmes, mint az unitárius. Van-e ennyire emberközpontú vallásos nézet, mely egy pillanatra sem hagyja figyelmen kívül a reménykedő, bizakodó embert, akinek nem abban segít, hogy elfogadja a bizonytalanságot, hanem arra biztatja, hogy úgy közelítsen Istenhez, mint egy biztos szirthez. Így már lassan bizonyossággá válik a reménység, amennyiben tudomásul vesszük, hogy Ő, Isten, létezett, van és lesz. Nem tevődhet fel, tehát a kérdés, hogy mikor van az a nap életünkben, amikor belekapaszkodhatunk Isten gondviselésébe. Sőt, sokkal közelebb kerülünk ahhoz az emberhez is, – amennyiben hasonlóan vélekedünk, aki gondolkodásában, véleményében, hitében messze áll most még tőlünk. Tudjuk, hogy ez nem a mi hibánk, de nem Isten, vagy az adott ember bűne, hanem azoké, akik a „félelem lelkét” adták belé.
Éppen ezért, mi mindig nagyra becsültük az embert, s fenntartottuk a jogot arra, hogy ezen önkényesen senki ne változtasson. Egyedül Isten a megmondhatója annak, hogy amennyiben rajtunk állt, álltuk mindig a szavunk, az embertársban pedig Isten teremtményét láttuk, aki magában viseli Isten belső jegyeit, s éppen ezért nem az ördöggel cimborál mindenki, aki mást próbál hinni, mint mi erről a teremtett világról. Reménységünk sem szégyenített meg, de szégyenkezünk időnként, amikor elferdítettnek látjuk a hirdetett igazságot. Bánt a tudat, hogy ilyenképpen semmibe veszik Isten emberekre kiterjesztett szeretetét.
Végül, de nem utolsó sorban merészen azt is kijelentjük, hogy bízunk, miért ne bízhatnánk az ember jóra való törekvésében. Amennyiben a történelem folyamán állandó bizalmatlanság uralkodott volna az emberek között, soha nem tapasztalhattuk volna meg a fejlődést, soha nem születtek volna világra szóló kapcsolatok, barátságok egykor ellentétesen vélekedő emberek között. Az embernek, tehát meg kell engednünk a kibontakozást, s örökösen bizalommal kell lennünk iránta, hogy mindent meggyőződésből, de legjobb belátása és tudása szerint cselekedjen. Amiként fogalmaz az egyik író: „Ha elhatároztad, hogy valakinek feladatot adsz, és meggyőződtél róla, hogy méltó módon képes azt ellátni, hagyd, hogy önállóan tegye a dolgát. Bizalom nélkül képtelenség megosztani a felelősséget.” /Tad Williams/
Örüljünk és ujjongjunk segítségén – halljuk Ézsaiás prófétától a mára szóló, utolsó buzdítást. Megszokhattátok Testvéreim, hogy beszédeim végén rövid összefoglalóban összegezem mindazt, amit megelőzően elmondtam. Most a régebbi gyakorlattól eltérő módon, éppen Ézsaiás segítségével, de a mindenkori ember hozzáállásával végzem el mindezt. Bonyolultnak látszik a feladat, de annál egyszerűbb, ha arra figyelünk, hogy mikor voltunk boldogok utoljára, mikor örültünk úgy szívből, Isten igazából? Nem a humorról beszélek, –ami hahotázásra indít, hanem a felhőtlen örömről, mely megvidámítja a szívet. A reménységről, mely csodát tett utoljára a lelkünkkel. A háláról, melyet gyógyulásunk indított el bennünk. a köszönet, mely embertársaink felé szólt, akik nem hagytak magunkra, amikor nagy szükségünk volt valakire. Végül pedig hála és köszönet mindenért Istennek, aki életet, lehetőséget adott arra, hogy osztályrészesei lehettünk egy időszaknak, amikor felhőtlen öröm és ujjongás tölthette be, az amúgy eléggé zavaros, ködös, homályos emberi életünket. Erről a reménységről és ennek beteljesüléséről szólt a próféta, szóltak sokan mások hozzá hasonlóan és beszélek én is nektek, több mint egy éve. Ez tartson meg mindnyájunkat! Ámen.
2009. ápr. 26
Pap Gy. László 