Bibliai olvasmány: 2 Sámuel 13,33-39. (Amnon és Absolon)
– általános beszéd – 2011. –
És monda nékem az Úr: Embernek fia, figyelmetes légy, és lásd szemeiddel, és füleiddel halld meg, valamiket én szólok te veled az Úr házának minden rendtartásairól és minden törvényéről, és légy figyelmetes a háznak bejáratára a szenthelynek minden kijáratánál. Ez 44, 5.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Isten segítségével ismét felébredtünk egy új vasárnapra, amikor azzal foglalatoskodhatunk, ami e nap délelőttjének kívánatos tevékenysége. Ez pedig nem más, mint lelkünk művelése, nemesítése, hogy ma is közel kerüljünk Isten akaratához, megismerjük napra, hosszútávra szóló akaratát. Emlékeztetni kívánom azokat, akik régebbről nem voltak istentiszteleten, hogy Jézus neveinek, megnevezéseinek tárgyalása rendjén jutottunk el az ember fia kifejezéshez, melyről most már a harmadik beszéd hangzik. Lényeges, s ezért el kell mondanom, hogy Ezékiel próféta könyvében kiemelkedően sok, hasonló kifejezést találunk, melyre érdemes szentelnünk még néhány vasárnapot, hogy közelebbről szemügyre vehessük, meglássuk az őrálló szerepébe helyezkedő próféta lelki rezdüléseit. Amikor visszalépünk az időben, illetve a próféta személyiségét figyeljük, egy pillanatra sem téveszthetjük szemünk elől azokat a figyelmeztetéseket, melyek napi időszerűséggel teljesek, s melyek akár ránk is vonatkozhatnak, amikor feszegetjük a templom körüli életünk eseményeit, illetve az ahhoz kötődő gondolkodás- és érzésvilág meghatározó szempontjait.
1). Mai szentleckénkben, és számos előfordulásban – jellemzően sok alkalommal – embernek fiaként szólítja Isten a prófétát. Ez nem lealacsonyítást jelent, hanem ellenkezőleg: tudja, feltételezi róla, hogy a próféta igazi szószólója üzenetének, szavának, akaratának. De nemcsak erről van szó, hanem sokkal többről. Őrállóként tartja számon őt Isten, s ezt a próféta is nagyon jól tudja, hiszen ennek szellemében jár-kel, prófétál, éli mindennapjait. Mindenekelőtt azt találtam első helyre kívánkozó tényezőnek, hogy a próféta őrállónak bizonyul bárhol is tartózkodik. Vagyis amikor hétköznapi életét éli, vagy akár az ünnepnapok fergetegében találjuk a templom körül, egyaránt úgy bukkan elénk ő, mint Isten ügyének őrállója. Ez még a későbbiek során is nyilvánvalóvá válik. Nézzük csak alaposabban ezt a gondolatot!
a). Mit is jelent számunkra egy őrálló. Ki bizonyul annak a mindennapi életünk rendjén, esetleg mi hogyan éljük meg ezt a szerepet? Rengeteg ösvényen, úton elindulhatunk a megfelelő válasz megkeresésében. Az első lehetőséget úgy választottam, hogy ebben ne találjatok sok kifogást. Annyi azonban bizonyos, hogy ez a válaszkeresés nem bizonyul általánosnak. „Káin azt mondta, ő nem Ábel őrzője. Csak e között lehet választani: őrző és gyilkos?” (Lawrence Block). Ha, tehát saját testvéremnek nem vagyok őrizője, akkor a bibliai történet alapján és sok élettörténet értelmében gyilkosa lehetek, ha nem is szó szoros értelmében. A második lehetőség a lelki területre vezet. „Vegyél a tenyeredbe egy vízcseppet, és próbáld meg megtartani. Ugyanezt teszed a boldogsággal is: tenyeredbe veszed, de nem vagy képes megőrizni.” (Hioszi Tatiosz). Kemény gondolat. Ha nem sikerül megtartanom saját boldogságomat, akkor miként vállalkozhatok arra, hogy megtartsam másokét, vagy éppen gazdagítsam azt? A harmadik példa, a megőrző szerepének megélésére Szabó Magda gondolatában található: „Ha egyszer nem leszünk, nem szabad megőrizned se bútort, se semmit. Oszd szét, ajándékozd el a tárgyakat. Mindent… Nem akarom, hogy hátranézz. Nézz előre! Azt akarom, hogy nevess. Hogy szabad légy tőlünk, hogy ne fájjon.” (Szabó Magda). Az utolsó példát nem vehettem máshonnan csak a Bibliából, történetesen éppen Ezékiel könyvéből, miszerint a következőt olvassuk: „/…/ a föld népe választ egy férfit ő magok közül, és őt őrállójokká teszik” (Ez 33, 2.), vagy „És te, embernek fia, őrállóul adtalak téged /…/, hogy ha szót hallasz a számból, megintsed őket az én nevemben.” (Ez 33, 7.).
b). A szentlecke második figyelmeztetése a jövendőmondóra hívja fel figyelmünket, akinek nem mindegy, hogy milyen örökséget hagy az utókorra. Ezt a következőképpen érzékelteti: „Embernek fia! /…/ Egyetlen egy volt Ábrahám, mikor örökségül kapta a földet, mi pedig sokan vagyunk, nékünk a föld örökségül adatott.” (Ez 33, 24.). Azt mondjuk, tehát, hogy nekünk nagyon fontos, hogy megkaptuk Istentől örökségképpen a földet. Ezt hisszük és valljuk, hogy így van. Az is érdekel, hogy miként jelenik meg ez a gondolkodás az általános vélekedésben. Platón pl. Így nyilatkozik: „Gyermekeinknek örökségül tisztességérzetet, s ne aranyat hagyjunk.”. Talán ennél bővebb megvilágításban ezt mondhatom: „Nem sok ember bánta meg a halálos ágyán, hogy túl kevés autót vett, vagy túl kicsi családi házat épített. Azt viszont sokkal többen megbánták, hogy szeretteikkel nem töltöttek elég időt, nem becsülték meg őket eléggé/…/.” (Marie Clarence)
c). A harmadik nagyobb figyelmeztetésben a szentlecke a gyászoló személyére hívja fel a figyelmet. Az egyik egyházközségi tagunknak feltűnt karácsonykor, hogy igen szomorkás, sőt gyászos volt az ünnepi hangvételem. Kérdezem örvendhet-e valaki annak, ha gyász és szomorúság, halálos és daganatos betegek veszik körül, akik őszinte vigaszt és biztatást várnak, gyakorlati segítséget és nem szavakat. A pap együttérzése lelkére telepszik, s így bánatosan énekel és könnyet ejt. Ezzel nem volt másként Ezékiel sem. Főleg, ha még arra is figyelünk, amikor Isten így szólt hozzá: „Embernek fia! kezdj gyászéneket” (Ez 28, 12.). Másnak viszont nem ilyen egyértelmű a meggyőződése, amikor mondja, hogy „Harcolok, ha szükséges, örülök, ha lehet, gyászolok, mikor annak van az ideje, és meghalok, ha kell… de nem hagyom, hogy akaratom ellenére fölhasználjanak.” (Christopher Paolini).
d). Az őrálló gondolatkörének negyedik pontjában az Isten szavának tolmácsolója jelenik meg. Arról most nem beszélhetek, hogy miként bontakozik ki egyik-másik próféta megnyilatkozásában Isten szava, sőt még Ezékiellel kapcsolatosan sem bocsátkozhatom részletekbe, mert nem biztosít elegendő időkeretet a mai beszéd hátralevő része. Maradjunk abban, amit a próféta mond az egyik helyen: „És te, embernek fia, néped fiai beszélgetnek felőled a falak mellett s a házaknak ajtaiban; és egyik a másikkal szól, kiki az ő atyjafiával, mondván: Jertek, kérlek, és halljátok: micsoda beszéd az, amely az Úrtól jő ki?” (Ez 33, 30.).
2). A fentieket követően a szentleckében Isten figyelmet, vagyis látást és hallást követel. Nem másra, hanem csakis és kizárólagosan arra, ami házával, annak rendtartásával kapcsolatos. Az üzenet nemcsak Ezékiel prófétának szól, hanem mindenkinek, akinek tevékenysége összekapcsolódik a templommal. Vagyis figyelmünket a továbbiakban a templom felé kell fordítanunk. Három fontos tényezővel kell foglalkoznom röviden a hátra maradt időben. Ezek közül az első:
a). Rendtartás. Mit mond ezzel kapcsolatosan a híres írónk? „Az emberi dolgokat nem lehet idő előtt befejezni, de befejezetlenül hagyni sem lehet… Az emberek között van valamilyen rend és rendtartás, mely elől nem lehet megszökni… sokkal nehezebb egy érzésből, melyet nem intéztünk el, idő előtt elmenekülni, mint az ólomkamrákból, éjjel, kötélhágcsón!” (Márai Sándor) A rendtartást odázni, mellőzni, elhanyagolni lehet ideig-óráig, de egyszer elérkezik a pillanat, amikor nincs menekvés a rend betartása elől.
b). A második követelmény a törvény. „Ne menj a romok közé! Ne töprengj azon, hogy alakíthattad volna-e másképp a múltadat. Legfőbb lelki erőd csak a megtörténtek vállalása lehet. Fogadd el, hogy ami történt veled, amit cselekedtél, az a törvényed. Ezért űzz messze magadtól minden megbánást, bűntudatot, lelkiismeret-furdalást, minden olyan belső történést, szégyent, ami megaláz.” (Popper Péter). Ehhez már csak annyit teszek hozzá, hogy nyugodt csakis az lehet közöttünk, aki a múltban is betartotta a törvényt. Így ennek köszönhetően csakugyan nincs semmi oka a lelkiismeret furdalásra. Ebben az esetben ugyanis teljes mértékben fölötte áll minden megalázó megszégyenítésnek.
c). A mai, utolsó gondolat a templom bejárata és kijárata körül mozog. Úgy érzem, hogy jónak minősíthető templomunk, hiszen ugyanaz a be- és kijárata. Ahogy Erdélyben mondani szoktuk: a templom nem átjáró ház. Aki ráveszi magát, hogy templomba jön, az részt is vesz az istentiszteleten, szertartáson. Sőt jól is érzi magát, mert azért jött templomba, hogy rendbe rakja a lelkét és ne háborúságot okozzon neki valaki a jelenlevők közül. Tagadhatatlan, hogy nem azonos a gondolkodásunk a templomba járást illetően. Ez nem von le semmit abból az értékből, melyet hordoz egyenként az ember lelkülete. Vannak, akik lelki szükségletként élik meg a templomba járást, mások rendezni kívánják Istennel „zűrös” ügyeiket. Ismerős a kijelentés? „Édes Istenem, tudom, hogy nem voltam valami hasznos tagja a rajongótáborodnak, de esküszöm, ha ebből a csávából kihúzol, még templomba is elkezdek járni. Amikor ráérek.” (David Mitchell). Ez az ún. érdekimádkozó ember, akit nem ítélünk el, sőt arra buzdítunk, hogy otthon és bárhol gyakorolja az imádkozást, és abban emlékezzen meg időnként embertársairól is, akik már akkor imádkoztak érte, amikor ő erről még nem is tudott.
Ezek után már nem marad más hátra, csak, hogy megismételjem a mai szentleckét beszédem bezáró mondataként: És monda nékem az Úr: Embernek fia, figyelmetes légy, és lásd szemeiddel, és füleiddel halld meg, valamiket én szólok te veled az Úr házának minden rendtartásairól és minden törvényéről, és légy figyelmetes a háznak bejáratára /…/. Ámen.
Debrecen, 2011. január 9.-én
Pap Gy. László 