Virágvasárnapi beszédek

2). Virágvasárnapi beszédek

Éljen, éljen…

„Hozsanna …!”   Máté 21, 9.

Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Virágvasárnapja van. A pergő élet forgatagában egy újabb állomáshelyre érkeztünk. Ellazítunk, kifújjuk a hétköznapi szaladástól elcsigázódott testünket, s szembenézünk e mai ünnep üzenetével. Többé-kevésbé ismerjük a virágvasárnapi, bibliai eseményeket, de mivel ebből a vasárnapból csak egy van minden esztendőben, így keresünk benne valami újszerűt, mint ahogy megtesszük ezt a sátoros ünnepek alkalmával is. Három pillérre építettem mai beszédemet, melynek első része a tulajdonképpeni virágvasárnapi történet, a második a jeruzsálemi templom megtisztítása körüli események, a harmadik pedig a mi virágvasárnapunk léte, nem léte, szükségessége, vagy hiánya.

1). A virágvasárnapi történet tulajdonképpen azzal kezdődik, hogy Jézus Betfagé, azaz Jeruzsálem külvárosa felé közeledett, amikor előreküldte tanítványait, hogy hozzanak számára egy szamarat, melynek hátára ülve szeretne bevonulni a városba. Nem sok idő után a tanítványok megérkeztek a csikós szamárral, melynek felült a hátára, és elindult a város, a templom felé. A tömeg megelőzően már hírt szerzet arról, hogy Jézus hamarosan meg fogja látogatni Jeruzsálemet, s ezért az út szélén felsorakozva várt rá. Sőt nyugodtan állíthatjuk, hogy Jézusnak már követői is lehettek a városban. Jézus tudatában volt prófétai küldetésével, és ezt a szamárháton történő bevonulással is érzékeltette, mert ő mindenképpen különbözött az álprófétáktól. Éppen alázatában, és szegénységében hordozta a megkülönbözető jegyeket. Ezt a szegénységet hangsúlyozza az a tény, hogy neki még egy szamara sem volt, tehát azt is kölcsön kellett kérnie. A tömeg úgy fogadta Jézust, mint egy gazdag királyt. Nemcsak ágakat szórtak eléje, hanem ruháikat is leterítették az út porába. A bevonulást, királynak kijáró üdvözlés fogadta, mikor Hozsánna, Éljen örömkiáltásban tört ki a tömeg. Lassan a bevonulás ténye átáradt az egész városra. Természetesen sokan voltak, akik egyáltalán nem is ismerték Jézust, vagy lehettek olyanok is, akik addig még nem hallottak róla. Ezek az emberek izgalomban kérdezték egymástól, hogy kicsoda ez az ember? Jézus követői, ismerősei és hívei is hasonló csodálkozással kérdezgették, hogy hát nem ismerik a galileai prófétát?

2). A templom megtisztítása körüli események tulajdonképpen magukban rejtik e vasárnap központi mondanivalóját, de ugyanakkor üzenetét is. Sokan, sokféleképpen és különböző hangsúllyal magyarázzák a templomban történteket. A magam részéről most is állítom, – mint aminek már köztetek többször is hangot adtam -, hogy a templomban egy olyan helyet fedeztem fel, melyet mindenütt és bármilyen építményről is legyen szó, tisztának, csendesnek, emberhez és Istenhez méltónak kell megtartanunk. Nem csodálkozom Jézus haragos indulatán, hiszen az éppen bevonulása miatt meg növekedett tömeg zajossá tette a templomot. De nem is az istentiszteleti célt szolgáló helyiséggel, vagy annak rendetlenségével volt a gond, hanem a külső templomtérrel, a „pogányok udvarával”, melyet azért terveztek a templom szomszédos helyiségébe, hogy az ott tartózkodók is szemlélői lehessenek az istentiszteleti eseményeknek.

A templom megtisztítása – szerintem – egy olyan fontos mozzanata volt Jézus cselekedetsorozatának, aminek nem szabadott volna elmaradnia a virágvasárnapi eseményekből. „Az én házam, az imádság háza” – halljuk Isten szavát, s mint ilyent megfelelő módon, és tisztán kell megtartani. Miután Jézus nyilvánvalóvá tette felfogását, ami által megfelelően rendezte a jelenlevők sorait, következett az, mely bizonyára megemésztette ottléte legnagyobb idejét: a betegek gyógyítása. Ezután – bár nincs rá utalás az evangéliumban, – a gyermekekkel is társaloghatott. Az azonban ténynek számít, hogy a templomban is Éljen – kiáltások hangoztak el a betegek, és a gyermekek ajkáról. A templom hivatalos őrei az elvártakhoz mérten válaszoltak az eseményekre. Nagy lehetett a templomi zűrzavar, amennyiben megengedték a gyermekeknek, hogy megismételjék a felnőttektől hallottakat. Jézus nyomban felfedezte a templomőrök ellenszenves megnyilvánulását, s ezért vetítette elő a 8. Zsoltár 3. versében foglaltakat, de újszerű megfogalmazásban: A kisdedek és a csecsemők hirdetik Isten dicsőségét.

Hogy miért értékelte olyan nagyra a gyermekek érzületét, azt Tamási Áron, székely írónk is máshelyen és más összefüggésben, de hatásosan megfogalmazta: „Ilyen az emberi természet: önző és a legrövidebb utat választja arra, hogy összekapcsolja magát valaki mással. Gyermeknél és felnőttnél ez egyaránt így van. /…/Kit szeretsz a legjobban – fordulok feléje. Magát – mondja gondolkodás nélkül. Vigyázz, mert megmondom anyádnak s apádnak, hogy engem szeretsz a legjobban. Hányaveti mozdulatot tesz a gyermek és így szól: Én nem bánom, ha meg mondja is, mert ők úgy is tudják, hogy őket is a legjobban szeretem. Hamarjában eszembe se jut, hogy mit szólhatnék erre. Csak elnézem ezt a háromesztendős leánykát, akiben kiforrott teljesen már minden, ami benne van a felnőttekben: az okosság, az önzés és az óvatosság.” /Tamási Áron: Szülőföldem /

A felnőtt ember nagyon fontolóra veszi azokat a kérdéseket, melyek különben nem tartoznak annyira az ész világába. De nem is inkább e megfontoltságot kell szóvá tennünk, hanem azt, amiről Petőfi így ír:

A világ az Isten kertje. Gyom s virág vagytok ti benne Emberek.

Én a kertnek egy kis magja, De az Úr, ha pártom fogja: Benne gyom, tán nem leszek. /Petőfi: Én /

Jézus tudta, hogy még nem jött el az ő órája, s talán éppen emiatt, vállalva a gyávaság látszatát is, Jeruzsálemen kívül, Betániába távozott, ahol eltöltötte az éjszakát.

3). A mai virágvasárnap harmadik gondolata, hogy megismerjük a virágvasárnapi eseményeket, de bizony a nagypénteken történteket is. Olyan sokszor szembe állítottuk önmagával a jelenlevő tömeget, aki virágvasárnapján egyszer ÉLJENT kiáltott Jézus felé, majd nagypénteken feszitsd meg-et! Bátorkodom feltenni a kérdést, miként fordulhat elő egy emberrel, hogy egyik nap boldog örömmel ugrik valakinek a nyakába, de öt nap múlva halálosan gyűlöli őt. Pedig. akit előbb nagyon szeretett, csak jót hozott számára. Semmi oka nem volt arra, hogy halálosan meggyűlölje az előbb még szeretettet. Számtalan kérdést támaszt bennünk virágvasárnapja, s a korabeli események. Nem is tudjuk megválaszolni valamennyit, bármennyire is törekednénk arra. Van azonban három kérdés, melyeket mindenképpen fel kell tennem, és meg kell válaszolnom, hogy végre csakugyan előállhassak a mai nap végső üzenetével.

1/. Az első, hogy él-e ma Jézus? Ha nem, akkor látszólag nagyon könnyű a dolgunk, mert a mindennapok megszokottsága eluralkodott rajtunk, családunkon, környezetünkön. S ebben az esetben nem hogy virágvasárnap, hanem még vasárnap sincs számunkra, amikor egy méltó ünnepet szentelhetnénk Istennek, és magunknak. Ha pedig él Jézus, akkor lassan minden megváltozik bennünk, körülöttünk. Ünneplőbe öltözünk és kimegyünk a városba, hogy elvegyüljünk abban tömegben, mely Jézus bevonulását várja.

2/. A második kérdés, hogy csakugyan bevonul-e Jézus Jeruzsálembe, Nagyváradra, Máshová? Ha nincs Jézus, akkor nincs virágvasárnapja és nincs bevonulás sem. De, mert igenis van, így nagyon sok ember kezében, és szívében virággal kivonul Jézus fogadására.

3/. A harmadik kérdés megválaszolása a legnehezebb. Mi kiáltunk-e ÉLJENt Jézus felé? Létezik bennünk egy nagyon szomorú felismerés, hogy nagypénteken Jézust keresztre feszítették, ahol meghalt. De van bennünk egy, a halál fölött is diadalmaskodni tudó hit: Ő él bennünk, szavában, tanításában, útmutatásaiban, tetteiben. Mi az élő Jézus felé fordulunk hitünkkel. Tudatában vagyunk annak, hogy amennyiben kimegyünk –lélekben – a város szélére, és várjuk a közénk nemsokára szamárháton megérkező Mestert, két lehetőség áll előttünk: 1. Vagy még idejében visszafordulunk, vagy 2. igazán ÉLJEN örvendező kiáltások között fogadjuk őt, és, ha kell, akkor még ruhánkat is levetjük, lábai elé terítjük.

Mi a kövek vagyunk, hidegek, kemények, De a pillérei a hitnek és reménynek.

Törvényünk, hogy idők országutján álljunk, Mikor minden hallgat, némán prédikáljunk.” Vecseri János: Kövek kiáltanak

A költővel azért tettem a bátor kijelentést, hogy visszafordulhasson idejében az, aki másként érez, mert Jézus, ez a kedves, szeretetre méltó ember hamarosan lelki templomainkba toppan, s ott hozzá fog rendet teremteni. Hamarosan száműz belőlünk mindent, ami az anyagi világ megháborodott törődésére, üzérkedésére utal, s egyáltalán nem csak ilyen fajta betegségünkből ment meg, hanem tisztává fogja tenni egész valónkat.

Itt vagyunk tehát a templomban, nem túl sokan, de mindannyian ünneplők. Azért jöttünk el otthonról, mert hallottuk, hogy Jézus ma vonul be Jeruzsálembe, az emberek szívébe. Mi is kiálltunk ide, templomunkba, hogy ő meggyógyítson, bátorítson. Gyermekké váltunk, akik láttuk felnőtt elődeink hasonló kiállását. Gyermekek maradtunk, akik hallottuk az éljen, éljen! kiáltásokat. Ilyen gyermekekként ismételjük meg tehát apáink szokásait, s így visszük Isten elé az időközben felnőtté vált, sok szorongáson és gyakori betegségen átment fájó, emberi szívünket.

„Fő szív nélkül veszedelmes. Szív fő nélkül kevés jót tesz.

Szerencse, áldás ott vannak, Hol fő és szív együtt vannak” – írta Bodenstadt Franz.

Ilyen szívvel jöttünk tehát ide és ma rábízzuk azt Jézusra, hogy Ő meggyógyítson, megneveljen, biztasson, bátorítson, reménnyel és szeretettel töltse meg Isten után vágyakozó, Életért esedező emberi szívünket. Ámen.

Nagyvárad. 2000. április 16.-án.

Hozsánna, Uram segíts!

„Ó, Uram, segíts meg!”    118. Zsolt 25/ a.

Kedves Atyámfiai, szeretett ünneplő Testvéreim! Virágvasárnapja alkalmából egy olyan gondolatsor tört elő belőlem, melyről az elhangzó formában még nem hallottam soha, és nem olvastam fel sehol. Jézus, Jeruzsálembe történt bevonulásával kapcsolatosan, mindig két fontos tényező töltötte ki gondolat- és érzésvilágunkat. Egyfelől az együttérzés, melyet a hangos, bevonulást ünneplőkben fedezhetünk fel, másfelől pedig egy gyors változás szemtanúi leszünk, melyben a korábban ünneplő tömeget Jézus ellen fordítja az emberi önkény. E két valóságra építjük virágvasárnapi gondolatainkat, s mondanivalónk mindig úgy forog körbe-körbe, hogy a tagadás pillanatában ne mutassuk meg magunkat a Jézus megfeszítésére igyekvő tömegben.

Mai, 2002. évi virágvasárnapunk alkalmával újszerű megközelítésben sorolom ünnepi, Zsoltárok Könyvéből kiválasztott versekre hangolt gondolataimat. Figyeljünk csak a Hozsánna, Hozsánna kiáltás értelmére, s akkor máris meghatározható gondolatmenetem iránya. „Uram, segíts meg” – mondja a zsoltáros, Hozsánna, Uram, segíts meg, kiáltja a Jézust fogadó tömeg Jeruzsálem külvárosában. Uram, segíts meg, – kiáltjuk mi is, akik várjuk Jézus bevonulását. Az a kérdés, hogy milyen célból kérjük Jézus, vagy akár Isten segítségét. E kérésnek két alapvető meghatározója van: az egyik mindenképpen olyan segítség kérése és várása, mely megszabadít valamitől, a másik viszont szabaddá tesz valamire. A cél mindkét esetben azonos: szabaddá akarunk válni. A szabadság gondolatába helyezhető, tehát mai, virágvasárnapi érzés- és gondolatvilágunk, a jézusi bevonulás, valamint tanításainak követése.

1). Hozsánna, Uram, segíts meg! Ez a kérés sokféle vágyat hordoz magában. Amennyiben általánosítani szeretnék, akkor elmondhatom, hogy bizonyos fogságban vagyunk, ha ilyen kérések hangzanak el ajkunkról. Amennyiben körbe írjuk a kérést, akkor rögtön érthetőbbé válik a valamitől történő szabadítás vágya. Mint sok, más területen, úgy itt is két világban, anyagi és lelki síkon fogalmazódnak meg segélykéréseink. Mellőzöm az anyagi vonatkozású kéréseket, hiszen Jézus is arra tanított, hogy ez csupán a mindennapi kenyeret foglalhatja magában. Lelki síkon azonban nagyon bő „kérés-választékkal” találkozunk. Ezek közül hármat emelek ki. Segíts meg Uram a gondtól, bajtól. Gyűjtőfogalomként használjuk általában ezeket a kifejezéseket, s minden kellemetlenséget idesorolunk, melyek bizonyos szinten nemcsak fejtörést, hanem megoldási nehézséget is okoznak. „Mindannyian szeretnénk jó körülmények között élni, ha nem lennének nehéz anyagi gondjaink, súlyos megpróbáltatásaink, ha nem érne betegség, bánat, veszteség, gyász, szeretnénk, ha szeretnének, ha megértés, jó akarat, szeretet, tisztelet venne körül. Ez természetes, szükséges és fontos. De nem a legfontosabb. A legfontosabb az, hogy kik vagyunk, milyenek vagyunk és hogyan élünk. A legsúlyosabb körülmények között, nélkülözés, betegség, meg nem értés, üldöztetés közepette is lehet az ember jellemes, becsületes, jó és igaz. A názáreti Jézus emberi és prófétai nagysága abban van, hogy felismerte: Az élet egy szent, egy csodás, Isten adta alkalom, hogy az ember addig haladjon erkölcsileg, míg Isten fiává lesz, s az élet Isten országává szépíti és jobbítja. Lám ő is beleütközött kora szabta áttörhetetlen közönyös ércfalába, de erkölcsileg el nem bukott, Isten fia tudott lenni, s a halál árnyékában is az tudott maradni.” (Kökösi Kálmán: Sárarany c. beszédből).

Egy másik, fontos kérésünk a betegségtől való megszabadításra vonatkozik. Minden betegségben három nehéz dolog van: a halál félelme, a test fájdalma, és a gyönyörélvezet megszűnése – mondta Seneca. Azért keressük kéréseinkkel Istent, hogy megőrizzen bekövetkezendő betegségektől, vagy éppen meggyógyítson jelenlegi fájdalmainkból. E betegség testi-lelki lehet, melynek fájdalomhatárait csak azok képesek körül írni, akik szenvedő alanyai, s akikben elérte tetőfokát a betegségtől való szabadulás tiszta vágya. Összegezve elmondhatom, hogy minden kérésünk arra törekszik, hogy kellőképpen meggyőzzük Istent arról, hogy mi szabadok akarunk lenni mindenféle betegségtől.

Diogenész meghallotta, hogy Antisthenes nagyon nehezen viseli a betegséget. Tőrt vett magához és hozzá sietett. A beteg fájdalmasan panaszolta nehéz helyzetét, s végül megkérdezte, hogy ki szabadítja meg őt e fájdalmaktól? Diogenész rámutatott a tőrre, hogy az megszabadítja. Óh, válaszolt Antisthenes: Hisz én a fájdalmakat értem, nem az életet.

Reviczky Gyula: Egyedül a bánatból A bánatból ki volt a részem: De én azért nem jajgatok. Fáradt vagyok, nagy útra készen, Akár ma is meghalhatok. Pályámnak vége, hazatérek És terhetekre nem leszek. S búcsúmban én csak egyre kérlek: Anyám mellé temessetek!

De hiszen ti nem tudhatjátok Hogy az ő sírja merre van… Én sem – nekem a sír is átok, Magam leszek ott is, magam… Óh, jó anyám! – ha lassú szárnyon Az éj a temetőre száll: Keresni fog a másvilágon Szegény fiad s meg nem talál.

A harmadik kéréscsoport, a bánattól való szabadulásunkat célozza meg. Bánatosak lehetünk megvalósítatlan álmainkért, de mély bánat telepedhet ránk életünk kemény fordulatai, a halál ténye miatt is. Érdekes ez a kérésünk. Hangsúlyozzuk, hogy Segíts meg, Uram, hogy távol maradjon tőlem a bánat! Önző kérés ez, hiszen azt szeretnénk, hogy nekünk ne legyen bánatunk. Azaz, szeretnénk ha nem kellene könnyet ejtenünk elveszített szeretteink miatt. Ennek ellenére nem fogalmazunk soha úgy, hogy őrizze meg szertetteinket Isten a bánattól, hiszen ebben a kérésben, saját életben maradásunkat fogalmaznánk meg. Bár így mindkét kérés pozitív töltetű marad, egyértelmű a kérésünk, mert azt szeretnénk megkapni Urunktól, hogy szabadok maradhassunk mindenféle bánattól.

„Gyakran azért leszel bánatos, mert nehezedre esik egyes dolgokról lemondani. Ó, mert legnehezebb nagynak lenni a kicsiny dolgokban. Ilyenkor aztán az a szomorúság, amely a lelkedben erőre kap, lassanként terjed, mint a tenger dagálya, és elborít csüggedéssel. Mert a képzelt bánat a lelket éppúgy elszigeteli az Istentől, mint a rossz vezető a hőt, vagy a villamosságot. És mi az ily csüggedésben a legveszedelmesebb? Az, hogy folyton növekszik. Először csak hangulat, később pesszimizmus, azután világgyűlölet. Úgy vagy vele, mint az indus bölcsész gyermeke a tölgyfa magjával. Vedd fel a földről azt a magkopáncsot. Nézd meg, mi van benne. Egy apró magocska. Nyisd fel azt is! Mit találsz benne? Semmit. Lásd fiam, ha ez a semmi gyökeret verhet, ebből a semmiből lesz a hatalmas fa.” (Hock János).

Tovább sorolhatnám a hasonló kéréseket. Maradjunk annyiban, hogy szabadságot kérünk mindentől, mely bajt, betegséget, bánatot, nyomorúságot, nincstelenséget, gyűlöletet, békétlenséget, szeretetlenséget hozna életünkbe. Amikor hangsúlyozzuk, hogy Uram, segíts meg, Hozsánna, akkor azt várjuk Jézustól, tanításaitól, hogy megteremtse életünkben a szeretet, a békesség eszmei állapotát. Mi hiszünk is ebben, és segélykérésként kiáltjuk a ma ünneplő tömeggel, hogy Hozsánna, Hozsánna, Uram, segíts meg!

2). Hozsánna, Uram, segíts meg! – kérés nemcsak a már bemutatott irányba mutat, hanem megnyilvánulásaiban tükrözi unitárius életszemléletünket, a mindennapi élet nemcsak vallásos, hanem társadalmi, szociális követelményeit is. Javaslom, hogy maradjunk még egy kevés ideig a már említett, baj-gond, betegség, bánat példái mellett. Világítsuk meg ismét a segélykéréseket abban az összefüggésben, hogy mi nagyon szeretnénk, ha Urunk, Istenünk szabaddá tenne az életre, az egészségre, az örömre! Uram, segíts meg, hogy életünk legyen! Szabad legyen élnünk a pillanat lehetőségével. Amennyiben ez az alapvető feltétel megvan, akkor olyan forrásokhoz kell mennünk, melyek az életben a jót, kellemest és szépet kínálják fel. Más szóval nem a jövő nap, időszak, a jövendő utáni sóvárgás, várakozás tölti ki életünket, hanem mindig a jelen pillanat megélése a fontos. A jelen, életre kötelez, a jövő várása pedig egyfajta álmodozásra sarkall. Az élet valóság, és nem álom. Így hát arra törekszünk, hogy a ma fényében észre vegyük a világ, és benne saját életünk szépségeit, s ebből egyfajta világosságot raktározzunk el a sötétség időszakaira.

Uram, Istenem, segíts, hogy egészséges legyen az életszemléletem! Az egészséges-beteg együttélésben életszemléletünk helyessége meghatározó. Vannak, akik egészségtelen állapotukat Isten önkényének tulajdonítják, s azzal töltik minden idejüket, hogy Isten büntetését, és irányukban tanúsított haragját helyezzék hallgatóságuk figyelmének középpontjába. Mások pedig beteges külsejük ellenére is olyan egészséges életszemléletről tesznek tanúbizonyságot, mely sok egészséges embert megszégyenít.

A harmadik példa, az öröm felé fordítja figyelmünket. Uram, segíts, hogy megtaláljam földi boldogságomat! Ez a kérés azt súgja nekünk, hogy igenis megérdemeljük földi életünk során a boldogságot. Amiként esélyünk van a sírásra, a bánatra, éppen olyan lehetőségünk nyílik a boldogulásra is. Szabad utat biztosítunk életünkben annak az érzésnek, mely rövid idejű jelenlétével is igazolja Isten ilyen irányú segítségét, s egyben erőt, hitet, reménységet ad további felelősségteljes cselekvéseinkhez, melyekben mégis csak Jézus tanításainak marad döntő szerepe. Ezek közül pedig a legfontosabb, melynek tulajdonképpen virágvasárnapi üzenete kétségbe vonhatatlan: Hagyd az Úrra utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik (37. Zsolt 5.).

Virágvasárnapját ünneplő Testvéreim, Atyámfiai! Bármennyire is törekedtem az egységes gondolkodás, és érzés kialakítására, úgy érzem, teljességgel nem sikerülhetett. Nem, mert örömünk és gondolkodásunk megoszt ebben. Döntse el mindenki, hogy miként fogalmazza meg a mai segélykérést, amikor Hozsánnát kiált a keresztény világ tanítómestere, a Názáreti Jézus felé! Hozsánna! Segíts meg, hogy életemet olyannak lássam és láttassam, mely legdrágább az ajándékok között. Ebben az életben kaptak ugyanis helyet mindazok, akiket mély és tiszta szeretettel veszünk körül. Ebben az ajándékban, életünkben találjuk meg szeretteink naponkénti örömét, s ez az öröm vált vigasztalásunkká megpróbáló életünk nehézségeiben.

„Jót akarsz tenni és nincs, akinek segítsél? Gyere velem és nyisd ki jól a szemed, hogy észre vedd a fájó könnyeket, a gondterhelt arcokat. Ha nagyon figyelsz, meghallod majd a segélyt kérők szavát – halljuk az idézetet (Keserű Jánosné). Hozsánna, segíts meg, Uram, hogy megőrizhessük virágvasárnapi hitünket, reménységünket, mindörökké. Ámen.

Nagyvárad, 2002 március 24.-én.