Bibliai olvasmány: Péld 18,10-21.
Az élet út- 2
– általános beszéd –
„Azután ezt mondjad e népnek: Ezt mondja az Úr: Íme én előtökbe adom néktek az élet útját és a halál útját.” Jeremiás 21, 8.
Kedves Testvéreim, Atyámfiai!
Szíves engedelmetekkel szeptember 16-án ígértem, hogy szent Ágoston mondataival folytatódnak az akkori gondolatok. Ez a kíméletlen őszinteségű, lelkének legmélyére tekintő ember, aki az első önelemző művet ajándékozta nekünk, így ír: „Keserű könnyeket hullattam és állandóvá lett bennem a kesergés. Boldogtalan voltam, de ez a gyászos élet mégis kedvesebb volt nekem, mint elveszített barátom. Mert szerettem volna ugyan az életen fordítani egyet, de nem szerettem volna inkább életemet elveszíteni, mint barátomat. Halálosan untam az életet, de mégis féltem a meghalástól. Hogy vannak, akik tényleg eldobják maguktól az életet, az csak az idegrendszer pillanatnyi őrültségének a jelensége. Az EMBER akar élni, és akarja érezni és átélni, hogy él”.
1). Az ÉLETről szóló beszédem következő gondolata a hosszú, vagy rövid élet. „Ha folyóvízbe dugod a kezed, a víz, amelyet érintesz, a vége annak, amely lefolyt és az eleje annak, amely feléd ömlik. Ilyen a jelen idő és az emberi élet.” /Leonardo da Vinci /. Életünk során nemcsak az igazságszolgáltatást követeljük Istentől, hanem elfogadható feleleteket adunk olyan kérdésekre is, melyek megválaszolása nem a feladatunk. Egy kérdés a sok közül: Miért van, hogy egészséges, sokszor rendes, jóra való, fiatal hozzátartozónk, embertársunk meghal, míg mások, ellentétes jelzőkkel felruházható emberek élemedett korig vonszolják életüket? Hogy mindez miért van így azt pontosan, nem tudom, de van néhány tapasztalati valóság, melyeket felsorakoztatok.
Ezek közül az első, hogy életünk vége bizonytalan. Azt tudom, hogy e tág fogalomban nincsen semmi közeli magyarázat, de ezt kiegészíteni siet a megállapítás, hogy Isten határt szab emberi életünknek, melyet nem áll hatalmában áthágni senkinek (Jób 14, 5.). Azt is tudom, és emiatt hangoztatom, hogy egyikünk sem dicsekedhet a holnapi nappal (Péld 27, 1.), éppen azért mert ha le is ment számunkra a mai nap fénye, még egy hosszú éjszaka választ el a holnaptól, mi alatt sok minden történhet. Pl., hogy számon kérik a lelkünket (Lk 12, 19.). Általában észleljük környezetünkben embertársaink távozását, de volt és lesz példa arra is, hogy valaki lefekszik és elalszik örökre. Ez ellen pedig semmit sem tehetünk, hiszen még magunk sem vesszük észre, hogy megváltozott valami. „Nézz a lángba s szemléld szépségét. Pillanatra hunyd be szemed, s újból nézz bele: az, amit belőle látsz, az előbb még nem volt meg, ami meg volt, nincs már többé.” /Leonardo da Vinci /
Úgy tűnik, mintha ténymegállapításokat tennék, és nagyokat mondanék az életről, jól lehet nincs benne semmi újszerű közlés. Azonban másokkal elmondhatom, amikor az élet időtartamáról beszélek, hogy az bizony nagyon rövid. A Bibliából vett hasonlatokkal szeretném alátámasztani ezen meglátásomat. Kinyújtom a kezem, magam felé fordítom, majd felétek irányítom a tenyerem: ekkora az életem és a te életed is Testvérem. Ilyen rövid, kicsi, keskeny, ívelt, s ujjaimat egymástól eltávolítva: szakadékokkal teljes. Ha pedig ujjbegytől- ujjbegyig haladok, akkor le a völgybe, fel a csúcsra, ismétlődik a küzdés, míg elfogy az út. De a fenti hasonlaton kívül még sok más van. Pl. Az élet olyan, mint a földre kiöntött víz (2 Sám 14, 14.). Pillanatokon belül elissza a száraz föld a ráloccsanó vizet, s még ha nedves is a föld, kissé odébb folyik, majd eltűnik szem elől. Az életünk olyan, mint az árnyék, vagy a pára. De olyan az élet, mint a virág, vagy a fű. Még igazán nem is örül nekünk az, aki kertjében felnevelt, mások számára öntözgetett, ápolgatott s máris oda leszünk. Hasonlítunk a fűre is, melynek sorsa olyan, mint a virágé, csak azzal a különbséggel, hogy őt Istenen kívül nem ápolta senki sem. Vadon nőtt, sarjadott reggel, hogy aztán estére megszáradjon. Bevallom, nekem az a hasonlat tetszik a legjobban, melyet a 90. Zsoltár 5. verse álomnak fogalmaz meg. „Aludtam és azt álmodtam: az élet öröm. Felébredtem és azt láttam: az élet kötelesség. Dolgoztam, és azt láttam: a kötelesség öröm” – mondta Tagore. Az élet: álom, valódi bölcs, aki ébren él, de mindig álmodik. Igen, az élet olyan, mint egy álom. Néha megborzadunk tőle, máskor viszont örökké szeretnénk álmodni azt. Sok-sok erőfeszítéssel felküzdjük magunkat valahová egy csúcsra, hogy aztán egyetlen mozdulattal, létrával együtt letaszítson onnan valaki. Zuhanásunkban hirtelen leperegnek megélt napjaink, éveink. Sok elmondott, könyörgő imádságunk egyetlen, rövid, gyors imává tömörül, hogy míg földet érünk, megoldódjon a halálveszedelem, és bekövetkezhessen a csoda. Csodával határos módon mindig életben maradunk. És van egy másik álom. Valakinek fogjuk a kezét, simogatjuk az arcát, vagy éppen dédelgetjük őt. Tartózkodási időnk megszabott és ekkor azért imádkozunk, hogy velünk jöjjön, vagy mi vele maradhassunk. Az idő lejár, a kedves álom véget ér, és nem csalódunk, mikor ismét szemünkbe csillantja a felébredés az élet valóságát.
2). E beszédben az ÉLETről szóló utolsó kérdésem, hogy mihez kezdhetünk életünkkel? Nemcsak azért, mert vallásos emberek vagyunk, hanem azért is, mert fontos ráébrednünk az élet hivatásszerű betöltésére, észre kell vennünk, hogy hasznos tettekkel meghosszabbíthatjuk rövid életünket. Tudom, hogy Gibeonban is csak egyszer állt meg a Nap, hogy elvégezze egy nap alatt Izrael népe kétnapi tennivalóját (Józs 10, 13.). Volt szerencsém a bágyoni népben felfedezni a szorgalmas embert, aki szinte mindennapjait toldta egybe, hogy átdolgozza egész életét. Szerintem azonban az lenne a legfontosabb, hogy minden napnak meglássuk a maga baját, s mindig azt oldjuk meg, melyet nem lehet elhalasztani. „Az emberek legnagyobb része élete egyik felét úgy használja fel, hogy a másik felét elrontja vele” /Voltaire /, s emiatt sokkal jobban oda kell figyelnünk életbeosztásunkra.
Azt olvashatjuk a Bibliában, hogy Jézus 34 esztendeje több volt a Matuzsálem 969 esztendejénél (1 Móz 5, 26.), ami példamutató értékű marad számunkra is. Ne halogassuk tehát megtenni azt, amit a ma nyomatékosan feladatként kiró számunkra. Ami biztos, az, biztos: Még most ölelhetünk, szerethetünk, megbecsülhetünk valakit és megbocsáthatunk valakinek. Holnap, vagy nem lesz, aki, vagy nem lesz, akivel szemben gyakoroljuk azt.
3). Végül pedig arról az ígéretről szeretnék beszélni, melyet hiszek és hirdetek: ígéretünk van egy hosszú életre. Úgy gondolom, hiszem, és ezért hirdetem, hogy Isten hosszú életet ígér a szülő tisztelő gyermeknek. Ebből következik, hogy az ilyen ember kész Istent is szeretni, hiszen a szülője iránti tiszteletében alapfokon gyakorolja Atyjának tiszteletét is.
Az élet egészét tekintve elmondom, hogy az Isten iránti tisztelet teljesítése abban a megfogalmazásban lát napvilágot, amikor vétkezés nélkül töltjük napjainkat, és ebben a létben állandóan békességben látjuk házunk népét (Jób 5, 24.). A harmadik vonatkozás csakis Isten ígéreteire tekint, melyek értelmében nem csalatkozhat a benne bízó ember. A zsoltáros szavait ismételem, aki soha nem látta még, hogy Isten magára hagyta volna az igaz embert (37, 25.) ebben az életben. Végül, de nem utolsó sorban komoly ígéretünk van Istentől az örökéletre vonatkozóan. Az északi, hatalmas angol király összehívta tanácsadóit, hogy hallgassák meg véleményét, tanító Paulinus felvilágosításait az ott teret hódító, de újnak tűnő keresztény vallásról és döntsék el helyzetét. A tanácsban egyik törzsfő tanácsa döntött: „Oh király, az ember földi élete, összehasonlítva azokkal az időkkel, amikről nem tudunk, a veréb gyors röptéhez hasonlít, amikor átrepül a szobán… A veréb berepül az ajtórésen, a másikon meg kirepül. Míg a szobában tartózkodik, nem érzi a szél hidegét, de aztán eltűnik a sötét éjszakában. Ilyen az ember élete, ahogy nekünk rövid ideig mutatkozik, de hogy mi volt azelőtt, és mi lesz ez után, egyáltalán semmit nem tudunk. Ha tehát van ebben az új tanításban valami bizonyosabb, akkor megérdemli, hogy kövessük.”
Vannak, akik babonával határos vallásos képzetnek nevezik az örökélet állapotát, mások elérhetetlen álmodozásnak, én hitbeli meggyőződésnek. Igaz, nem jutalomként várom Istentől, hanem mint lelki állapotot, melyben földi vándorutam, azaz életem bevégzése után egyesülni fogok, teremtőmmel, gondviselőmmel, aki egyetlen Istenem. Úgy látom ezt az egyesülést, mint amikor valaki besétál a másik ember örömébe. De ez a séta akkor válik személyes élménnyé, amikor a hitbeli meggyőződésből valóság lesz. Épületem lesz akkor Istennél (2 Kor 5, 1), akinél lélekben és igazságban megmaradok mindörökké.
Az életre vonatkozóan még egy utolsó megállapítást teszek ebben a beszédemben. Igyekszünk Jézus tanítása nyomán Isten fiaivá válni, és minden jel arra mutat, hogy ebben a szándékunkban Isten megsegít. De az még mindig nem nyilvánvaló, hogy mivé fogunk válni a következő pillanatban (1Jn 3, 2.), olyanokká-e, akik bemegyünk Isten örökébe, vagy tovább cipeljük ÉLETünk mindennapi terheit?
Ne is aggódjunk a döntésen. Bízzuk Istenre azt! Ámen.
Pap Gy. László 