– általános beszéd –
„És latra vetettem kezem minden művét, és a fáradságot is, amibe került. Ó, minden hiábavalóság és szélkergetés, nincs belőle semmi haszon a nap alatt!” Préd 2,11. (Károli ford. Préd 2,12. ).
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Mai szentleckénkben a Prédikátor fontolóra veszi kezének minden „művét”, s miután felsorakoztatta a sok tennivalót, valamint a kezével kapcsolatos tevékenységet is, levonja a következtetést, hogy minden szélkergetés, hiábavalóság. Nincs nekünk sem más dolgunk, csupán vegyük vizsgálat alá mindazt, amit elvégeztünk a mai napig, és ugyanakkor amit láthatunk két kezünk munkája, vagy valamilyen más tevékenység nyomán.
Első, fontos megállapítása a Prédikátornak, hogy latra vetette keze minden művét. Mit kell értenünk ez alatt? Nemcsak elgondolkodott keze minden munkáján, hanem sorrendbe rakta őket, leírta, hogy pótolhasson egy előkerült tevékenységet. Utána néztem, hogy 66 alkalommal olvasunk a kézről a Bibliában. Tudjuk, hogy a kéznek több, mint 600 mozdulata van, melyet tudományosan bebizonyítottak. Képzeljük csak el, ha most számbeli felsorolást végeznék! Néhány, közismert mozdulatot említek. Ezek közül a simogató, az ökölbe szorult, a munkás, az ápoló, az ütő, a remegő, az imádkozó, stb. kéz. Nem fontos felsorolnunk az összes, bizonyított kézmozdulatot ahhoz, hogy felállítsuk gondolkodásunk irányvonalát. Válogatásomban hét mozdulat szerepel, melyekben benne található a Prédikátor megjegyzésének igazsága, és elképzelésem, hogy minden mozdulat nem számíthat hiábavalónak még akkor sem, ha sok érv szól mellette.
Az lenne az igazi, ha legalább a felsorolt hét mozdulat mindegyikén elgondolkodhatnánk, viszont idő szűke miatt nem tehetjük. Így sincs semmi veszve, hiszen nem csorbul a Prédikátor meglátása, és hozzáigazított véleményünk sem. Vegyük először a simogatás lehetőségét. Ha valaki megsimogat, vagy mi tesszük ugyanazt, ha látjuk, hogy szelíden megsimogatja az édesanya gyermekét, nincs olyan kegyetlen, kőkemény emberi szív, mely meg ne lágyulna – legalább addig, míg tart a pillanat. A gyakorlat azt bizonyítja, hogy vágyik valaki, vagy nem a simogatásra, soha nem okoz senkinek fájdalmat. Jól esik, tehát mindenkinek, ha néha napján legalább megsimogatják arcát, lelkét.
Ha kezünk simogató mozdulatait figyeljük, akkor soha nem mondhatjuk, és nem is mondjuk, hogy hiábavaló volt. Olyan tevékenység ez, ami nem igényel fáradságot, és ugyanakkor kellemes érzésben részesül, aki simogat, és az is, akit simogatunk. Ha ezek után megkérdezzük, hogy miként áll a Prédikátor meglátása, akkor csak azt mondhatjuk, hogy számára, ezen a területen kimondottan rossz élményben lehetett része. Ha átérezzük helyzetét, s kimondjuk, hogy bizonyára senki nem volt az életében, akitől simogatást kaphatott volna, de nem is adhatott, akkor egy végtelenül magányos embert látunk magunk előtt.
Hasonló a helyzet akkor is, ha második mozzanatként a munkás kezünkre figyelünk. A Prédikátor szemléletének igazságát látom, ha egész életében fáradozik, felmutatja időnként kezének megvalósításait, s amikor leül, hogy számba vegye elvégzett munkáját, szomorúan tapasztalja, hogy önmagáért élte eddigi életét. Ebben az esetben csakugyan hiábavaló szélkergetésnek számít minden fáradozás.
Ha visszapillantunk az előbbi, simogatással kapcsolatos meglátásomra, akkor itt is másként értékelünk. Csakugyan mindenki oszthatja a Prédikátor véleményét abban az esetben, ha senki sem volt, és nincs életében, akinek odaadhatná legalább egy napi fáradozásának eredményét. Mi, a legtöbben tudjuk, hogy sok értelmetlen munkát elvégzünk, igen sokat fáradozunk. Időnként kimondjuk ennek értelmetlenségét, csalódásaink során meg-megerősítjük véleményünket, de ennek ellenére nyugodtak vagyunk lelkünk mélyén, hiszen valaki, vagy valakik élete függ naponkénti fáradozásunktól. Hozzánk közel álló példa a gyermekünk. Azt mondogatjuk némelykor, hogy saját életünket éljük, s ebben találunk helyet gyermekeinknek. Vagyis nem értük küzdünk naponta, hanem saját magunkért, melyben igazi értelmet kap gyermekeink élete.
Összegezve kezünk munkájának fáradozását elmondom, hogy valóban látszik egyfajta értelmetlenség, tapasztalható az örökös fáradozással együtt járó hiábavalóság. Ennek ellenére még sem volt fölösleges, hogy kezünk munkájával kerestük kenyerünket, s még kevésbé, ha ebben a megélhetésben gyermekeinknek, vagy szükség esetén valaki másnak helyet biztosítottunk. Fontosnak tarthatjuk, tehát, hogy változtassunk a fáradozás értelmetlen voltán. Osszuk meg időben rászoruló embertársainkkal megszerzett kenyerünket, italunkat, ha tapasztaljuk, hogy értelmetlenné válik mindenkori fáradozásunk!
Harmadik mozzanata kezünknek, mely mindenképpen említésre szorul, nem más, mint az imádkozás. Máris gondolhatják a jelenlevők közül, hogy készakarva választottam olyan mozzanatokat, melyek ellenkeznek a Prédikátor kijelentésével. Ebben van is némi igazság, de nem ez vezetett elképzelésemben, hanem kezünk tevékenységének szükségessége. Egyetlen esetben tudom elképzelni, hogy valaki ne kulcsolja össze kezét imádkozás alkalmával. Csakis akkor, ha hiányzik neki. De ez az állapot sem jelenti azt, hogy nem imádkozhat az illető. Azt sem zárhatjuk ki, hogy, ha valaki imádkozik, akkor mondatai közé ne rejtsen el egy másokért szóló imádságot.
Míg a simogatás esetében is láthatjuk a hiábavalóság felszínes megjelenését, vagy a fáradozás alkalmával a fölöslegességet, addig semmiképpen nem mondhatjuk el az imádkozásról ugyanezt. Senki sem gondolja komolyan, hogy fölöslegesen imádkozott Istenhez. Lehet, hogy késik az imádság teljesítése, de soha nem jön későn, és soha nem marad el. Ezért, hát jól tesszük, ha időnként imára kulcsoljuk kezünket. Még jobban cselekszünk, ha imádságainkban szeretteinkért, embertársainkért, a mindenkor rászorulókért megfogalmazunk egy-egy kérést. Nem szabad beleesnünk a hitetlenek csapdájába, és semmiképpen el nem fogadhatjuk hiábavalóságként, nem mellőzhetjük a szükséges és elmaradhatatlanul fontos kézmozdulatot.
A fentiek után még egyszer fel kell tennem a kérdést, hogy vajon hibát követünk-e el abban az esetben, ha eltávolodunk az író felfogásától? Nem szóltunk arról a haszonról, melyet említett szentleckénk. Tegyük csak fel akkor saját magunknak a kérdést. Miben, hol van a hasznunk? Mert, amennyiben hasznot vélünk pl., a simogatásban, akkor egyértelmű, hogy nem lehet haszonból senkit sem simogatnunk. Nem kezünk érintésével van a gond, hanem ábrázatunkkal. Nem tud egyetlen ember sem úgy simogatni, hogy ne rajzolódna arcára a kényszerűség, vagy éppen az önkéntes szívélyesség. De nem tudunk dolgozni sem úgy, ha belátjuk, hogy értelmetlen minden fáradozásunk. Mit ér a küzdelem, melynek végét a hiábavalóság jellemezi?
Már nem maradt más hátra csak az imádkozás ténye. A hitetlen embernek hiába beszélünk az imádság fontosságáról. Tudjuk, hogy nincs elkésett imádság, és nincs szükségszerűség az imádkozásban. A kitartó, buzgó imádkozás megpihenést, megnyugvást jelent és nem további, értelmetlen fáradozást.
A fentiek fényében, annak ismeretében mondjuk ki, hogy nincs értelmetlennek számító élet, csak abban az esetben, ha azzá változtatjuk. Jó példa erre a Keresztelő Jánosé. Azt mondták, mondják sokan, hogy fölösleges élet volt az övé, hiábavaló szókimondás, és értelmetlen halál jellemezte életét. Az igaz, hogy tanítványai „a pusztába temették el Jánost, messze hazájától -. Élete mégsem volt hiábavaló! Előkészület volt. Harmincegy évet élni János halálával ezerszer szebb sors, mint háromszor harmincegy éven át Heródes életét élni!” /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 26. Old./.
Legyen ez a véggondolatom! Lássák, vagy éppen látszódjon értelmetlennek életünk minden keze munkája, küzdése, mert olyannak értékelik embertársaink, nyugtasson a tudat, hogy Isten lesz az utolsó életünkben, aki kimondja a végső megállapítást. Legyünk mindenki más szemében kicsik, hiábavaló életűek, vagy másokért is élni tudók, egyedül Isten értékelésében maradjunk hasznos emberek. Előfordulhat, hogy latra vetjük kezünk minden művét, és a fáradságot is, amibe került, s úgy érezzük majd, hogy minden hiábavalóság és szélkergetés, hogy nincs belőle semmi haszon a nap alatt, viszont ennek ellenére bízzuk Istenre, hogy ő tegye a végső megállapítást. Ámen.
Pap Gy. László 