– hiterősítő beszéd 2011. Szentábrahám –
A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Sokfélék a jelek is, de Isten, aki mindenben mindent véghezvisz, ugyanaz. 1 Kor 12,4-6.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim, földijeim! Minden bizonnyal valamelyik előttem szolgáló, szentábrahámi származású lelkész a hét folyamán kellőképp megdicsérte papotokat azért, hogy kitervezte és véghezvitte ezt a csodálatos ötletet, melynek köszönhetően újra itt állhatok én is, – kereken harminc év után- szülőfalum unitárius templomának szószékén, és szólhatok ahhoz a néphez, melyből vétettem, és amelyhez látható módon most is erősítgetem ragaszkodásomnak, szeretetemnek látható jeleit. Nehéz megszólalnom, főként beszélnem ennyi idő után és azzal a sok mondanivalóval, mely közül igen nehéz volt a választás. Végül úgy döntöttem, hogy Pál apostol Korinthusi leveléből választom a szentleckét, melyre három gondolatkörben építem fel mai mondanivalómat.
1). A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. Hogy fogalmaz a Káténk? „Melyek Isten által adott lelki tehetségeink? /…/ a következők: hit, értelem, szabadakarat, lelkiismeret és szeretet.” Tagadhatatlan, hogy a Lélek ugyanaz, amelytől ajándékba kapjuk ezeket. Tehát különféle adományokban részesülnek különböző emberek ugyanattól a Lélektől. Mégis él bennünk a nagy, és nehezen megválaszolható kettős kérdés. Miért nem sikerül számunkra ilyen egyértelműen az ajándékozás? Vagy mi akadályozza meg bennünk a folyamatot, hogy ugyanabból az emberi lélekből mindig azonos ajándékok áradjanak minden ember felé? A rengeteg válasz közül egy lehetséges feleletet hoztam G. Hajnóczy Rózsa meglátásában, aki a következőket mondja nekünk: „A fájdalom úgy nemesíti a lelket, mint tűz a vasat. Kiolvaszt belőle minden salakot. A fájdalom éppen úgy Isten adománya, mint az öröm. Hálával kell fogadni mind a kettőt. Fájdalom nélkül nem is tudnánk az életnek örülni. Minden öröm, minden nagy és nemes érzés a fájdalom méhében született. A fájdalmat nemcsak tűrni kell, hanem hinni isteni rendeltetésében. A szomorúság és a vidámság a világegyetem két pólusa, amelyek árnyalatokban folynak egymásra. A természet maga is fenségesen szomorú és fenségesen tud örülni szépségében.”
Bizonyára ezért történik meg velünk, hogy időnként árnyalataiban elcsúsznak egymás mellett az érzéseink. Legjobb példa erre az én ittlétem. Felbecsülhetetlen ajándékot kaptam tőletek a szolgálat lehetőségében, aminek köszönhetően végre kiterebélyesedhet bennem a szülőföldjét és népét szerető ember öröme. Így válnak kölcsönössé és azonos Lélekből táplálkozókká az adományok. Nincs más tennivalónk ilyenkor, csak egyetlen megoldás létezik: továbbra is jólélekkel adni egymásnak a Lélek adományaiból.
2). A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz – hangsúlyozza a szentleckében Pál apostol. Csupán kétféle szolgálatra világítok rá, hogy azt is elmondhassam, ami a lelkemben van, és a számra kívánkozik. Olvastam Pál apostol egyik levelében, hogy Jézus „vállalta a zsidóság szolgálatát, hogy bebizonyítsa Isten igazmondását, és valóra váltsa az atyáknak tett ígéreteket.” (Róma 15,8) Ez tehát megerősíti a szolgálat különféleségének kézenfekvő területét, az emberszolgálatot. Ez megtörténik a családban, a közösségben, az egyházközségben, a faluban, az adott földrajzi területen, országosan és határon túli szolgálatban egyaránt. Ha kérdeznek, hogy mit keresek Debrecenben, akkor egyértelmű a válaszom: szolgálatot fogadtam el. És ha arról érdeklődnek, hogy miért Magyarországon, akkor most már az a válaszom, hogy a szolgálat szempontjából bárhol otthon vagyok Nagymagyarország határain belül, mert a szolgálat tekintetében nincs országhatár, hanem csupán Isten és az ember létezik. Ezzel pedig máris elérkeztem a szolgálat második területére, mellyel kapcsolatosan szintén Pál apostolt idézem, aki hangsúlyozza, hogy „adjátok magatokat Isten szolgálatára, tagjaitokat meg az igazság eszközéül szenteljétek az Istennek.” (Róm 6,13) A fentiek összegezéseként hadd álljon előttünk a nagy írónk, Márai Sándor találó gondolata, aki hangsúlyozza, hogy: „Az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk. Ez kissé szigorúan és általánosan hangzik, de ez az egyetlen igazság, melyet minden következménnyel megismertem. Senki nem ülhet a virágos réten, mint Ferdinánd, a bika, s nem szagolhatja büntetlenül a szép virágokat. Ember vagy, tehát ember módra és az emberek között kell élned.”
3). Végül pedig szentleckénk utolsó tanítását halljuk: Sokfélék a jelek is, de Isten, aki mindenben mindent véghezvisz, ugyanaz. Mi, unitáriusok nem sok figyelmet szentelünk a jeleknek. Időnként ugyan elakadunk egy-egy történésen, s talán velük együtt a lélegzetünk is, de sokáig nem időzünk mellettük. Fékre lépünk, ha átszalad az úttesten előttünk egy macska és kevésbé babonásként elfeledjük az első kanyar után az esetet. Rosszabb a helyzet, ha az állat járművünk kerekei közé kerül. Ezt már figyelmeztető jelként raktározzuk emlékeink között. Csakugyan a jelek sokféleségével találkozunk az Újszövetségben is: Jónás jele (Mt 12. R.), jelt kérnek a tanítványok (Mt 12. R), jelt igényelnek a farizeusok és szaducceusok is (Mt 24. R.) Hadd ejtsek néhány szót ez utóbbiról! Azt mondja Jézus nekik, hogy jelt kértek, de ti képesek vagytok arra, hogy olvassatok a jelekből. Azt mondjátok, hogy amikor este vöröslik az ég, akkor másnap jó idő lesz. Ha pedig reggel felhős és vörös az ég alja, ajkkor zivatar várható. A jóslások és a jelek néha beigazolódnak, hiszen a népi megfigyelések bölcsességén alapulnak. Bárhogyan is vélekedhetünk a jelekről, csakis Isten lesz, aki meghatározza a végső dolgok kimenetelét.
A következőket írja az egyik gondolkodó: „A nagyanyám megtanított olvasni a jelekből, és számomra a jel egyáltalán nem volt olyan világos. A fények beborították az egész égboltot, kelettől nyugatig, nyugattól keletig. Hol arat majd a halál, vajon hová sújt le a pusztulás pörölye? Arra a világra, amelyet elhagytunk, vagy arra, amely felé épp hajózunk?” /Celia Rees/ A jelek lehetnek, tehát lehangolóak, vagy akár biztatóak. Egyértelműen világosak, vagy szüntelen baljóslatúak. Adottság kell ezek megfelelő kiolvasására, de ez a jósok feladata és nem a miénk, akik Isten és ember szolgálatában állunk. Ezért én is hangsúlyozom, hogy a keleti napfelkelték biztató jel számunkra, hiszen egy újabb ébredés az új idő ígéretét csatolja múltunkhoz. A jel viszont hála Isten felé, aki ugyanúgy eláraszthat tiszta reménységgel akkor is, amikor a napnyugta borongós jelei közepette hálát adunk neki a megért időszakért. Fontos, tehát az ébredés és pihenőre térés jó reménységet sugárzó jele, de mindennél fontosabb, hogy biztonságban érezzük magunkat Isten kezében, oltalmában.
Kedves földijeim! Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Lassan elszalad a szolgálatra szánt lehetőség. Már csupán az összegezésre maradt ez alkalommal időm, melyet azzal a reménységgel vetek papírra, mondok el nektek, hogy a jövőben látom derengeni a bizakodás, a további kapcsolattartás és erősítés, az újabb találkozás fénylő jeleit. Örömmel ismétlem mai szentleckénket, melyben közelebbről is hallottuk, hogy a lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Sokfélék a jelek is, de Isten, aki mindenben mindent véghezvisz, ugyanaz.
Nekem is meggyőződésem, hogy „Az ember minden adományért megfizet egyszer. Talán azért teremti az Isten az embert először gyereknek, aki alig látszik ki a földből, mert tudja, hogy sokat kell esnie és a térdét felhorzsolnia, amíg rájön erre az egyszerű igazságra. Megfizetünk azért, amit elértünk: és csak az a miénk, amiért megfizetünk. És amit megszerzünk, az előbb vagy utóbb visszaüt ránk.” /Stephen King/
A szolgálat képmutatás nélküli. Olyan, mint a szeretet. Nem „/…/ szemforgató boldogság. A szeretet kötés életre-halálra, a szeretet szolgálat. Szeretni annyi, mint mindent elveszteni és mindent megnyerni egyszerre.” /Márai Sándor/
„Az élet olyan vicces, nem? Amikor azt hinné az ember, hogy már mindent kigondolt, amikor végre elkezd tervezni valamit, lelkesedik érte, úgy érzi, végre tudja, merre kell mennie, az ösvények megváltoznak, a jelek kicserélődnek, a szél másfelé fúj, északból dél lesz, keletből nyugat, és eltévedünk. Olyan könnyű szem elől téveszteni az utat, elveszíteni a helyes irányt.” /Cecilia Ahern/ Ha időben rájövünk erre, akkor Pál apostollal hangsúlyozzuk, amit a második korinthusi levelében így fogalmazott meg: „Senkinek sem okozunk semmiféle botrányt, hogy ne becsmérelhessék szolgálatunkat. Ehelyett mindenben úgy viselkedünk, mint Isten szolgája: Nagy türelmet tanúsítva a megpróbáltatásban, a szükségben, a szorongattatásban; ha vernek, fogságba vetnek, fellázadnak, ha elfáradunk, virrasztunk, böjtölünk; tisztaságban, megértőn, béketűrőn és jóságosan, a Szentlélekben és az őszinte szeretetben megmaradva; az igazság hirdetésében kitartva, az Isten erejével, az igazság támadó és védő fegyverzetében, akár dicsőség, akár megszégyenülés, akár gyalázat, akár jóhírnév jut osztályrészül; mint csalók, mégis igazat mondók, mint ismeretlenek, mégis jól ismertek, mint akiket halálra szántak, mégis élnek, mint megkínzottak, de belé nem haltak; mint szomorúak, mégis mindig vidámak, mint szűkölködők, mégis sokakat gazdagítók, mint akiknek semmijük sincs, mégis mindenük megvan.” (2Kor 6,3-10) Ámen.
Debrecen- Szentábrahám, 2011-03-18-án.
Pap Gy. László 