– általános beszéd –
„Mondjuk, hogy valamelyiketeknek van egy barátja, és az éjfélkor bekopog hozzá ezekkel a szavakkal: Barátom, adj kölcsön nekem három kenyeret, útról érkezett egy barátom, s nincs mit enni adnom neki.”
Lk 11,5-6.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Másféle megvilágítását mutatom annak a barátságnak, melyről korábban csakis felsőfokban szóltam. Ez nem jelenti azt, hogy megváltozott a véleményem, sőt nem is alakult át, hanem olyan vetületeit tapasztaltam, hogy arra gondoltam, talán köztetek is akad majd valaki, aki jó értelemben elmélázik további barátságán, illetve átértelmezi régebb megfogalmazott gondolatait.
Nyomatékosan kijelentem, hogy nem csupán az én barátságomról szól ez a beszéd, de nem is a tiétekről, nem is általánosságban, hanem kimondottan arról, amire utal a szentlecke. Egy korábbi beszédemben szóltam egy emberről, aki éjnek idején ment kenyeret kérni barátjától, hiszen váratlanul vendége érkezett. Akkor az éjszakai kérés teljesítésén, illetve annak megtagadásán volt a hangsúly, most azonban figyeljünk a barátság kifejezésre!
Mennyire más értelmet hordoz a kifejezés, vagyis: a barátság. Vegyük először a mai alapgondolatban található barátot. Elmegy éjjel, teljesen alkalmatlan időben, s kenyeret kér, hiszen egy barátja érkezett hozzá. Nem furcsa, hogy egy embernek, akár nekünk, több barátunk legyen, hiszen minél több emberrel vagyunk őszinte barátságban, annál jobb. A különös csak az, hogy amennyiben jó barátja vagyunk valakinek, akkor az bármennyire is kellemetlen időben érkezik hozzánk, nem kérdezzük meg őt, hogy tudatában van-e annak, hogy kellemetlenkedik ebben az időszakban?!
Egy más példa szerint azt kérdezi Jézus egyik alkalommal, hogy barátom Júdás, miért jöttél? (Mt 22,12). Itt az ideje, hogy legalább most elgondolkozzunk Jézus kérdésén. Mégis csak nem hisszük, hogy Jézus valóban barátjaként minősítette Júdást, éppen abban az összefüggésben, ahogyan találjuk őket amiként magával vitte Jézus ellenségeit, akiknek elárulta őt? Tudjuk, hogy soha, semmilyen körülményben nem minősül barátnak, ki elárulja barátját. Sőt, mindig megerősítjük, hogy az igazi barát akár életét adja barátaiért, de akkor sem árulja el, tagadja meg őket.
Ha a szentleckét figyeljük, vagy Jézus megszólítását vesszük alapul, akár magunkra figyelünk, mindenik esetben megáll az előbbi kijelentés. A kérdés csak az, hogy miként viszonyulunk a barátság kifejezéshez? Gyakran hallom környezetemben, hogy némelyek barátnak neveznek sok embert, akikkel valamilyen összefüggésbe kerültek életük során. Politikusok közül is némelyek így szólítnak minket: Kedves barátaim! Mások úgy szólnak egykori iskolatársukról, osztálytársukról, másvalakiről, mint igazi barátról. Amikor megkérdezem, hogy mikor találkoztak utoljára, akkor évekkel, évtizedekkel kell visszanyúljanak emlékeikben, hogy felidézzék a legközelebbi napot, amikor találkoztak az említettel. Szerintem, ez lehet valami más, de nem barátság. Nem is haverség, vagy valami hasonló. Volt barátság, melynek minden parazsa kialudt már, csupán az emlékekben él még néhány szikra, mely felszökni látszik egy-egy meghitt beszélgetés alkalmával. Mit mondok tehát? Azt, hogy rosszul tesszük, ha úton-útfélen, napról-napra, történetről-történetre barátnak nevezzük azokat, akikkel valójában semmi olyan kapcsolatunk nincs, ami meghatározója lehetne egy igazi barátságnak. S ennek alátámasztása érdekében a továbbiakban arról elmélkedem, hogy mit is jelent a tiszta, igazi barátság. Kivel, vagy kikkel vagyunk a szó nemes értelmében jó barátok?!
Úgy mondom, mint akinek hála Istennek van barátom, hogy számomra az igazi barát legfontosabb jellemzője, hogy minden esetben javamat akarja. Átélője voltam néhány kellemetlen helyzetnek, de testvéreim közül is panaszoltak már többen, hogy cserbenhagyta őket egy olyan ember, akiről azt hitték, hogy igaz barátként született a nyomorúság idejére. Erről szól szinte minden történet, mely hasonlít a Júdás és Jézus esetére. Nem arra, melyről már szóltam, hanem, mely következett az említett után. Jobban sajnáljuk Jézust, mint amennyire elítéljük tettéért Júdást, amikor megcsókolta, s így árulta el mesterét. Ők az ún. álbarátok, akik veszedelmesebbek, mint a megszerzett ellenség. Olvasunk erről a Bibliában, de sajnos sokan hasonló tapasztalatokat szereztünk életünk folyamán. Azt szoktuk mondani némelykor, hogy az ilyen álbarátnak méz csurdogál az ajkán, de ha jobban odafigyelünk, akkor bizony lelkünket keserítő méregről van szó.
Lehet, hogy sokak szemében úgy tűnik e mai beszéd, mint egy friss csalatkozás. Pedig nem erről van szó. Nem az én csalatkozásomról szólok, hanem azokéról, akikkel visszaéltek valamilyen szinten, barátoknak hitt-vélt embertársaik. S ebben az összefüggésben is, újra Júdás alakját említem, pedig, míg el nem szánta magát áruló tettére, éppen olyan jó barátnak bizonyult, mint a többi. Vele kapcsolatosan mondta Jézus annak idején, hogy 12 tanítványt választott magának, de egy közülük „ördög”. E helyen a többi tanítványról is elmondhatjuk, hogy bizony ők is szétszaladtak a nehézség idején. Ők sem bizonyultak abban a helyzetben igazi barátnak. Ám mentségükre szolgál, hogy idő multával megbánták tettüket, s visszafordultak a helyes útra. Úgy-e elmondhatjuk itt is Senecaval, hogy „A jó sors szerzi, a balsors próbára teszi a barátokat.”
Most elérkezett az ideje annak, hogy kizárólagosan azokról beszéljek, akik igazi barátok. Meggyőződésem, hogy barát az, akivel azonos lelki hullámhosszon vagyunk. Nem saját, megélt barátságommal kérkedem most, hanem Morus Tamástól idézek ezzel kapcsolatosan. Azt írja egyik helyen a megnevezett gondolkodó, hogy „Minden barát egy világ – bizonyos érzelmek, élmények, emlékek és személyiség vonások sajátos szférája. Minden barát elvisz tehát egy külön világba: amely egyben a sajátunk is. Világok sokaságából állunk, és minden barátság megeleveníti ezeknek a világoknak egyik-másikát.” (A lélek rejtelmei: 114. Old.) A hangsúly ebben az esetben is a baráton van.
Különböző emberek találkoznak, s amennyiben sikerül egybeolvasztaniuk külön álló világukat, akkor megvalósították az igazi barátságot. Amennyiben akad valami, amin elkezdik a vitát, akkor soha nem sikerül egyeztetniük azokat a meglátásokat, melyek állandó választóként marad barátságukban. Ez ugyanúgy működik, mint általában emberi kapcsolatainkban. Amennyiben sikerül egyeztetnünk véleményeinket, akkor nyugodtan távozunk, hiszen megtaláltuk a közös nevezőt. Ha nem sikerült a kölcsönös megértés, akkor ellenségnek, vagy rosszakarónak minősítjük embertársunkat.
Most már csak az marad hátra, hogy megfelelő emberek személyével, azok történetével ecseteljem az előbbieket. Sok jó barátság született a történelem során, de engem első sorban a bibliai alakok barátsága érdekel. Ezek közül kiviláglik Jónathán és Dávidé, melyet gyakran emlegetünk, amikor példákat keresünk. (1 Sám 18,3). Találónak tartom a két, bibliai személyre is a fentebb elmondottakat, ha csupán abból indulok ki, hogy az egyik királyi, míg a másik pásztorcsaládban látott napvilágot. Nem ecsetelem a helytelen meglátást, miszerint kizárólagosan gazdag ember lehet a gazdag barátja, vagy szegény a szegényé. Annyit azonban mindannyian elfogadhatunk, hogy meghatározza gondolkodásmódunkat, hogy milyen környezetben születtünk, nevelkedtünk.
A jó barátság kapcsán, még két fontos tényezőre kell kitérnem. Az egyik, hogy barátnak tarthatjuk-e Istent? Merész a kérdés, de helyénvaló, ha abban az összefüggésben beszélünk róla, amiként emlegetjük Őt imádságaink rendjén. Bátran, közvetlenül szólítjuk meg, s főleg magányunkban olyan dolgokat is elmondunk Neki, melyeket szóba nem hoznánk máshol. Sőt, valljuk, hogy Isten minden ügyünket ismeri, s így azokat a gondolatokat is, melyeket említetlenül is megfogalmazunk Róla, a világról, barátainkról, s általában embertársainkról. Meggyőződésem alátámasztására szólok arról a barátságról, melyet Jézus ígér követőinek. Arról beszél, hogy barátai leszünk mindannyian, amennyiben azokat cselekedjük, melyeket elvár tőlünk. Vagyis, ha szeretjük egymást. (Jn 15,14.).
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim. Most már csak egy rövid összegezésre maradt időm. Nevezhetjük jó barátnak azokat, akikkel még haverségi viszonyban sem állunk. Átélhetjük a csalódásokat, amikor azok válnak legádázabb ellenségeinkké, akikben sokáig megbíztunk. Egyet soha el ne feledjünk, hogy a „vallásos élet a barátságos élet. Ebben ne kételkedj. Isten ott van, ahol szeretet van. A legjobb ajánlólevél az, ha utoljára ez van rólunk feljegyezve: Igaz, Nemes, Hűséges ember volt. Jó barát volt.” (Dr. Dole Károly) Ez tűnik igaznak szemünkben, s ez az igazi barátság Isten megítélésében is. Ámen.
Pap Gy. László 