– általános beszéd – 2018.
„Aki befogadja ezt a gyermeket a nevemben, engem fogad be. S aki engem befogad, azt fogadja be, aki küldött. Mert aki a legkisebb köztetek, az az igazán nagy.” János vette át a szót: „Mester – mondta , láttunk egy embert, aki ördögöt űzött a nevedben, de megtiltottuk neki, mert nem követ téged velünk.” Jézus így válaszolt: „Ne tiltsátok meg! Mert aki nincs ellenetek, az veletek van.” Lk. 9:48–50
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Látszólag két tanítást olvastam a szentleckében, de ettől eltérően ugyanazon gondolatkörben kell mozognom a kifejtés rendjén. Az egymástól eltérő példa – először a kisgyermeké, majd az ismeretlen ördögűző jelenléte azt a felfogást erősíti, hogy minden és mindenki segít Isten országának terjesztésében. Ezt ugyan elég nehéz megértenünk egy úgynevezett ördögűzővel kapcsolatosan, de arra törekszem, hogy eleget tegyek a kihívásnak.
Az első figyelemre méltó intés Lukács evangélista tudósításában az a tény, miszerint senkit nem szabad visszautasítanunk abbéli elképzelésében és hitében, ha valamilyen módon felnéz Jézusra, netán többet is lát benne, mint az átlagember, sőt semmiképpen nem szabad elmarasztalnunk azokat, akik ilyen módon Istent nevezik állandó gondviselőjüknek. Ennek a gondolatnak régi gyökere van, ha úgy tetszik, akár a középkorig visszanyúlhatunk, sőt azt is megengedhetem magamnak, hogy unitárius gondolkodású elődeinkre hivatkozzam egyházunk megalakulásának 450-ik évfordulója évében. Erről a gondolatról sokan úgy vélekednek manapság, mint egy szépen megfogalmazott szövegrész, bár ebben több rejtőzködik annál, ami gyönyörűséget okozhat az irodalomra éhezőnek. Itt ugyanis arról van szó, hogy más és más véleményen vagyunk az égieket és a hitbelieket illetően, aminek rendjén esetenként magas fokú elutasításban részesítünk embereket és csoportokat, szinte leírva őket. Erre vonatkozik első sorban Jézus figyelmeztetése, aki arra kér minket, hogy legyünk még a tanítványoknál is óvatosabbak, mert senkit nem szabad eltiltanunk Isten keresésétől, szolgálatától. Bár a gondolkodó, akit hamarosan idézek nem annyira vallásos és nem fogalmaz a szabadgondolkodás vonalán, mégis érezhető az idézetben, hogy mennyire egyirányú az elutasítás ténye, valósága: „De köztünk a legbátrabb ember is fél önmagától. A vadember öncsonkítása tragikusan él tovább abban az önmegtagadásban, amely korlátokat szab életünknek. Meg vagyunk büntetve azokért a dolgokért, melyeket visszautasítunk. Minden impulzus, melyet megfojtani igyekszünk, ott tenyészik a lelkünkben és megmérgez minket. A test vétkezik egyszer és végzett vétkével, mert az akció a tisztulás egyik módja. Semmi sem marad meg belőle, csak egy gyönyör emléke vagy egy megbánás gyönyöre. Az egyedüli módja, hogy megszabaduljunk egy kísértéstől, ha megadjuk magunkat neki. Állj ellent neki és a lelked belebetegszik a vágyódás után, amitől maga tiltotta el magát, az epekedéstől az után, amit szörnyeteg törvényei szörnyeteggé és törvénytelenné tettek.” (Oscar Wilde).
A következő gondolatot is idézettel kezdem: „Az orvosok és a gyógyszerészek hajlamosak a (…) betegeket hibáztatni az engedetlenségükért, a tétlenségükért és a tévedésükért. Azt mondják, elvezetheted a lovat a vízhez, de ha nem akar inni… a pszichológusok sötéten látják az ilyen ítélkezést. Mi azt feltételezzük, hogy ha a beteg nem követi az orvos tanácsát, az az orvos hibája, nem a betegé. Úgy hisszük, hogy az orvos felelőssége olyan tanácsot adni, amit követni fognak, olyan beavatkozást ajánlani, amit tiszteletben tartanak, együtt dolgozni a pácienssel, amíg el nem érik a kívánt hatást, és ellenőrizni az eredményt, hogy minden rendben zajlott-e.” (Jordan B. Peterson). Egyik mélyen és gyarló módon bennünk lapuló, időnként onnan kikívánkozó tulajdonságunk az ítélkezés. Talán még többször halljuk a folyamatos figyelmeztetést Jézustól, szüleinktől, embertársainktól, sőt önmagunkat is számtalanszor figyelmeztetjük, és ennek ellenére mégsem tartjuk be a követelményt. Én nem tudom a megoldást, de mint sok más, hasonló figyelmeztetésben itt is sejtem a járható út irányát. Néha szinte arra törekszünk, hogy jó vezetőkké váljunk, aminek elsődleges szabálya, hogy kézben tartjuk az irányítást. Ha sikerül folyamatosan parancsokat osztogatnunk és arra kényszerítenünk a környezetünkben élőket, hogy teljesítsék azokat, akkor megfeleltünk a vezetői elvárásnak. Igen ám, de Jézus nem vezetőket akart első sorban és másra buzdít minket is az évezredek távlatából. Persze úgy tűnik, mintha ő is vezetőként szólna hozzánk és bírna arra, hogy leüljünk ismételten a lába elé, meghallgassuk tanításait és alázatosan forduljunk ezt követően Isten többi teremtménye felé. Ha ezt nem sikerül másként értelmeznünk, akkor valóban örök vezetőként figyelünk rá és hiányosságok mutatkoznak mindig a szeretet parancsának teljesítése terén.
Már csak az segít a következőkben, ha úgy figyelünk embertársainkra, mint akik egy-egy szócsövek, élő vezetékek, akiken keresztül eljut hozzánk a várva-várt Isten országának üzenete. „Az emberek között ne az isteneik, hanem cselekedeteik szerint tegyél különbséget. Keresd a tisztaszívű, igazságot kereső és békességre törekvő emberek társaságát, akinek szívében nem irigység és gonoszság miatt van nyugtalanság, hanem a dolgok igazi rendjének kutatása miatt. Ezek az emberek a világ világító fáklyái, az ő fényeik felé igazítsd te is életed útját.” – idéztem az írót. (Dáné Tibor). Annyi mindent rosszul tettünk a történelem folyamán. Egyrészt, mert úgy alakítottuk annak útját és körülményeit, másrészt viszont így határozta meg emberi gondolkodásunk. Ilyen lett pl. az is, hogy két részre osztottuk világunkat: jóra és rosszra. Nemcsak a két tábor verseng, háborúzik, hanem folyamatos harcban állunk mi is egymással és önmagunkkal, amikor arra törekszünk, hogy kitaszítsunk valakit a csoportunkból, vagy bebizonyítsuk, hogy nekünk itt van a helyünk. Talán elfogadható ez a fajta küzdelem, amióta megszületett a földön a gonosz. A baj ebben is ott rejlik, amikor úgy törekszünk jóvá válni, hogy közben embertársainkat ördögnek festjük. Mivel pedig legtöbbünknek rosszul áll kezében az ecset, így a lehető legszörnyűbbre és csúnyábbra pingáljuk őket. Ezzel is arra törekszünk, hogy ha egy mód van rá, akkor kiverjük kezükből a pislákoló fáklyát. Pedig arra figyelmeztet Jézus, hogy ne bántsunk egyet is azok közül, akik másféleképpen kívánják szolgálni az örökkévalóság ügyét.
Az író így fogalmaz: „A gyűlölet sohasem önmagáért van, nem öncélú, a gyűlölet termőföld, sok minden megterem azon, bosszúállás, hazugság, képmutatás, kegyetlenség, durvaság.” (Berkesi András). Az utolsó gondolatkör talán bonyolultabb, mint a többi, megelőző összesen. Az a jó, hogy van belőle kimentő magyarázat. Ennek köszönhetően pedig létezik gyakorlati megoldás. Azzal indul gondolatom, hogy magam előtt látom a kiválasztott tanítványokat, akikről azt tanultam gyermekkoromban, hogy Jézus emberismeretét tükrözik. Nem akadok el azonnal két személy miatt, hiszen akkor nem sikerül befejeznem ezt a beszédet, hanem inkább a durvaságra és ridegségre figyelek, ami megjelent azzal szemben, aki vonzalmat, kötődést mutatott Jézussal, Isten ügyével kapcsolatosan. Azt sem sikerül kizárnom teljességgel, hogy ez az illető ördögűzést folyatatott Jézusra hivatkozva. Most csak az a kérdés, hogy sikerült-e neki, vagy csak úgy tett, mint, aki ért hozzá? Érdekes módon Jézus nem ragadtatja el magát, nem lesz féltékeny az ügyködőre, hanem inkább tanítványait óvja a tévelygéstől. Arra figyelmezteti ugyanis őket, hogy nem engedheti meg egyikük sem magának, hogy ilyesmit bárkitől megtiltson, mert ezzel az ellenség oldalára áll. Nem habozik és elég keményen fogalmazva hozza tanítványai tudomására új, ezzel kapcsolatos véleményét, miszerint annak az embernek jobb, „hogy malomkövet kössenek a nyakára, és a tenger mélységébe vessék.” (Mt 18,6). A kép egyelőre nem biztató, főként ha arra gondolunk, hogy itt nem az ördögűző megbüntetéséről, vagy botránykeltéséről van szó, hanem a tanítványi elhivatottsággal rendelkezők viselkedéséről. Jézus azzal erősíti ezt a sort, hogy szükségesek a botránkozások, „de jaj annak az embernek, a ki által a botránkozás esik.” (Mt 18,7). A befejezés várható módon kellemes, viszont ez sem olyan egyértelmű. Arról beszél Jézus, hogy „az Emberfia azért jött, hogy megmentse azt, ami elveszett” (Mt 18,11). A kétkedő ismét bajba kerül, ha felteszi a kérdést, hogy ebben az esetben ki a megmentendő: az ördögűző, vagy a tanítvány, aki részt vállal a nehézségekből? Az élet nehézségeiből mindenkinek bőségesen kijár. A kérdés csak az, hogy mennyire figyelünk egymás életére, illetve a nehézségekre. Ha azt vesszük észre csupán, ami villog, vagy ami eltér a megszokottól, akkor soha nem sikerül kiszállnunk abból az örvényből, melybe sokan belekerülnek. Amennyiben Jézus tanítására figyelünk és arra törekszünk, hogy bármennyire is időt múlóaknak látszanak, kiszűrjük belőlük a számunkra alkalmazható figyelmeztetéseket, akkor tudatosul bennünk a helyes döntés. Lássuk meg végre azokat az embertársainkat, akik valóban segítségre szorulnak! Vegyük észre Isten alapszándékát, hogy azok védelmezője és gondviselője kíván lenni, akik nem számíthatnak a hatalomban, önzésben elkábult embertársaik segítségére. Végül pedig semmi sem fontosabb, mint a megértő szándék, mellyel fordulnunk kell egymás felé. Vegyük észre mindazt, ami összeköt és türelmes szeretettel forduljunk egymás felé, akikkel végeredményben ugyanazt az ügyet szolgáljuk. Ámen.
Debrecen, 2018.09.09.
Pap Gy. László 